Visingsö és környéke

Kirándulás a Vättern-tavon található Visingsö-re és környékére. A sziget többek közt arról híres, hogy itt volt a székhelye az első svéd királynak, a skandináv mitológia szerint pedig úgy született a sziget, hogy a hatalmas termetű trollok előszeretettel járkáltak (azaz léptek át) egyik partról a másikra iszogatni, mulatni, de visszafelé kissé döcögős volt ez a tavon való átlépés, így egyszer csak fogtak egy földdarabot és lerakták azt a tó közepére, hogy a kisebb termetű trollasszonyok is sikerrel átkelhessenek a túlpartra... nos, azt hiszem egészen praktikus gondolkodást tükröz ez az eredetmonda. :) Én csak egyszerű földi halandó módjára komppal léptem a szigetre, majd egy kis biciklitúrára indultam Ramune-vel és litván vendégével. Előtte kocsival tettünk egy kört kalauzunkkal, az iskola egyik tanárával, Peter-el.
Volt itt még ősi viking temető is (csak nőknek, mert a férfiakat hajóra tették a vizen, majd az egészet felgyújtották) és hajóépítéshez való tölgyerdő, amit a mai napig növesztenek, noha csatahajókra már igen rég nincs itt szükség. De a szigeten raboskodtak orosz hadifoglyok is valamelyik régi svéd-orosz háború kapcsán, ma viszont egy drogelvonó működik Visingsö-n, illetve van itt egy darab bolt, étterem és néhány romos, illetve kevésbbé romos, ámde igen régi épület. Sajnos nem sikerült mindent lefotózni, leginkább csak a sziget farmvidékén kattintgattam, bicajozás közben...

A tó alsó harmadán látható hosszúkás sziget Visingsö


Ez még nem a sziget, hanem a tó keleti partvidéke

Ramune ugrándozik :)

Há' ez én


Peter, a suli egyik tanára és süketnéma jelbeszéd tolmács (és ez itt már a sziget!)


Egy kis telkecske a szigeten


Sziget a tavon, tó a szigeten...


Modern szélmalmok


Jól táplált tehenek


A tengerpartnak hitt tópart és a litvánok :)


Növénykék


Világítótorony a sziget északi csücskén


Hellenisztikus hangulat (!)


A "svéd Akropolisz" Visingsö-n

Egy eseménydús egy hónap

Valahol Dublinnál hagyhattam abba az előző bejegyzésem és azóta annyi minden történt itt, hogy kicsit össze kell szednem a gondolataim...
Talán ott kezdem, hogy május végén véget ért a tanítás, hazamentek a diákok, persze előtte volt mindenféle búcsúprogram és buli, illetve még egy kalapbemutatón is részt vettem, mint modell, de ezekbe most nem mennék bele részletesebben, inkább meséljen erről pár kép:

Nos maga a búcsú nem volt könnyű és pont mennem kellett valahova segíteni, így nagy bánatomra sokaktól nem sikerült elköszönnöm. Erősen küzdöttem az érzéseimmel, főleg, amikor sorra jöttek a kisírt szemű diákok, ilyenkor mindig úgy elérzékenyül az ember lánya, ugyebár... de én erős maradtam, igaz csak olyan áron, hogy kicsit lekurtítottam a búcsúzó "beszédem", sok érzelgősséget már biztos nem bírtam volna el aznap. Ugyanis nagy valószínűséggel a diákok nagy részével soha nem fogok már találkozni, noha némelyik majd' egy évig ült velünk egy asztalnál étkezésekkor, rengeteget dumáltunk és nevettünk, majd mind továbbálltunk... azaz csak ők, én és Ramune maradtunk Mullsjö-ben és ez némileg megkönnyítette a helyzetem, mert ha még nekem is el kellett volna búcsúzni az összes tanártól és más helyiektől, az már teljesen ledózerolta volna kicsiny lelkem. Így csak annyi változás történt, hogy el kellett hagynunk az eddigi lakhelyünk, a kolit, és át kellett költözni a személyzeti szárnyba. Ennek vannak előnyei és hátrányai is, az egyik legnagyobb hátrány, hogy nem igen van net, csak néha jön be valami, az is mindig megszakad, így kénytelen vagyok az ebédlő épületében netezni. A költözés nem volt egy egyszerű feladat, alapvetően nem sok időt hagytak nekünk és a legforgalmasabb hetünkre időzítették a dolgot, így én eleinte hisztiztem egy sort, míg Ramune - mint mindig - nyugodt és pozitív maradt velem szemben. :P Maga az átcuccolás egy napra esett egy esküvővel, amire meg voltam hívva, mint vendég, de büszke vagyok magamra, mert percre pontosan hajítottam be az utolsó vackomat az új szobámba és ekkorra már teljes "harci díszben" pompáztam.

Két kedves barát esküdött meg május 28-án, az a pár, akikről novemberben vagy decemberben írhattam itt, a fehérorosz lány és a finn-svéd-amerikai srác, akik rövid ismeretség után jegyezték el egymást. Az esküvő kis létszámú volt, csak a szűk családi kör és mi, folkhögskola-sok, voltunk jelen, így még arra is jutott idő, hogy a vőlegény egyenként bemutasson minket és mondjon pár szép szót is. Magán az esküvőn jó páran segédkeztünk előző nap, bár a kinti műsorokat le kellett fújni, mert pocsék idő volt, mint ahogy azt már megszokhattuk. Az esküvő és az utána következő eszem-iszom megvolt, de az a bizonyos dínom-dánom rész olyan kurta volt, hogy észre sem vettük nagyon. Az öregek és a gyerekes családok hamar leléceltek, a többiek meg nem nagyon aktivizálták magukat, így csak a legvégén, amikor már csak a "keménymag" maradt a jegyespár körül, játszottunk kicsit a lufikkal meg fotózkodtunk, aztán segítettünk a pakolásban, majd mindenki hazaballagott. Külön öröm volt a számomra a menyasszony másnap küldött levele, miszerint az én ajándékomat találta a legkiemelkedőbbnek (ami egy saját készítésű, májustól májusig tartó naptár volt).

