4 nap Lettországban

Még ideérkezésem első heteiben tudtam meg a mentoromtól Pär-től, hogy az osztálya (internacionális kurzus) októberben Lettországba, Rigába megy majd és ha szeretnék, én is befizethetek rá (a litván önkéntest értelemszerűen nem érdekelte, én sem fizetnék be egy szlovákiai útra Svédországban). Mivel kiderült, hogy az egész út repülőjeggyel, szállással, belépőkkel és buszjegyekkel együtt kb 45 ezer Ft, azonnal igent mondtam. Ilyen olcsón nem hinném, hogy valaha is el tudnék jutni a Baltikumba és mivel ennyire keleten még sosem jártam, még aznap lehúztam a pénzösszeget a bankkártyámról.

Hogy milyen lett végül az út? Azt hiszem elég vegyes. A társaság nagyon jónak ígérkezett, de valahogy folytonos súrlódások és félreértések voltak köztünk. Az egyik svéd lányról kiderült, hogy kicsit bolond. Alapvetően úgy beszél, mint egy fogyatékos, úgy gondoltam csak a beszéléssel vannak gondjai, de aztán kiderült, hogy nem csak azzal... a fiúk is furcsák voltak, szó nélkül otthagytak minket a szórakozóhelyeken arra hivatkozva, hogy mindjárt jönnek, csak elmennek rendelni valamit... aztán nem jöttek vissza többet. Mi csajok meg értetlenkedtünk. Voltak más gondok is, de nem akarom részletezni, térjünk át a lényegesebbre, magára Lettországra.
Nos elsőnek kiemelném, hogy pocsék idő volt! Litván önkéntestársam szólhatott volna, hogy arrafelé ilyenkor már nagyonis elkél a sapka, mert bizony nem egyszer fagyasztotta le a buksimat a jó kis balti fuvallat. Eső is volt, hideg is, kicsit nehézkesen ment hát ez a sétálgatás, sokan csak arra vártak, hogy minnél hamarabb bekeveredjünk valami kávézóba vagy egy fűtött múzeumba (főleg én). Egyik reggel nem éreztem jól magam és az idő épp elérte a mélypontot, így otthon maradtam, de délután meggondoltam magam és becsatlakoztam a csoportba.
Riga egy tekintélyes méretű, középkorias hangulatú óvárossal bír, ami nagyon szépen karban van tartva, stílusát tekintve hol oroszos, hol németes, nagyon sarkítva. Két múzeumban voltam, az egyik az 1940-es szovjet megszállásról szólt, a másik az 1991-es eseményekről, mikoris Lettország kivált az amúgyis széthullott Szovjetúnióból. Kicsit furcsa volt így a két végénél megfogni az ország történelmét, közte gondolom hasonló dolgok történtek ott, mint amiket mi is megéltünk valamivel nyugatabbra, igaz egy önálló ország berkein belül.

