Gullbrannafestivalen

Július 7. és 10. között a címben említett Gullbrannafestivalen-re látogattam el Ramune-vel, leginkább abból a célból, hogy az iskolát hírdessük. Erre a vezetőség kért meg, nem volt kötelezően erőltetve, de mi természetesen elfogadtuk, főleg hogy mostanában nagy itt a pangás és minden kisebb-nagyobb kiugrásnak örülünk. Mielőtt még részletezném a fesztiválon történteket, megemlíteném előbb a fesztivált magát. Nos, ez egy keresztény fesztivál volt Halmstadtól nem messze, azaz a nyugati parton, az Északi-tengernél. Akik ismernek, tudják, hogy sem politikában, sem vallások tekintetében nem foglaltam álláspontot, nem tartom magam hívő embernek, de ennek nem valamiféle deviáns keménykedés az oka, egyszerűen szeretek semleges maradni az élet bizonyos kérdéseiben és inkább objektíven szemlélni ezeket a témákat. Épp emiatt nem okozott nálam összeférhetetlenséget az, hogy egy ilyen rendezvényre mentem el, ráadásul a suli pénzén, mint "utált" hírdetőember, aki egész nap egy sátor alatt ült és arra várt, hogy az orra előtt elballagó tízezer emberből kettőt érdekeljen legalább három percig az, amit kiárusít. Mostmár át tudom érezni, hogy ez milyen (unalmas) és ezentúl biztos az ilyen emberekre is más szemmel fogok nézni. Csakúgy mint a pénztárosokra és a büfésekre...

Na de vissza a fesztiválhoz! Az egész elég nehezen indult be, kezdeném akkor itt. Ugyanis nem csak mi önkéntesek voltunk kiküldve a terepre, hanem Oskar, egy volt fotós tanoncunk, aki máris kap megbízásokat, így a fesztivál is felkérte hivatalos fotósnak. Róla tudni kell, hogy a világ végén lakik, vagy még azon is túl, így úgy volt, hogy a fesztivál előtt 1 nappal indul el vonattal és másnapra ér le Mullsjö-be, majd együtt mentünk volna tovább Halmstad-ba kocsival. A srác viszont az állomáson bezárta a fényképezőgépét egy ilyen kis időzáras szekrénybe és mikor vette volna ki, látta, hogy a szerkezet megadta magát. Mivel mindez az éjszaka közepén történt, így lekéste a vonatot és másnap, amikor nagy nehezen kiszabadította a gépét némi segítséggel, nem tudott új jegyet venni, mivel a hét végéig minden jegy elkelt már. Így Oskar nem tudott eljönni a fesztiválra, mi pedig Ramune-vel jócskán megkésve, de végülis még a tervezett napon leautóztunk (szerencsére ő tud vezetni, haha). Ez is sajátos módon volt kivitelezve, mivel önkéntestársam a Malmö-Koppenhágai túra alkalmával rájött, hogy remekül tudok térképet olvasni, így gondolta, továbbfejleszti ezt a dolgot és egy fia térkép nélkül indultunk az útnak. Mindössze egy papírcetlire volt hol svédül, hol litvánul ráírva, hogy milyen kereszteződéseknél melyik irányba kell fordulni, és ez sem volt kimondottan túlecsetelve. Ő ezt a papírt "GPS"-nek hívta és az én feladatom volt eligazodni rajta, mivel neki nem erőssége a tájékozódás. Azért csak leértünk épségben (inkább visszafelé szerencsétlenkedtünk egy sort, amikor a városnézéshez kerestünk parkolóhelyet).