Még várt rám egy nehéz búcsú, 30-án hazament az orosz vendégdiáklány is. Hajtogattam neki egy origami halat, amire ráírtam az időközben messze földön híres lett "kakaja ryba?" mondásom, ami annyit takar, hogy "milyen hal?". Ez egy hosszú történet még a kezdetek kezdetéről, amikor mutatni akartam valamit a zéró per zérónál egy halvány fokkal fejlettebb orosz tudásomból (az említett mondat amúgy Fábry Sándor Cadillac Drive c. műsorából való és csak a jó ég tudja, hogy miért pont ezt jegyeztem meg a jó 9 órányi filmanyagból). Később ezt a mondatot használtam arra, hogy a 4-5 oroszul beszélő diákot saját magam szórakoztatása céljából félbeszakítsam. Aztán ehhez jött a másik mondásom, mikor az asztalnál könyökölve már hosszú percek óta hallgattam az oroszt, akkor szokásom volt azt mondani a felém tett integetések után, hogy most képernyővédőn van az agyam, az akváriumos fajtából. Így aztán a halak valahogy nekem örökre összekapcsolódtak az oroszokkal (nem mellesleg ez volt az oviban a jelem, de akkor még nem sejtettem, hogy....). Így aztán mi mást írhattam az orosz lánynak a búcsúüzenetemben, mint Douglas Adams egyik regényének címét: "Viszlát, és kösz a halakat!"

Közben jöttek hozzánk amerikai vendégdiákok Missouri államból, a nemrégiben egy tornádó által sújtott Joplin-ból. De mindezek ellenére rendkívül vidámak és jópofák, pedig azt hittem, hogy majd egy hónapon át kell vigasztalni őket, vagy valami ilyesmi. Többször meghívtak közös eszem-iszomra, egyik nap pedig megnéztük az Amélie csodálatos életét, amit ők nem ismertek, én viszont ezerszer láttam már, de a kedvenc filmjeim akárhányszor meg tudom nézni, akár naponta többször is, így ezzel nem volt gond. Közben ők átértelmezték ezt a bizonyos svéd fika-t, és a csupa egészséges dolog helyett jöttek a megszokott chips-és süti hegyek, merthogy az amerikaiak is tisztában vannak saját falánkságukkal. Bennem persze emberükre találtak, mert megmondtam, mi magyarok nem annyira vagyunk híresek arról, hogy csak salátát és fogyókúrás "zsindely" kenyeret (így hívom én a knäckebröd-öt) ropogtatnánk egész nap. :P

Újabb szép emlékeket hagyott bennem egy rövidke kirándulás Visingsö szigetére, ami a környék híres nagy taván, a Vättern-en található. Valaha itt volt az első svéd király székhelye, így nem akármilyen helyen járhattam! Maga a kirándulás az iskola személyzetének lett szervezve, busszal mentünk, majd kompoztunk, ami olyan volt, mintha az Adrián hajóztam volna, mert aznap 30 fok volt (kb. egy óráig) és a tó is akkora, hogy amikor a kompkikötőnél megláttam a homokos partot és a vizet, kezemben egy jégkrémmel felkiáltottam, hogy "Jaajh, itt a tenger!!!". Nagyjából öt perc kellett ahhoz, hogy leessen, hogy a tenger még egy pár óra autóút innen, haha. Nos aztán ezen a Visingsö-n jól elromlott az idő, így egy futásba fulladt séta alkalmával bőrig áztunk. A sziget egyébként meseszép és ha minden igaz, hamarosan el is látogatunk ide páran az egyik tanár nyaralójába. A napot egyébként egy éttermi vacsorával zártuk, szintén a szigeten.

Visingsö (nem saját kép - aki esetleg azt hitte volna :P)

Majd jött még itt egy újfajta élmény is, részt vehettünk egy nemzetközi fotófesztiválon Mullsjö-ben, mint önkéntesek! Kaptunk szép narancssárga egyenpólót és egy beosztást, hogy ki mikor hova kell, hogy menjen a kommun-ön belül (a kommun egy nagyobb közigazgatási terület, amibe több kisebb település is beletartozik). Nos szegény Ramune mivel nem írta meg túl konkrétan a terveit, így őt minden napra beosztották kora reggeltől estig, én meg mindent meghatároztam, így végül alig kellett valamit csinálnom. Mivel ez volt az első ilyen fesztivál Mullsjö-ben, eléggé szedett-vedett lett, de hát melyik fesztivál nem élt volna meg ilyesféle gyermekbetegségeket...? Alapvetően nekünk, önkénteseknek nem sok dolgunk volt, egész nap ültünk, napoztunk, unatkoztunk, néha ha jött egy látogató a helyszínre, akkor eladtunk egy jegyet, esetleg elmondtuk, hogy melyik az ingyenes és melyik a fizetős kiállítás. Mindig más önkéntesekkel voltam, volt aki kifejezetten örült annak, hogy egy napig beszélhetett angolul, míg egy öreg bácsi angoltudása megütötte azt a szintet, amit már én sem értettem, így vele kénytelen voltam 5 órán át svédül kommunikálni, ami nem volt egyszerű, főleg hogy megállás nélkül nyomta a sódert. De aranyos volt, a végére egészen megkedveltük egymás társaságát, olyannyira, hogy a tegnapi fesztiválzáró ünnepi vacsorán hozzá ültem le az asztalnál. Egyébként nagy szerencsénk volt, mert soha nem látott jó idő volt itt legalább 5 napig! Tényleg, ilyet még sosem tapasztaltam, pedig nem egyszer jártam már Svédországban: napsütés, 25-30 fok, kristálytiszta kék ég! Egy művésszel sikerült is elbeszélgetnem (Dean C.K. Cox), nagyon rendes ember, szimpatikus volt az is benne, hogy többször járt Magyarországon is, fotózta azt a bizonyos timföld ömlést tavaly ősszel és fő fotós témája pedig a volt keleti blokkban zajló politikai események. Tegnap a vacsorakor a teás-kávés részlegnél egy rögtönzött kis magyar nyelvleckével búcsúztunk el egymástól.