Az első két nap Rigáról szólt, harmadik nap pedig egy Jurmala nevű különös településhez vonatoztunk ki. Nehezen tudtam eldönteni, hogy mikor ért véget Riga és mikor kezdődött valami más hely, minta az egész környék egy nagy liget lenne, nem úgy volt erdős, mint Svédország. Hát igen, ha már az ember hatalmas különbséget lát kétféle, ámde szinte egyforma fenyőerdő közt, akkor az azt jelenti, hogy kezd elég időt eltölteni Svédországban. Egy kis intermezzóként megjegyezném, hogy az egész út Mullsjö-től a Skavsta-i reptérre hosszabb volt, mint az egész repülőút Rigába. Közben meg semmit nem változott a táj: a jó öreg erdő-szikla-tó szentháromság. Na de vissza a lett erdőkhöz! Jurmala fái közt szellemjárta, az 1920-as éveket idéző oroszos faházak álltak, kontrasztban melletük pár barokkos villa vagy épp a Bauhaust megidéző modern építmény. Embert egyet sem láttunk, állítólag a környék túlnyomórészt nyaralókból áll. Nagy élmény volt kisétálni a Balti-tenger partjaihoz, már jó előre sejthető volt a tenger közelsége, mert a part menti erdők talaját homok képezte és a tenger zajos háborgása messzire elhangzott. Nekem talán ez tetszett a legjobban, ahogy a száz kilométeres, fagyos szélben sétálgattunk a komor partokon, közben elhaladva egy végeláthatatlan építmény előtt, ami - mint kiderült - egy orosz maffiózó szerény hajléka.
A partról besétálva ellátogattunk a Mullsjö-i suli testvériskolájába, egy keresztény egyetemre. Pär és Ulf (két tanára az iskolánknak és egyben fő "munkaadóink") annak idején számítógépeket adományozott a fejletlen lett iskolának, meg talán pénzt is. Nevük felkerült a különféle donátorok nevét fémjelző arany táblára is. Látszott, hogy a lett tanárok és Pär között mély barátság van, egy közel 15 éves kapcsolatról van szó. Az egyetemen teológia és a klasszikus szakok mellett ikonfestő kurzus is található. Meg is néztük, számomra különösen érdekes volt, hogy élőben láthattam mai művészeket, amint épp ikont készítenek. A tanárok lelkesen elmesélték, hogy a 4 éves kurzus hogy képzi a művészeket, megmutatták a görög és az orosz ikonfestő "iskola" közti különbségeket és megtudtuk, hogy az ikonok ma is virágkorukat élik. Én, aki még sosem járt az ortodox kultúrkörben, érdeklődve kérdezősködtem, hátha még jól jön később... Az iskolaigazgató hölgy végigvezetett minket az épületen, megajándékozta Pär-t egy kis ikonnal (a hölgy maga is nagy ikon gyűjtő) és lelkesen mondta, hogy járt Budapesten és hogy nálunk is sok szép ikon van (ezen kicsit ledöbbentem, lévén az ikonfestészet nem annyira jelentős a katolikus államokban). Kaptunk jó kis lett ebédet is. Mivel lehetett levest kérni és újabban rájöttem, hogy a leves mégiscsak jó, ezért le is csaptam egy fura, élénksárga színű krémlevesre, ami azt hiszem talán paprikából volt, bár a fene tudja. Magáról a konyháról nem sokat tudok mondani, 4 nap kevés volt ahhoz, hogy megismerjem a helyi kosztot. Olyan északias-németes dolgokat láttam. Nem mondanám, hogy nagyon emlékezetes volt, vagy olyan, amit később visszasírnék...

Utolsó nap mégegyszer nekiestünk Rigának, szakadó esőben, erős széllökések közepedte. Elhagyva az óváros övezetét megnéztünk egy negyedet, ami az art nouveau stílusában épült. Gyönyörű épületek voltak itt, nem győztem csodálni. Az egyikről kiderült, hogy a magyar nagykövetség épülete - üzenem, elég jó kis kéglije van a követségünknek! ;)
Este pedig már repültünk is vissza. Számomra a Ryanair gépek nagyon lestrapáltnak és primitívnek hatottak, szinte már busz-jellegűek voltak az ülések és mivel ez volt 17.-ik repülőutam, reptértől reptérig végigaludtam az egészet (és ezzel nem voltam egyedül).

Azért mindent összevetve nem bántam meg, hogy elmentem. Az időjárásról és a személyes problémákról meg igazán nem a lettek tehettek...

Képek pedig ITT (Dropbox-os mappa, még mindig nem tudom mikor működik és mikor nem)

EVS on-arrival training és egy jó családi hétvége Stockholm-ban

Egy EVS önkéntesnek alapvetően 4 tréningen kell részt vennie. Ebből kettő, az érkezés előtti magyar és az érkezés utáni svéd már megvolt. Lényegében ugyanarról szólt mindkettő, egy szolid felkészítés, tippek, csapatépítés... tehát semmi olyan, ami nélkül lehetetlen lenne megmaradni itt. De kikapcsolódásnak, "informális informálódásnak" teljesen jó volt. Torbjörn, a tréner rögtön az elején elnyomott pár jó poént, amin fél óráig röhögtünk. Közben a 14 EVS önkéntes megkezdte az ismerkedést egymással. Lássuk csak, milyen népek reprezentálták magukat a "versenyben": francia (2 ember), német (2), osztrák (2), olasz, spanyol, holland, belga, litván, észt, skót és én, a magyar. Érdekes élmény volt ennyiféle néppel együttlenni 4 napig. Van, hogy bejönnek a sztereotípiák, van hogy nem. Példának okán a francia fiúk állandóan a középpontban voltak, az egyik remekül beszélt angolul, a másik valami elképesztő akcentussal (azóta is kuncognom kell, ha rágondolok), de folyton rajtuk röhögtünk, csak úgy áradt belőlük a lazaság és a lányokra való non-stop kacsintgatás. Azt hiszem mind ilyennek képzeljük el a francia fiúkat, szóval nem dőltek meg hatalmas tézisek most sem. :) Persze a spanyol-olasz duó is hozta a formáját, vagyis "kevés (jó) angol, sok röhögés", a nyelvzsenik a német - vagy legalábbis germán - ajkúak voltak, az osztrákok és egy holland lány tökéletesen beszélték az angolt. Az észt sráccal pedig megállapítottuk, hogy azért tényleg vannak közös, nem várt vonások a nyelveink közt. Ami meglepő volt, hogy az egyik legnehezebben érthető egyén pont az Egyesült Királyság területéről jött. A skót srác most rávilágított arra, hogy mennyire is más, már-már németes ez a skót dialektus! Alapvetően nem volt valami beszédes, "skótoskodott" a szavakkal. :)