Leérve a helyszínre aztán becsekkoltunk. Kaptunk a sátrunknak helyet, illetve egy olyan kis fehér bazári sátrat, ami alatt üldögéltünk naphosszat. Mindkettőt kissé gyöszösen, de összeeszkábáltuk még mielőtt nagyon beesteledett volna (ami szerencsére itt ilyenkor csak éjfél környékén történik meg). Kaptunk egy kártyát, amivel a zuhanyzóban aktiválhattuk a melegvizet, ami aztán 4 percig folyt. Hatalmas ötlet szerintem, és 4 perc pont elég volt, kapkodni sem kellett és soha nem voltunk híján a melegvíznek! Adtak még nekünk két karkötőt is, az egyikkel minden koncertre bemehettünk, a másikkal meg ingyen ebédhez és persze az kihagyhatatlan fika-hoz juthattunk hozzá a fesztivál területén. Szinte már zavaró volt, hogy ezt is mind ingyen kaptuk (még a benzint is az iskola állta)...
Első este el is néztünk 1-2 koncertre, aztán lefeküdtünk. Másnap kicsit korán kezdtük a műszakot, reggel 10-kor. Mint kiderült, a többi hírdetős ember ilyenkor még mélyen aludt. Mi szépen kipakoltuk az iskola szórólapjait és a nap nagy részében egymást váltva üldögéltünk. Természetesen mindezt úgy, hogy egész nap ömlött az eső és majd megfagytunk (hiába, Svédország javíthatatlan...). De nehogy azt higgye bárki is, hogy ettől pánikba estek a svédek! Épp ellenkezőleg, mezítláb, komótosan sétálgattak le-föl (esernyő nélkül) és úgy csináltak, mintha negyven fok lett volna. Én erre már csak a fejemet tudtam csóválni, na de nem ragadok le megint a "kedvenc" témámnál. :P

Mivel a nap nagy részében egy ponton ülve néztem az előttem elvonuló embertömegeket, így közben sokféle gondolat keringett a fejemben a svédekről, azazhogy a vallásos (szigorúan nem-katolikus, hanem evangélikus) svédekről. Bevallom, én még mindig nem sokat tudok az evangélikusokról, de azt itt most mindenképpen sikerült leszűrnöm, hogy sokkal nyitottabb, modernebb felfogású egyház, mint mondjuk a katolikus. Ez a híveken látszott a legjobban, akik javarészt kamaszok és huszonévesek voltak. Azt hinné az ember, hogy a sokak által erősen szekularizáltnak tartott svédek - és főleg a mi tv/internet generációnk - nem bír már mélyen vallásos lenni. Pedig de. Elnézvén az embereket, fel sem tűnt volna, hogy egy keresztény fesztiválon vagyok. Az idősebbek épp olyan trendkövető mód öltözködtek, mint a fiatalok. Szemmel láthatóan ők nem vallják azt a nézetet, hogy az extrémebb, vagy inkább csak kevésbbé visszafogott küllem valamiféle bűnös magamutogatás ördögi eszköze volna. Persze mindez csak a felszín, ez alapján ugyebár soha nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Én mégis tovább csócsálnám ezt a témát. Egy másik következtetést is levontam még, miszerint azt, hogy a svédek tényleg szőkék! Ez is marhaság persze így, hiszen nem mindegyik svéd az, de ennyi szőke embert én még soha sehol nem láttam és ez igen is furcsa volt, még 1 év svédországi kinntlét után is. Főleg ezek a nagyon tejfölszőke arcok voltak nagy számban, akikről azt hinné az ember, hogy már kihaló/felhíguló félben vannak, de itt kérem szépen ilyenről szó sem volt! Hogy még nehezebben lehessen őket megkülönböztetni egymástól (mármint a szőke svédeket), ráadásképpen nagyon egyforma hajviselettel is bírtak és komolyan mondom, néhány emberről nem tudtam eldönteni, hogy tízszer láttam-e már, vagy egyszer sem.

Sajnos hiába írnám most azt, hogy ennyit a külsőségekről és lássuk, milyenek ezek az emberek belülről, de sajnos nem igazán sikerült beszélgetésbe elegyednünk ezzek a híres-neves vallásos svédekkel. Különösebben nem sok ember érdeklődött az iskola iránt (főleg nem a célközönség ifjúság), ami valahol érthető is, hiszen nyári szünet volt, ki az az őrült, aki ilyenkor iskoláról és továbbtanulásról akar beszélni?!?! Ráadásul a felvételi időszaknak is rég vége volt már, így tulajdonképpen se füle se farka nem volt annak, amit csináltunk, de mi azért megtettünk minden tőlünk telhetőt. Néha még egy néninek is besegítettünk az árusításban, aki betársult hozzánk a sátor alá (neki nem volt) és mivel gyakorta tűnt el fél napokra, mi árultuk az ő cuccait is, amik újrahasznosított strandpapucs talpakból készült nyakláncok voltak Mozambikból. Ramune megállapította, hogy kitűnő árus lennék, lelkesen válaszolgattam az embereknek egy-két szavas svéd tőmondatokban, így akár azt is remekül lepleztem, hogy többet nem igen tudnék kicsikarni magamból. De sikerült eladnom jópár nyakláncot, megsegítve ezzel az afrikai AIDS-eseket. Freddie Mercury biztos büszke lenne rám (aki idén lesz húsz éve, hogy meghalt AIDS-ben).
...aztán hogy miért nem sikerült elbeszélgetni senkivel sem, annak a másik oka az volt, hogy a legtöbben társasággal mentek ki a fesztiválra, magában unatkozó egyéneket tehát nehéz volt találni. A svédek amúgysem azok, akik könnyedén beszélgetésbe elegyednek egy idegennel és sajnos ilyen téren én is nagy hasonlóságot mutatok a svédekkel. Ellenben pár régi diákkal a suliból sikeresen összefutottunk!