Így telt hát az elmúlt egy hónap, de van egy sanda gyanúm, hogy biztos kifelejtettem még valamit, de a lényeg azért így is monitorra lett vetve. ;)

Télből a tavaszba

Májussal újabb fordulóponthoz érkezett a projekt, hamarosan végetér a tanítás, a diákok elmennek és helyettük jönnek új csoportok a nyárra. Fotósok amerikából, kisgyerekek, rövid kurzusokat végző felnőttek, de még párbajtőröző csapat is (ha jól vettem ki az igazgató szavaiból). De most jöjjön az elmúlt bő 1 hónap összefoglalója...

Áprilisban sikeresen lezajlott a hazalátogatásom is, a 9 nap igencsak kevésnek tűnt, pedig igyekeztem/igyekeztünk minden napot a lehető leghasznosabban eltölteni, de még így is sok mindenre és mindenkire nem jutott idő, sajnos. Budapest virágos, tavaszi és pezsgő (igen, ez Mullsjö után furcsa volt!) utcáin sétálgatva elfogott az érzés, hogy bizony az én szülővárosom tud azért néha hiányozni! Felmenvén a Várba és a Gellért-hegyre úgy éreztem, hogy ha visszamegyek, én már többé nem akarok vidéken élni, tanulni vagy dolgozni, csakis Budapesten (Pomázon élni nem számít vidéknek, 10 percre a fővárostól...). Vagy a közvetlen környékén... No de a jövőn viszonylag keveset gondolkodtam azon a héten, igyekeztem a jelen szépségeit kiélvezni. És ez azt hiszem sikerült.

(Budapest felett)

Svédországba való visszatérésem után nem keseregtem, hogy el kellett hagyni a családi kört, mert ugyanazok a remek emberek, barátok fogadtak, akik már eddig is felejthetetlenné tették ezt az évem! Szomorú arra gondolni, hogy a sulinak 1-2 héten belül vége, a diákok elmennek és sokukat talán soha többé nem látom viszont. No de nem kesergek most, majd augusztusban! Rögtön megérkezésem után volt egy kis parti (azt most nem mesélném el, milyen szerencsétlenre és veszteségesre sikeredett a visszautam Svédországba a kedves bugyirózsaszín légitársaság és a tesze-tosza svéd vonatjegy árusok miatt). Az orosz lánynak volt egy kis szülinapi bulija, ami remek hangulatban telt! Zene, kaja-pia, tánci-tánci, nagy nevetések, de akadt még komoly beszégetés is, mindezt egy relatíve kis társaságban, ahol jóformán csak a külföldi blokk képviseltette magát, mivel a svédek még nagyban tavasziszüneteztek. Itt jegyezném meg, hogy a svédek NEM locsolkodnak húsvét hétfőn! Úgyhogy idén megúsztam a kölnizést. :P

Aztán április utolsó napjának estéjén volt itt egy hagyományos ünnepség, a Valpurgis-éj (Valborgsmässoafton) hatalmas nagy máglyával, ami el is kellett, mert a nagy svéd tavaszban majd befagyott a hátsó felünk. Egészen közel merészkedtünk a több méter magas tűzhöz, majd egy belevaló kis tűzijátékkal is meglepett minket Mullsjö! Így búcsúztunk hát az áprilistól, de a téltől csak névlegesen, mert rá 3 napra itt bizony masszív hóesés következett, igaz csak 1 napig riogatott, de az is épp elég volt!

Május másodika - szülinapom - csendesen telt, én nem szeretem a felhajtást e körül, nem is szerveztem semmilyen bulit, megköszöntem azokat, akik nyomon követték a felhívást a Facebook-on vagy maguktól emlékeztek születésem napjára. Ramune-től kaptam egy tradícionális litván kézvédőt, kicsit olyan reggae-színvilágú, mint ahogy a litván zászló is, azt hiszem ezt hordva a legkevesebben gondolnának arra, hogy a litván-magyar barátságot szeretném reklámozni, haha. Svetlana, az orosz lány csokikkal halmozott el, az egyiket - egy húsvéti nyulat - megtartottam, mert mondta, hogy élete első bicikliútja közben vette (itt tanult meg biciklizni), el is nevezte "champion" nyúlnak, én meg kedves emléknek tartottam mindezt és a nyuszi azóta is az asztalomon figyel. :)
Másnap pedig mentünk is Írországba a mentorom osztályával! Ez félig-meddig ugyanaz a csapat volt, mint akikkel Lettországban voltam, de azért mégsem egészen. Jött pár "új" ember néhány régi helyett. Elsődleges úticélunk pedig Dublin volt...