Na de hagyjuk a népekről szóló esszézést, evezzünk más vizekre! A tréningen nem egy feladat volt olyan bárgyú, hogy mindenki csak összenézett: ennek meg mi értelme? A közösségformáló erő itt az étkezés volt, azt hiszem a svédeknél a kajálás sokkal inkább szól a szocializálódásról és nem kimondottan arról, hogy csendben tömjük a fejünket. Vagyis a "magyar ember evés közben nem beszél" szabályt félrerakva nyomtam a sódert a többiekkel. Hamar kiderült, hogy jól rajzolok, még egy primitív emberalakot is sikerült tökéletes anatómiával papírra dobni, és utána 13 ember csodált. Apró sikerek az életben. :) Az egyik feladat (talán a legértelmetlenebb) az volt, hogy rajzoljuk le azt a környéket, ahol 7 éves korunkban laktunk (de minek???). Én meg tökéletes perspektivikus ábrát dobtam össze két perc alatt a Rózsakerti lakóteleptől, ami ismét nagy sikert aratott, látván hogy a rajzolás egyeseknek komoly gondot okozott.
Az egész tréning legmozgalmasabb eleme egy bizonyos High Rope Challenge nevű "akció" volt, aminek keretében 8 méter magasban kellett fák közt kifeszített köteleken, huzalokon és deszkákon sétálgatnunk. Cseppet sem volt veszélytelen a dolog, de hatvanféle kötéllel és karabínerrel voltunk kibiztosítva, tehát a legnagyobb baleset, ami ilyenkor történhet, hogy a földön bámészkodók megbotlanak egy kőben (Torbjörn szavait idézve). És valóban, a földről nézve valami hátborzongató az egész, még úgy is, hogy nem vagyok tériszonyos. Be is tojtam rendesen, próbáltam kibújni a feladat alól, végül viszont én lettem az egyik leggyorsabb, pillanatok alatt túljutottam az akadályok nagy részén és egyszer sem kellett segíteni. Ajánlom mindenkinek, nagy kaland!

A tréning végeztével mindenki hazament abba a svéd városba, ahol önkénteskedik, egyedül Ramune, az önkéntestársam és én maradtunk a hétvégére is Stockholm-ban. Én - nem meglepő módon - családommal találkoztam, akik a városban, vagy annak közvetlen környékén (Saltsjöbaden) laknak. Furcsa érzés volt ilyen, már-már hétköznapi körülmények közt meglátogatni őket. Hiszen jelen pillanatban én is az országban élek és nem érzem már magam turistának. Jókat beszélgettünk, ettünk-ittunk, nevettünk. Egy nap alatt az egész család összefutott, meg pár rég látott ismerős is. Nagy örömhírek közepedte ünnepeltünk este (egyenlőre nem teszem publikussá a legnagyobb örömhírt, amíg az ténylegesen nem lesz nyílvános). Szombat este pedig még arra is futotta, hogy kisebbik unokatesómat, Krisztit elcsaljam az Absolut Icebar-ba, a híres-neves svéd jéghotel mini verziójába Stockholm-ban. A belépő igencsak borsos, 195 Korona (kb. 5600 Ft), egy embernek. Cserébe kaptunk egy meleg "Mikulás-ruhát", hogy ne faggyunk meg a -5 °C-ban és egy pohárként funkcionáló nagy jégkockában egy kis iszogatni valót. Persze mi mást, mint Absolut vodkás koktélt!

Fél óráig csodáltuk a gyönyörű dekorációt és a jég-élményt, majd miután kiittuk a nedűt az egyszerhasználatos jégpohárból, még átmentünk egy másik szórakozóhelyre és legurítottunk egy üveg sört is. Ott hatalmas élet volt, mert hétvégén kapták meg a fizetésüket a svédek... ígyhát mind elmentek inni. :D Kissé már pityőkés állapotban voltam, volt bennem már pár pohár vodka és pezsgő előzőleg, úgyhogy miután elbúcsúztam Krisztitől a Slussen-i metrómegállóban, enyhén letompult aggyal mentem vissza Zsolték házához (már egyedül, sötében, kissé elázva is odatalálok!).
Másnap meg mentünk is vissza Ramune-vel Mullsjö-be. Ő azt mondta, úgy érezte, mintha hazatérne, én meg kicsit úgy éreztem, mint aki hazatér otthonról...