Viszont ha már nem is sikerült beszélgetnünk az emberekkel, legalább pár koncertre elmentünk azért. Nagy részük nem az én világom, bár itt hozzá is tenném, hogy aki azt gondolta, hogy egy keresztény fesztiválon akusztikus gitárzenénél vadabb dolgok nem igen bukkanhatnak fel, az megintcsak téved! Volt itt kérem szépen olyan ordibálós "vadember" zene is, hogy csak lestem. Bár őszintén megvallva aki még mindig valamiféle démoni megtestesülésnek tartja a keményrockot, annak igencsak jót tenne egy "szoftverfrissítés". A svédek, akik nem egy világhírű metal és rockbandát állítottak már talpra, vannak annyira huszonegyedik századiak, hogy úgy őrjöngjenek végig egy vadabb koncertet, hogy mindezt mégis vallásos szellemben tegyék (mivel a fellépő együttesek zenei hangzástól és stílustól függetlenül mind keresztény szelleműek voltak). Számora fura élmény volt a Blindside nevű együttes koncertje első este, ugyanis sok évvel ezelőtt egy svéd lányon keresztül kaptam tőlük egy számot, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ott leszek egy koncertjükön. És most mégis...
Voltak természetesen nyugisabb zenék is, gyakran csak az ajtóban állva néztem be (igen, ezek mind fedett helyiségekben voltak, mivel a jó idő errefelé sohasem garantált). Volt persze olyan zene is, amire a hívek magasba emelt kézzel lassú áhítatban integettek, de mindez nem volt furcsa, tudtam, hogy ez egy ilyen fesztivál és ilyen téren az evangélikusok is nagyon el tudnak mélyülni a hitükben. Minden nap voltak nagy közös összejövetelek meg imádkozások és előadások, de azokra már nem mentünk el, lévén hogy néha azért a "boltot" is vezetni kellett, ha már ott fityegett a nyakunkban a többiektől megkülönböztető utställare ("kiállító") kártya.
De még mielőtt továbbmennék, megemlítenék még 2 koncertet, amire pontosan érkeztünk és végig is álltuk. Mindkettő vén rockerek gyűjteménye volt, de az egyik azt hiszem mindkettőnk tetszését elnyerte. Ez pedig az amerikai Classic Petra volt, amolyan vallásos töltetű Deep Purple, nevezzük így nagyon sarkítva. Rögtön az első szám masszív, fülbemászó gitárriffekre épült, amik számomra a DP vagy más hard rock bandák hangzását juttatták az eszembe. Az énekes, aki öreg bútordarabnak tűnt, torokgyulladás ellenére elég bátran nyúlt olyan hangokhoz, amit sok nagyöreg már nem szívesen vállal be. Ramune-t főleg az énekes teljesítménye nyűgözte le, én a gitártémákat is kedvvel hallgattam, összeségében nagyon kellemes koncert volt ez. Ide kattintva lehet hallani tőlük egy összevágást, ezeknek a számoknak a nagy része a koncerten is elhangzott. Talán lagymatagnak tűnhet a zene, de élőben sokkal-sokkal keményebben szólaltak meg ezek a számok, az énekes pedig minden hangért verejtékezve küzdött meg, a fentebb említett betegség miatt.
Még voltak itt olyan koncertek, amik nekem/nekünk semmit nem mondtak, régi nagy svéd kedvencek lehettek. Például egy Freda' nevű együttes, szintén elég öregecskék, a közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta őket. Na de nem futamodtunk meg ilyen helyzetekben sem, szépen a sűrűjében állva végighallgattuk az ő előadásukat is, mégha egy számot sem ismertünk.