Röviden megfogalmazva Dublin-ban egyszerre találkoztam a tipikus, szinte már klisé-szerű ír dolgokkal és emellett számtalan olyannal, amire nem számítottam. Miután késő éjjel megérkeztünk, én találkoztam Nikivel (Kisképzős barátnőm, aki itt él) tettünk egy rövid sétát a svéd csoport szálláshelye és az ő lakása közt, mivel nála laktam az utam alatt. Ebből a rövid sétából első sorban azt szűrtem le, hogy Írország ezen része igencsak messze áll a tip-top, csilli-villi szuper jelzőtől. Mindenhol hangosan óbégató drogos hajléktalanok, vagy ahogy arrafelé hívják őket, a "junkie"-k, a szemeteskukát pedig hírből sem ismerik, éjszakára szemeteszsákok egész hegyei lepik el az utcát. Még az a szerencse, hogy másnapra mind el is tűnnek. Rengeteg a bevándorló a világ minden sarkából, de főleg Mauríciuszról (?), és persze a magyarok is népes tábort alkotnak, van külön magyar bolt is, satöbbi. Két magyarral is találkoztam még kinn és nem várt kedvességgel halmoztak el abban a lepusztult, ősöreg házban, ahol Niki és még megannyi bevándorló lakik. Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb pillanat az volt, amikor az egyik svéd a csoportomból megkérdezte, hogy "Mit tanul itt a barátnőm?". Miért volt ez olyan érdekes és elgondolkodtató? Mert a svédek el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen "lepukkant", válságban tengődő országba dolgozni járnak az emberek és nem tanulni. Mi magyarok ugye automatikusan azt kérdezzük az ír honba vándorolttól, hogy "És mit dolgozol Írországban?". Két egyszerű kérdés két néptől, de számomra hatalmas társadalmi különbségeket villantott fel, ismételten. Úgyhogy el kellett magyaráznom a svédeknek, hogy az én hazám sajnos még Írországnál is rosszabb helyzetben van, a fiatalok nagy része ezresével hagyja el az országot, ha teheti, és még Írország is jobb helynek bizonyul. Ezt egy svéd azt hiszem aligha tudja elképzelni vagy megérteni teljes egészében. Ők ugyanis maximum egyetemre mennének ki oda, mint ahogy találkoztunk is egy svéd lánnyal, aki kinn tanul. Úgyhogy üzenem, hogy mindenki álom-Írországja van, akinek derogál és egyesek szemében Romániával hozható közös nevezőre!
A társadalmi elemzéstől hirtelen visszakanyarodva a látnivalókhoz, maga Dublin azért közel sem egy Párizs, de azért kiemelném a belváros szívében található kocsmanegyedet, ahol ameddig csak a szem ellát, pubok, kávézók, klubok és egyéb szórakozóhelyek várják az iszogatni vágyót. Itt volt szerencsém az igazi ír "export termékekkel" is találkoznom, mint amilyen a Guinness barnasör, élő step tánc a kocsma parkettáján és ír népzene, szintén élőben. Maguk az írek rendkívül karakteres figurák, fél nap után fel lehet őket ismerni a tömegben (ami ugyebár egyre vegyesebb a bevándorlók miatt), szeplős arcuk, kissé elálló, vörös fülük és gyakram tényleg rőt hajuk egy séma alapján váltakozik, gyakran mosolyogtam meg őket, nem tudom miért, talán mert még nem volt szerencsém ehhez a típushoz. :)
Egyik legimpozánsabb látnivaló a Guinness Storehouse volt, 8 emeltével és mindent kimerítő körképével a sör készítéséről teljesen ámulatba ejtett. A kiállítás valószínűsíthetően magában a régi gyárban volt, keresztbe-kasul vasbeton gerendák, köztük a legmodernebb látványelemek. Én itt ittam először barnasört, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy ezt az alkoholt egyenesen a szülőföldjén tettem próbára! Nos mit is mondhatnék, keserűbb mint a világos, a hab nagyon krémes, összességében lágy ízvilágú és nagyon szép, ahogy csaplova "leülepszik" a sör a pohárban és világos barnából fekete lesz. Ezt mindazoknak írom, akik még nem kóstolták, főleg nem csapolva. Lehet hogy önmagában nem egy akkora durranás, én nem vagyok nagy értője az alkoholoknak (csak iszogatom őket :D), de ott, Dublin-ban olyan "hű-de-ír" életérzés volt Guinness-t kortyolgatni, hogy nem hagytam volna ki semmi pénzért! Mindezt a Storehouse tetején lévő panoráma-bárban tettem, ahol gyönyörű napsütéses időben csodálhattuk meg a város látképét.

(Dublin látképe a Guinness Storehouse tetején lévő bárból)

Még érintőlegesen megemlíthetnék számtalan helyet, amin áfutottunk, mint a St. Patrick katedrális, ami névről biztos máris sokat mond az írmániásoknak, a többieknek meg meghagyom a guglizás örömét. :P Aztán ott volt a Trinity College, egy öreg, amolyan tipikus angolszász egyetem-kollégium rendszer. Nagyon impozánsak, de nekem túlontúl ridegek voltak a College épületei. Azt hiszem ezzel így voltak a diákjaink is, akik a kis mullsjö-i falusi iskolából jőve nem hinném, hogy beleszerelmesedtek ebbe a college-világba.
Kiemelném még nagy kedvencemet, a neolitikumi sírt Newgrange-ben (kb. 1 óra autóút Dublin-tól északra). Sajnos kevésbbé ismert a nagyjából 5000 éves sírdomb, pedig zsenialitásában egy szinten említhető a Stonehenge-el (nagyjából egykorúak is). Amióta először tudomást szereztem az épületről a Kisképző első évében, művtöri órán, azóta álmodoztam arról, hogy megnézzem ezt a rendkívüli építményt.

(Newgrange)

Mi is olyan érdekes ebben a buckában? Egy bizonyos jelenség tette híressé, miszerint december 21-én a téli napfordulót követő napfelkelte első sugarai bevilágítanak a sír belsejébe egy nyíláson át és a keskeny fénycsóva a hosszú folyosókon át haladva megvilágítja a sírkamra mélyét. Mindenzt mindössze ezen az egy napon, pár múló percre, aztán az év maradék 365 napján teljes sötétségbe borul a sír. Mivel mi májusban mentünk, nem láthattunk ebből semmit, de hogy ne szomorkodjunk mi sem, lemodellezték nekünk azt a pillanatot. Lekapcsolták a megvilágításokat és egy hiteles fénycsóvával bevilágítva tulajdonképpen mi is átélhettük a magasfokú mérnöki-és csillagászati tudásról tanúskodó építészeti fényjelenséget. Számomra, mint a művészettörténet elkötelezett hívének ez hatalmas pillanat volt, egy szelet az őskorból a fagyos-szeles ír tájon bandukolva... hát, nekem azt hiszem kultúrális szempontból ez volt a csúcs. :)

TOVÁBBI KÉPEK ÍRORSZÁGRÓL

Végezetül pedig megemlíteném az elmúlt hét nagy eseményét, amikor is iskolánk diákjai kiállítottak Jönköping-ben. Textil, fotó, kerámia, festőszakosok művei, illetve egy kis videó kapott helyet, természetesen ott voltam a nyitás napján, mindenki nagy örömére. :) Egyfelől remek érzés volt látni a munkákat, másfelől viszont elfogott az az érzés, hogy közeledünk a tanítási év végéhez, már csak 1 hét van hátra és búcsút intünk egymásnak. Nyáron új diákok és csoportok jönnek, ami biztos nem kevésbbé lesz izgalmas és szórakoztató, de már nem lesz ugyanyaz, mint eddig... Azért nem búslakodom, majd az Arckönyv segít a kapcsolatok ápolásában (remélem!). Hej då elever! Någon gång, någonstans, möts vi åter igen...

