EVS on-arrival training és egy jó családi hétvége Stockholm-ban

Egy EVS önkéntesnek alapvetően 4 tréningen kell részt vennie. Ebből kettő, az érkezés előtti magyar és az érkezés utáni svéd már megvolt. Lényegében ugyanarról szólt mindkettő, egy szolid felkészítés, tippek, csapatépítés... tehát semmi olyan, ami nélkül lehetetlen lenne megmaradni itt. De kikapcsolódásnak, "informális informálódásnak" teljesen jó volt. Torbjörn, a tréner rögtön az elején elnyomott pár jó poént, amin fél óráig röhögtünk. Közben a 14 EVS önkéntes megkezdte az ismerkedést egymással. Lássuk csak, milyen népek reprezentálták magukat a "versenyben": francia (2 ember), német (2), osztrák (2), olasz, spanyol, holland, belga, litván, észt, skót és én, a magyar. Érdekes élmény volt ennyiféle néppel együttlenni 4 napig. Van, hogy bejönnek a sztereotípiák, van hogy nem. Példának okán a francia fiúk állandóan a középpontban voltak, az egyik remekül beszélt angolul, a másik valami elképesztő akcentussal (azóta is kuncognom kell, ha rágondolok), de folyton rajtuk röhögtünk, csak úgy áradt belőlük a lazaság és a lányokra való non-stop kacsintgatás. Azt hiszem mind ilyennek képzeljük el a francia fiúkat, szóval nem dőltek meg hatalmas tézisek most sem. :) Persze a spanyol-olasz duó is hozta a formáját, vagyis "kevés (jó) angol, sok röhögés", a nyelvzsenik a német - vagy legalábbis germán - ajkúak voltak, az osztrákok és egy holland lány tökéletesen beszélték az angolt. Az észt sráccal pedig megállapítottuk, hogy azért tényleg vannak közös, nem várt vonások a nyelveink közt. Ami meglepő volt, hogy az egyik legnehezebben érthető egyén pont az Egyesült Királyság területéről jött. A skót srác most rávilágított arra, hogy mennyire is más, már-már németes ez a skót dialektus! Alapvetően nem volt valami beszédes, "skótoskodott" a szavakkal. :)

Na de hagyjuk a népekről szóló esszézést, evezzünk más vizekre! A tréningen nem egy feladat volt olyan bárgyú, hogy mindenki csak összenézett: ennek meg mi értelme? A közösségformáló erő itt az étkezés volt, azt hiszem a svédeknél a kajálás sokkal inkább szól a szocializálódásról és nem kimondottan arról, hogy csendben tömjük a fejünket. Vagyis a "magyar ember evés közben nem beszél" szabályt félrerakva nyomtam a sódert a többiekkel. Hamar kiderült, hogy jól rajzolok, még egy primitív emberalakot is sikerült tökéletes anatómiával papírra dobni, és utána 13 ember csodált. Apró sikerek az életben. :) Az egyik feladat (talán a legértelmetlenebb) az volt, hogy rajzoljuk le azt a környéket, ahol 7 éves korunkban laktunk (de minek???). Én meg tökéletes perspektivikus ábrát dobtam össze két perc alatt a Rózsakerti lakóteleptől, ami ismét nagy sikert aratott, látván hogy a rajzolás egyeseknek komoly gondot okozott.
Az egész tréning legmozgalmasabb eleme egy bizonyos High Rope Challenge nevű "akció" volt, aminek keretében 8 méter magasban kellett fák közt kifeszített köteleken, huzalokon és deszkákon sétálgatnunk. Cseppet sem volt veszélytelen a dolog, de hatvanféle kötéllel és karabínerrel voltunk kibiztosítva, tehát a legnagyobb baleset, ami ilyenkor történhet, hogy a földön bámészkodók megbotlanak egy kőben (Torbjörn szavait idézve). És valóban, a földről nézve valami hátborzongató az egész, még úgy is, hogy nem vagyok tériszonyos. Be is tojtam rendesen, próbáltam kibújni a feladat alól, végül viszont én lettem az egyik leggyorsabb, pillanatok alatt túljutottam az akadályok nagy részén és egyszer sem kellett segíteni. Ajánlom mindenkinek, nagy kaland!

A tréning végeztével mindenki hazament abba a svéd városba, ahol önkénteskedik, egyedül Ramune, az önkéntestársam és én maradtunk a hétvégére is Stockholm-ban. Én - nem meglepő módon - családommal találkoztam, akik a városban, vagy annak közvetlen környékén (Saltsjöbaden) laknak. Furcsa érzés volt ilyen, már-már hétköznapi körülmények közt meglátogatni őket. Hiszen jelen pillanatban én is az országban élek és nem érzem már magam turistának. Jókat beszélgettünk, ettünk-ittunk, nevettünk. Egy nap alatt az egész család összefutott, meg pár rég látott ismerős is. Nagy örömhírek közepedte ünnepeltünk este (egyenlőre nem teszem publikussá a legnagyobb örömhírt, amíg az ténylegesen nem lesz nyílvános). Szombat este pedig még arra is futotta, hogy kisebbik unokatesómat, Krisztit elcsaljam az Absolut Icebar-ba, a híres-neves svéd jéghotel mini verziójába Stockholm-ban. A belépő igencsak borsos, 195 Korona (kb. 5600 Ft), egy embernek. Cserébe kaptunk egy meleg "Mikulás-ruhát", hogy ne faggyunk meg a -5 °C-ban és egy pohárként funkcionáló nagy jégkockában egy kis iszogatni valót. Persze mi mást, mint Absolut vodkás koktélt!

Fél óráig csodáltuk a gyönyörű dekorációt és a jég-élményt, majd miután kiittuk a nedűt az egyszerhasználatos jégpohárból, még átmentünk egy másik szórakozóhelyre és legurítottunk egy üveg sört is. Ott hatalmas élet volt, mert hétvégén kapták meg a fizetésüket a svédek... ígyhát mind elmentek inni. :D Kissé már pityőkés állapotban voltam, volt bennem már pár pohár vodka és pezsgő előzőleg, úgyhogy miután elbúcsúztam Krisztitől a Slussen-i metrómegállóban, enyhén letompult aggyal mentem vissza Zsolték házához (már egyedül, sötében, kissé elázva is odatalálok!).
Másnap meg mentünk is vissza Ramune-vel Mullsjö-be. Ő azt mondta, úgy érezte, mintha hazatérne, én meg kicsit úgy éreztem, mint aki hazatér otthonról...