Ez volt tehát a zene-szekció, a végén pedig megemlíteném magát Halmstadot és környékét. Kétszer is kimentünk a tengerparthoz, egyszer éjjel, egyszer pedig nappal. Nos az első káprázatos nyugalommal töltött el, ahogy a félhomályban és ködben (vagy párában?) úszó, kihalt parton sétáltam. Valamiért a búslakodás is utat tört magának és elfogott az az érzés, hogy bő egy hónap és vége a projektemnek. Valahogy ez a tengerhez való kivonulás a világ végére való elérésnek felelt meg, mintha beteljesült volna a svédországi küldetésem és ez egyszerre töltött el boldog és szomorú érzésekkel. Azért kimentünk még egyszer nappal is, amikor hatalmas tömegek strandoltak már a kb. 15-18 fokos tengerben. Én is bemerészkedtem térdig, mert amúgy aznap gyönyörű idő volt, egészen el lehetett vonatkoztatni attól, hogy a hosszú homokos tengerpart Svédföldön van, és nem valahol délebbre...
Halmstad maga pedig egy nagyon kellemes kisváros, ott is remek időben sétáltunk körbe. Nem volt ott semmi kiugróan érdekes, nem is fotóztam most egyszer sem (kicsit már beleuntam a kattintgatásba, néha jó csak úgy sétálni és a fejemben elraktározni az emlékeket és nem a beállításokon görcsölni), de mégis nagyon kellemes kora délutánt töltöttünk el a belvárosban sétálgatva, a parkokban napozó emberek közt.

Télből a tavaszba

Májussal újabb fordulóponthoz érkezett a projekt, hamarosan végetér a tanítás, a diákok elmennek és helyettük jönnek új csoportok a nyárra. Fotósok amerikából, kisgyerekek, rövid kurzusokat végző felnőttek, de még párbajtőröző csapat is (ha jól vettem ki az igazgató szavaiból). De most jöjjön az elmúlt bő 1 hónap összefoglalója...

Áprilisban sikeresen lezajlott a hazalátogatásom is, a 9 nap igencsak kevésnek tűnt, pedig igyekeztem/igyekeztünk minden napot a lehető leghasznosabban eltölteni, de még így is sok mindenre és mindenkire nem jutott idő, sajnos. Budapest virágos, tavaszi és pezsgő (igen, ez Mullsjö után furcsa volt!) utcáin sétálgatva elfogott az érzés, hogy bizony az én szülővárosom tud azért néha hiányozni! Felmenvén a Várba és a Gellért-hegyre úgy éreztem, hogy ha visszamegyek, én már többé nem akarok vidéken élni, tanulni vagy dolgozni, csakis Budapesten (Pomázon élni nem számít vidéknek, 10 percre a fővárostól...). Vagy a közvetlen környékén... No de a jövőn viszonylag keveset gondolkodtam azon a héten, igyekeztem a jelen szépségeit kiélvezni. És ez azt hiszem sikerült.

(Budapest felett)

Svédországba való visszatérésem után nem keseregtem, hogy el kellett hagyni a családi kört, mert ugyanazok a remek emberek, barátok fogadtak, akik már eddig is felejthetetlenné tették ezt az évem! Szomorú arra gondolni, hogy a sulinak 1-2 héten belül vége, a diákok elmennek és sokukat talán soha többé nem látom viszont. No de nem kesergek most, majd augusztusban! Rögtön megérkezésem után volt egy kis parti (azt most nem mesélném el, milyen szerencsétlenre és veszteségesre sikeredett a visszautam Svédországba a kedves bugyirózsaszín légitársaság és a tesze-tosza svéd vonatjegy árusok miatt). Az orosz lánynak volt egy kis szülinapi bulija, ami remek hangulatban telt! Zene, kaja-pia, tánci-tánci, nagy nevetések, de akadt még komoly beszégetés is, mindezt egy relatíve kis társaságban, ahol jóformán csak a külföldi blokk képviseltette magát, mivel a svédek még nagyban tavasziszüneteztek. Itt jegyezném meg, hogy a svédek NEM locsolkodnak húsvét hétfőn! Úgyhogy idén megúsztam a kölnizést. :P