Napsütés és esőfelhők

A fentebb olvasható cím akár remek jellemzése is lehetne a kora tavaszi svéd időjárásnak, de mégsem emiatt választottam, hanem amiatt, mert elég jól leírja saját kis életem történéseit is. Ugyanis voltak itt nagyon jó és nagyon rossz napok is, különösebb szisztéma nélkül egymást váltogatva, ami szintén az itteni szeszélyes időjárásra emlékeztet. Hiába, nem lehet minden mindig cukormázas és pompázatos és hiába nem ad okot a bánatra az itteni életem, azért mindig marad valami rés a pajzson, amin át utat törhet magának egy esetleges érzelmi válság...

Kezdem azonban a "napsütés" kategóriába eső dolgokkal, mert ilyenek is akadtak még mindig szépszerivel! Először is március közepén meglátogatott Dani barátom Magyarországról. Rövid ideig volt csak itt, talán eseménydúsabban is eltölthettük volna ezt a 2-3 napot (bár az idő nem volt épp a legjobb), de ebben némileg a svédek is megakadályoztak miket. Történt ugyanis, hogy nagy magabiztosan bevezettem Danit Jönköping-be, a megyeszékhelyre, hogy megnézzük a megyei múzeumot, együnk egy jót egy hangulatos kis cukrászdában az egyik fő tér mellett és hasonlók. Erre kiderül, hogy a svédek, különösen a vidékiek még mindig azt vallják, hogy a vasárnap a totális munkaszüneti nap és ilyenkor az ember ne kolbászoljon az utcán olyan badarságokat hajkurászva, mint amilyen egy cukrászda vagy egy múzeum. Nem. A vasárnap a templomé és az otthon ülésé és ez mennyire igaz errefelé! Jóformán egy árva emberrel nem találkoztunk az amúgy mindig forgalmas belvárosi utcákon sétálva. És a megcélzott épületek közül egy sem volt nyitva, sőt a nagy részük szombaton is zárva tart. Persze én azonnal zsörtölődni kezdtem, mert továbbra sem értem, hogy az ember miért ne mehetne múzeumba vasárnap, amikor amúgy ráérne az ilyesmire. Inkább tartanának zárva hétfőn, mint ahogy azt jobb helyeken szokás, teljesen logikusan. Nos, így kénytelenek voltunk egy ideig csak bolyongani, míg végül találtunk egy darab múzeumot, ami nyitva tartott. Nevezetesen a jönköpingi gyufamúzeumot, amiről azt hittem, hogy semmi extra nem lesz, de Dani barátomat valamiért annyira lenyűgözte, hogy még napokkal később is felemlegette. Annyit azonban mindenképpen megemlítenék a múzeumról, hogy ez a világ egyetlen gyufamúzeuma és okkal van ott, ahol, mert nagyjából 100-150 éve Jönköping volt a nagy gyufahatalom, amikor még ennek az apró, de nagyon hasznos tárgynak valóban volt használati értéke, még jóval az öngyújtók és más szerkezetek elterjedése előtt. Aztán ahogy kezdett kiszorulni a gyufa a piacról, úgy kezdett eltűnni a gyár is, de ha jól vettem ki az ismertető videóból, valami gyártás még mindig folyik ott. A múzeumba tett túra egy tévhitet is elosztalott bennem, miszerint a magyarok találták fel a gyufát, ami - mint kiderült - így ebben a formában nem igaz. Irinyi János a zajtalan és robbanásmentes gyufát találta fel, tehát egy későbbi újítást szabadalmaztatott.
Jóformán tehát ennyit sikerült megnézni Jönköpingben. Esténként meg szokásunkhoz híven jókat ökörködtünk és végigröhögtük azt a 2-3 napot, szegény szomszédok legnagyobb örömére. :)

Dani és a befagyott Vättern-tó Jönköpingben

Aztán időközben ismét elkezdtem valamit kreatívkodni, január óta eljárok egy szakkörbe a suliban, ahol festünk, rajzolunk, meg hasonlók. Ennek keretében már csináltam 1-2 képet, ami a tanárnőt nagyon lenyűgözte. Persze nekem könnyű volt, elvégre 8 évig jártam művészeti iskolákba, a szakkörben meg sokan csak most ismerkednek ezzel az egésszel. Egyszer meglátogatta az iskolát egy amerikai vendégtanár, aki aquarell technikával fest és sok művét, színvázlatát mutatta meg nekünk. Azt hiszem sikerült is hatnia rám, mert az óra második felében festettem egy magamhoz képest mindenképpen jónak számító tájképet. Sosem voltam nagy használója a festékeknek, a vízfestés meg aztán végképp megizzasztott és felbosszantott, de akkor valahogy nagyon könnyedén ment a pingálás. Leültem az egyik ablakhoz és a távolban fekvő kollégium épületét és a mögötte húzódó erdőt próbáltam lefesteni:

Sok kedves apróság is történt még, de ezekre most nem térnék ki külön. Most jöjjenek azok a bizonyos "esőfelhők", vagy akár a ködöt is említhetném, mert az is előfordul mostanában, napsütéses napokkal váltogatva.
Az egyik fő problémám, ami mostanában lehangol és egyre több gondot okoz, hogy hónapok óta alvászavaraim vannak. Eddig nem nagyon foglalkoztam vele, gondoltam az a 3-4 óra alvás is elég lesz nekem. De úgy tűnik, hogy mégsem. Már kipróbáltam teát, fordítva feküdtem az ágyra, hamarabb mentem aludni, stb. de egy huzamban még most sem sikerül 4 óránál többet aludnom. Aztán lettek memóriazavaraim is, és rossz híreket is kaptam otthonról, úgyhogy kellett vagy egy hét, hogy úgy nagyjából rendeződjek belül, de közben megszületett az az elhatározás is, hogy mihamarabb hazalátogassak Magyarországra. Gyorsan meg is lettek a jegyek, nemsokára indulok is. Egyrészt, hogy kicsit felüdítsen a helyváltoztatás, mert azért ez a Mullsjö nem a világ legizgalmasabb helye, főleg ilyen locs-pocs időben. És persze már az idővel is tele a hócipőm, szó szerint, ugyanis itt még mindig elkél a hó-és vízálló cipő. Azt hiszem ez a hosszú kemény tél is megviselhette a szervezetem. Hiába hinné azt az ember, hogy egy ilyen klassz országban kizárható tényező az időjárás, ez egyszerűen nem megy, főleg, hogy én különösen háklis szoktam lenni az időre. Most meg már azt várnám, hogy folyton süssön a nap, legyen 15-20 fok meleg, mint most Magyarországon, erre meg egy hete még fagyos hóviharban vergődtem el a boltig és a tó itt már vagy fél éve be van fagyva (Daninak ígértem, hogy megírom, ha kiolvad végre. Hát nem is tudom... talán májusra vagy júniusra kiolvad majd, haha...).

Végezetül pedig megemlíteném, hogy végre sikerült eljutnom Göteborgba! Igaz, csak egy fél nap erejéig és alig néztünk körbe (munka ügyben voltunk ott a Fair Trade shop-ért felelős nővel és Ramune-vel). Nem voltam épp a legjobb hangulatban, ez pont a nagy krízishelyzet utáni napon volt, de azért kattintottam egyet-kettőt:

Marianne és Ramune a kikötőben

A kikötő és környéke, mint dekoráció (Göteborg egy folyó partján fekszik)


Óriáskerék a kikötőnél

Az év utolsó tanítási hete

Ez is eljött, befejeződött az első félév, amit azt hiszem méltó mód zártunk le.

Kezdésnek hétfőn volt a svédek nagy ünnepe, Luca napja, vagy ahogy itt mondják, Lucia. Ennek semmi köze nincs a magyar boszorkás-székes ünnepséghez. A név és a dátum becsapós ugyan, sőt még az is, hogy a nem katolikus svédek Szent Luciát ünneplik, ami ugyebár protestánsoktól szokatlan egy kicsit. Kérdeztem az embereket, hogy ennek mi az oka, mióta van ez az ünnepség és hát kevés értelmes választ kaptam. Annyit megtudtam, hogy nagyjából 100 éves hagyományról van szó, tehát azt sem lehet mondani, hogy ősrégi tradíció. Az alapvető eleme az, hogy reggel a sötétségbe fényt hozó Szent Luciát alakító lány égő gyertyákkal a fején jelenik meg az ünnepségen, hosszú fehér ruhában, kezében is egy gyertyát tartva. Őt követi több hasonló kinézetű lány és számomra ismeretlen eredetű, mágus süveges férfiak a sor végén. Arra számítottam, hogy ez valami mozgalmas ünnepség, de pusztán klasszikus Luca napi dalok énekléséből állt a műsor, miközben mindenki mereven állt a helyén.
Bevallom nagyon nem mélyedtem el az ünnep tanulmányozásában, így ennél többet nem igen tudok írni róla. A svédeknek biztos sokat jelent, nekem inkább csak érdekes volt és hangulatos.

Szerdán ebéd után a mentorunk Pär elhívta az osztályát (internacionális kurzus) és minket önkénteseket mullsjö-i otthonába. Összegyűltünk így páran és beszélgettünk, nevettünk és mindenek előtt találkoztunk újabb svéd szokásokkal. Elsőnek említeném a glögg nevű italt, ami leginkább a forralt borhoz hasonlít, csak sokkal-sokkal édesebb és kisebb az alkoholtartalma. Ígéretesnek hangzott, de ez már annyira tömény és édes volt, hogy majd' keresztbeálltak tőle a szemeim, de mosolyogva igyekeztem leküzdeni a kis csészényi forró italt. Majd mindenki a kezébe vett egy szív alakú mézeskalácsot, amit ujjunkkal a közepére célozva egy ütéssel kellett eltörni. Ha három felé tört, lehetett egyet kívánni. Én kissé félreértettem és azt hittem, hogy hármat lehet kívánni (3 rész = 3 kívánság, hát nem logikusabb?!). Kicsit mohó voltam, na! :D Ezután volt egy kis karácsonyi játék. A svédeknél úgy vettem észre nagy hangsúlyt kap a játék, tánc és maga az egész advent periódus Karácsony előtt, ami nálunk kevésbbé jelentős (hogy az egy hónapja tartó süteményevésről már ne is beszéljek!). Az általunk játszott játék nagyon szórakoztató volt. Mindenki vitt magával egy kb. 20 Korona értékű (kb. 550 Ft) kis ajándékot amit kiraktunk egy asztalra, majd elkezdett körbejárni egy dobókocka. Aki 1-es vagy 6-ost dobott, az választhatott egy ajándékot. Miután mindegyik elkerült valakihez, Pär beálította az ébresztőóráját és volt nagyjából 10-15 percünk az "elorzásra". Vagyis aki ezúttal 3-ast dobott, az elvehette más ajándékát. Egy ideig nagy favorit volt egy receptkönyv, szerintem már csak azért is azt vette el mindenki a másiktól, mert így volt viccesebb. :) De a Toffifee csoki is azonnal népszerű lett, miután a japán lányhoz került, aki még sosem kóstolta és mi meg gonosz mód hirtelen azt pécéztük ki magunknak. Nekem nem volt nagy szerencsém ebben a körben, az egyetlen dolgot, amit nyertem (a receptkönyv), azt is elorozták előlem, így üres kézzel távoztam. De nem is a nyerésről szól ez a játék, én még így is imádtam, szerintem nálunk is be lehetne vezetni baráti társaságokban!

A vendégség után este jött a nagy karácsonyi buli, ami családi program volt, sok szülő, kisgyerek bukkant fel, szinte mindenkin volt Mikulás sapka, én is kaptam egyet a konyhásnéniktől, akik egész nap ebben voltak. El is felejtettem megemlíteni a pompás ebédünket, hatalmas SVÉDASZTAL volt mindenféle ünnepi étellel! :D No de visszakanyarodva az estéhez, fantasztikus sütemény-kavalkád, számtalan üdítő, gyertyafény és miegyéb várt minket. Megtudtuk a mézeskalács ház sütő verseny nyertesét is, a rádió/ház építő csapat lett a befutó (lásd. elő ző bejegyzés képei közt). Közben szólt a zene, jókat beszélgettünk, míg a kicsik is elfoglalták magukat a kollégisták körében jól ismert óriás csirkével, az egyik diák gigantikus plüssálatával, ami gyakran feltűnik a különféle rendezvényeken (még a hógolyózáson is), mint kabalaállat.

Aztán hamarosan elszabadult a "pokol", jött a táncolás! Számomra eddig a Karácsony mindent szembejuttatott, csak ezt nem, de a svédek számtalan táncot járnak az ünnepek előtt/alatt, amin kicsit meglepődtem mert annyira nem tűntek táncszerető embereknek. A magyar vonatozóshoz, azaz minden lagzik kedvencéhez hasonló, egymás kezét megfogó és körbe-körbe járós fajtával kezdtünk, felszedegetve mindenkit az ebédlőben és aztát egy kis kabátfelvevést beiktatva folytattuk tovább a jó kis csúszós-havas utakon, be egyenesen az iskola tornatermébe. Hatalmasakat nevettünk, miközben a lejtőn lefelé gázolva az este gyönyörűen világító falu fényei és a befagyott tó rideg fehérsége derengett fel a háttérben. Bent már várt minket egy karácsonyfa és egy kis ideiglenes zenekar tanárokból, diákokból. A mentorunk ezúttal tangóharmonikázott, már meg sem lepődtünk rajta, mert nagyjából ez volt a százhuszadik hangszer, amin tudott játszani. Körbeálltunk és megfogtuk egymás kezét, majd mindenféle népi bohóckodós táncot kezdtünk járni. Én persze egyiket sem ismertem, de nem kellett hozzá nagy ész, hogy leutánozzam a mozdulatokat. Innen átballagtunk az előadóterembe, ahol tovább folyt a muzsikálás, egy falra kivetített dalszöveg alapján még én is megkíséreltem énekelni, de mivel gőzöm sem volt a dallamról és a ritmusról, ezért hamar elvesztettem a fonalat.
A legvégén pedig jött a Télapó, akit a maszk ellenére azonnal felismertem a hangjáról, így nagy meglepetés nem ért (pedig ezt ígérte mindenki). A végén oda lehetett menni hozzá, így én is kaptam egy csomag cukrot, ami mellesleg már az utolsó csomag volt a Télapó puttonyában. Magasba tartva az ajándékot, amolyan "we are the champions" életérzés fogott el jókedvemben. :)

Pénteken pedig elérkeztünk az utolsó naphoz. Kirobbanó lendülettel csináltuk a napi fika-t, majd a mosogatás végeztével ünnepélyesen meghalt a mosogatógépünk (amivel amúgyis ezer bajunk volt már). Nagy búcsúzkodások és ölelkezések közepedte intettünk viszlátot a tanulóknak és tanároknak, sokan már aznap hazamentek. Ramune meglepett egy borítékkal, benne pár rá jellemző kis dologgal és egy hosszú levéllel, ami egészen megható volt és elgondolkodtatott. Ramune gyakran olvassa a blogomat Google fordítóval, így üzenem neked, ha erre jársz, hogy NAGYON KÖSZÖNÖM!!! És persze várható egy válaszlevél... ;)

Az én ajándékaim paradox mód majd januárban érnek célba, mert Magyarországról hozom őket, remélem így is boldogok lesznek a célszemélyek. :) Idén már nem hinném, hogy írok, holnap utazom Stockholm-ba, mert ott fogom tölteni a Karácsonyt a családommal, majd 27.-én megyek haza két hétre. Várom már nagyon!!

És ezen a ponton kívánok mindenkinek békés boldog Karácsonyt és boldog új évet!

Pepparkakshusbak(s)tävling

Ez a szép rövid és könnyen kiejthető svéd szó egy versenyt takar, az (s) nem tudom miért volt zárjóleben (bizonyára egy szójáték), de ha azt nem vesszük, akkor nagyjából ennyit jelent: mézeskalács ház sütő verseny. Büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam jegyezni, igaz vacsora után percekig ezt mormoltuk páran és azt mondtam, "csak a házig bírjam megjegyezni!". És ez meglepő mód sikerült is.

Mint kiderült, ez egy svéd tradíció, hogy a mézeskalács nyers tésztájából különféle dolgokat formáznak, sütnek és építenek az emberek. Úgyhogy ezt a programot nagy várakozás előzte meg és végül hatalmas összejövetel lett a dologból, a tanárok is nagyon izgatottak voltak és nagy számban vettek részt. A konyha elkészítette a sok vödörnyi alapanyagot és a profik (= majdnem mindenki) hozott magával különféle kiegészítőket díszítésnek: cukorkát, ételszínezőt, meg tudom is én mit. És persze a nagy terveket. Volt két srác, akik ezt az egészet bizonyára sportszerűen űzhették egy életen át, mert még speciális jelmezük is volt az eseményhez. Több csapat is volt és az elkészült műveket végül kiállították az étteremben, és lehet szavazni a legjobbra. Egyik legszellemesebb elgondolás a lábát tört fotós tanárnő tolószékes mása volt, ami mindenkiből nagy röhögést váltott ki. A mi csapatunk (én csak fotóztam meg drukkoltam) sorsa nem alakult épp a legjobban, ugyanis a tervezett kastély nagy része érdekesen megolvadt a sütőben, én biztos kivágtam volna a fenébe, de a kis team rezzenéstelen arccal dolgzott tovább és végül igen klassz eredményt értek el. Különösen tetszett az a megoldás, hogy forró karamellből szálakat húzogattak a kastély tornyai közt, ami végül megkeményedett.