Aztán április utolsó napjának estéjén volt itt egy hagyományos ünnepség, a Valpurgis-éj (Valborgsmässoafton) hatalmas nagy máglyával, ami el is kellett, mert a nagy svéd tavaszban majd befagyott a hátsó felünk. Egészen közel merészkedtünk a több méter magas tűzhöz, majd egy belevaló kis tűzijátékkal is meglepett minket Mullsjö! Így búcsúztunk hát az áprilistól, de a téltől csak névlegesen, mert rá 3 napra itt bizony masszív hóesés következett, igaz csak 1 napig riogatott, de az is épp elég volt!

Május másodika - szülinapom - csendesen telt, én nem szeretem a felhajtást e körül, nem is szerveztem semmilyen bulit, megköszöntem azokat, akik nyomon követték a felhívást a Facebook-on vagy maguktól emlékeztek születésem napjára. Ramune-től kaptam egy tradícionális litván kézvédőt, kicsit olyan reggae-színvilágú, mint ahogy a litván zászló is, azt hiszem ezt hordva a legkevesebben gondolnának arra, hogy a litván-magyar barátságot szeretném reklámozni, haha. Svetlana, az orosz lány csokikkal halmozott el, az egyiket - egy húsvéti nyulat - megtartottam, mert mondta, hogy élete első bicikliútja közben vette (itt tanult meg biciklizni), el is nevezte "champion" nyúlnak, én meg kedves emléknek tartottam mindezt és a nyuszi azóta is az asztalomon figyel. :)
Másnap pedig mentünk is Írországba a mentorom osztályával! Ez félig-meddig ugyanaz a csapat volt, mint akikkel Lettországban voltam, de azért mégsem egészen. Jött pár "új" ember néhány régi helyett. Elsődleges úticélunk pedig Dublin volt...

Röviden megfogalmazva Dublin-ban egyszerre találkoztam a tipikus, szinte már klisé-szerű ír dolgokkal és emellett számtalan olyannal, amire nem számítottam. Miután késő éjjel megérkeztünk, én találkoztam Nikivel (Kisképzős barátnőm, aki itt él) tettünk egy rövid sétát a svéd csoport szálláshelye és az ő lakása közt, mivel nála laktam az utam alatt. Ebből a rövid sétából első sorban azt szűrtem le, hogy Írország ezen része igencsak messze áll a tip-top, csilli-villi szuper jelzőtől. Mindenhol hangosan óbégató drogos hajléktalanok, vagy ahogy arrafelé hívják őket, a "junkie"-k, a szemeteskukát pedig hírből sem ismerik, éjszakára szemeteszsákok egész hegyei lepik el az utcát. Még az a szerencse, hogy másnapra mind el is tűnnek. Rengeteg a bevándorló a világ minden sarkából, de főleg Mauríciuszról (?), és persze a magyarok is népes tábort alkotnak, van külön magyar bolt is, satöbbi. Két magyarral is találkoztam még kinn és nem várt kedvességgel halmoztak el abban a lepusztult, ősöreg házban, ahol Niki és még megannyi bevándorló lakik. Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb pillanat az volt, amikor az egyik svéd a csoportomból megkérdezte, hogy "Mit tanul itt a barátnőm?". Miért volt ez olyan érdekes és elgondolkodtató? Mert a svédek el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen "lepukkant", válságban tengődő országba dolgozni járnak az emberek és nem tanulni. Mi magyarok ugye automatikusan azt kérdezzük az ír honba vándorolttól, hogy "És mit dolgozol Írországban?". Két egyszerű kérdés két néptől, de számomra hatalmas társadalmi különbségeket villantott fel, ismételten. Úgyhogy el kellett magyaráznom a svédeknek, hogy az én hazám sajnos még Írországnál is rosszabb helyzetben van, a fiatalok nagy része ezresével hagyja el az országot, ha teheti, és még Írország is jobb helynek bizonyul. Ezt egy svéd azt hiszem aligha tudja elképzelni vagy megérteni teljes egészében. Ők ugyanis maximum egyetemre mennének ki oda, mint ahogy találkoztunk is egy svéd lánnyal, aki kinn tanul. Úgyhogy üzenem, hogy mindenki álom-Írországja van, akinek derogál és egyesek szemében Romániával hozható közös nevezőre!
A társadalmi elemzéstől hirtelen visszakanyarodva a látnivalókhoz, maga Dublin azért közel sem egy Párizs, de azért kiemelném a belváros szívében található kocsmanegyedet, ahol ameddig csak a szem ellát, pubok, kávézók, klubok és egyéb szórakozóhelyek várják az iszogatni vágyót. Itt volt szerencsém az igazi ír "export termékekkel" is találkoznom, mint amilyen a Guinness barnasör, élő step tánc a kocsma parkettáján és ír népzene, szintén élőben. Maguk az írek rendkívül karakteres figurák, fél nap után fel lehet őket ismerni a tömegben (ami ugyebár egyre vegyesebb a bevándorlók miatt), szeplős arcuk, kissé elálló, vörös fülük és gyakram tényleg rőt hajuk egy séma alapján váltakozik, gyakran mosolyogtam meg őket, nem tudom miért, talán mert még nem volt szerencsém ehhez a típushoz. :)
Egyik legimpozánsabb látnivaló a Guinness Storehouse volt, 8 emeltével és mindent kimerítő körképével a sör készítéséről teljesen ámulatba ejtett. A kiállítás valószínűsíthetően magában a régi gyárban volt, keresztbe-kasul vasbeton gerendák, köztük a legmodernebb látványelemek. Én itt ittam először barnasört, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy ezt az alkoholt egyenesen a szülőföldjén tettem próbára! Nos mit is mondhatnék, keserűbb mint a világos, a hab nagyon krémes, összességében lágy ízvilágú és nagyon szép, ahogy csaplova "leülepszik" a sör a pohárban és világos barnából fekete lesz. Ezt mindazoknak írom, akik még nem kóstolták, főleg nem csapolva. Lehet hogy önmagában nem egy akkora durranás, én nem vagyok nagy értője az alkoholoknak (csak iszogatom őket :D), de ott, Dublin-ban olyan "hű-de-ír" életérzés volt Guinness-t kortyolgatni, hogy nem hagytam volna ki semmi pénzért! Mindezt a Storehouse tetején lévő panoráma-bárban tettem, ahol gyönyörű napsütéses időben csodálhattuk meg a város látképét.