És íme pár kép erről a nagy eseményről:

(a mézeskalács jelmezes fiúk)

(Ramune gyúr)

(előkészületek)

(egy lelkes team :D)

(egy másik vidám csapat :))

(nagy a forgalom...)

(a készülő kastélyunk...)

(hóember)

(volt, aki inkább magát díszítette fel... :))

(Jaana, a törött lábú, tolókocsival közlekedő fotós tanárnő "élethű" mása)

(a mi csapatunk építménye!)

(mézeskalács rádió/ház)

Skandináv tél. Vagy inkább ősz...?

Noha az első hó valamikor október közepén hintette be a földeket, ezt nem lehetett igazán komoly próbálkozásnak venni. A második havazás pár hete következett, ami már elegendő volt a hógolyózáshoz is, és most aztán viszont elszabadult az égiek porcukor-szórója!! Szünet nélkül szakad a hó napok óta, megnehezítve ezzel a közlekedést... és ez még csak november! Szép-szép a hó, de attól tartok, ha így haladunk, meg fogom unni!

(esett némi hó... :D a kép a konyhánkban készült)

A zord idő ellenére azonban a szívek felmelegedtek, a barátok összefogtak és emlékezetes programokat hoztak össze a mi kis Mullsjö-nkben.

Elsőnek venném az innebandy (teremhoki?) meccset előző hét szerdáról. Csak mellékes információként jegyezném meg, hogy Mullsjö híres erről a sportról, így nagy kultusza van az iskolában is.
A tanulóink illetve a tanárok 4 csapatba tömörültek és valami számomra ismeretlen elgondolás alapján a meccset összekötötték a farsanggal, így tulajdonképpen a 4 csapatot így lehetett felosztani: ninják, maszkos gyilkosok, nyakkendős-sapkások és a csíkos ingesek, akik minden bizonnyal a professzionális imidzsre alapoztak... joggal, mert ők nyertek! Én voltam a fényképész, Ramune profi Nikonjával kattintgattam. Néha a kosárpalánkon lógva, de megérte. Sajnos az eredeti, színes fotók gigantikus méreteik miatt most nincsenek nálam, csak a fekete-fehérek, amiket egy másik feladat miatt készítettem el.

A meccs alatt lesérült az önkéntestársam, így 1-2 nap erejéig kicsit magamra kellett venni a feladatokat, főleg a mászkálós-emelős-cipelős fajtából. Már elég rutinos vagyok a konyhában, így nem okozott gondot az sem, hogy szombaton reggel 7-kor keltünk és közel 90 nyugdíjasnak készítettük ki az ételeket-italokat. Az öregek olyan elegánsak voltak, mintha a királyi család tagjai lettek volna, vagy legalábbis díszegyenruhás tengerészek. De ők mindössze előadásra jöttek... Mindemellett rettentően kedvesek és érdeklődőek voltak, hogy mi kik is vagyunk tulajdonképpen, amire én változatlanul angolul válaszoltam, mert még mindig nem érzem úgy, hogy 3 szavas tőmondatoknál többet tudnék mondani svédül. Magamban elhatároztam hogy februárig szeretnék így hallgatni, mert az lesz a projekt közepe és addigra szeretném már komolyabb gond nélkül érteni a nyelvet. Értés terén érzem, hogy fejlődtem, de nagyon ember és szókincs (meg tájszólás)függő, hogy kit mennyire értek. Aztán majd kezdődhet a beszélés... persze a barátok már hetek óta kényszerítenek a svédre, vacsora közben nem egyszer "vonták meg" az angolt és rettenetesen lassú és primitív alapmondatokkal próbáltak beszélgetésbe vinni. Néha sikerült is. ;)

Tegnap este tanárok látogattak el a kollégium épületeibe. Hoztak kávét, teát meg muffint, beszélgettünk velük a gyertyafény mellett, csak úgy erről-arról, a hétköznapokról, Karácsonyról, szokásokról... a szocializálódás végett. Hát igen, ez egy más világ...

A mai est nagy-nagy meglepetése egy nem mindennapi esemény volt. A fehérorosz vendégtanuló lány Vita és Joakim (az innebandys képeken a csíkosok kapusa), egy Amerikában nevelkedett svéd srác ugyanis eljegyezték egymást az iskola falai közt! Az ifjú menyasszony mit sem sejtett, sőt mi sem tudtunk túl sokat. Megkaptuk a feladatot, hogy egész nap különféle időpontokban bukkanjunk fel és adjunk neki egy szál fehér rózsát (mert svédül a "vit" fehéret jelent, ami ugye utal a lány nevére és a nemzetiségére is). És hozzá mondjunk neki szépeket és jókat. Én már eléggé a végén mentem hozzá, így Vita pontosan tudta, hogy mit akarok tőle, nevetve mondta, hogy engem már hiányolt. :) De azért én kivágtam magam, megköszöntem neki az angolórákat, amiket a tanárral együtt tart nekünk. Javarészt ketten szervezik meg az órák menetét és a lány egy igazi szívvel-lélekkel dolgozó ifjú tanítónéni-jelölt. Nagyon szimpatikus és mindig nevet, mindig optimista. Joakim pedig egy nagyszerű ember, ő már 30 fölött jár, így szándékait teljesen komolyan lehetett venni. Este egy kis mézeskalács és Julmust (egy svéd karácsonyi ital, ami leginkább a kólára emlékeztet) mellett várakozott a kis baráti társaság, majd Joakim oroszul kérte meg Vita kezét... megható volt látni az örömüket és azt hiszem rájuk igazán azt lehet mondani, hogy egy tökéletes és érett pár. Sok boldogságot kívánok nekik!