(Dublin látképe a Guinness Storehouse tetején lévő bárból)

Még érintőlegesen megemlíthetnék számtalan helyet, amin áfutottunk, mint a St. Patrick katedrális, ami névről biztos máris sokat mond az írmániásoknak, a többieknek meg meghagyom a guglizás örömét. :P Aztán ott volt a Trinity College, egy öreg, amolyan tipikus angolszász egyetem-kollégium rendszer. Nagyon impozánsak, de nekem túlontúl ridegek voltak a College épületei. Azt hiszem ezzel így voltak a diákjaink is, akik a kis mullsjö-i falusi iskolából jőve nem hinném, hogy beleszerelmesedtek ebbe a college-világba.
Kiemelném még nagy kedvencemet, a neolitikumi sírt Newgrange-ben (kb. 1 óra autóút Dublin-tól északra). Sajnos kevésbbé ismert a nagyjából 5000 éves sírdomb, pedig zsenialitásában egy szinten említhető a Stonehenge-el (nagyjából egykorúak is). Amióta először tudomást szereztem az épületről a Kisképző első évében, művtöri órán, azóta álmodoztam arról, hogy megnézzem ezt a rendkívüli építményt.

(Newgrange)

Mi is olyan érdekes ebben a buckában? Egy bizonyos jelenség tette híressé, miszerint december 21-én a téli napfordulót követő napfelkelte első sugarai bevilágítanak a sír belsejébe egy nyíláson át és a keskeny fénycsóva a hosszú folyosókon át haladva megvilágítja a sírkamra mélyét. Mindenzt mindössze ezen az egy napon, pár múló percre, aztán az év maradék 365 napján teljes sötétségbe borul a sír. Mivel mi májusban mentünk, nem láthattunk ebből semmit, de hogy ne szomorkodjunk mi sem, lemodellezték nekünk azt a pillanatot. Lekapcsolták a megvilágításokat és egy hiteles fénycsóvával bevilágítva tulajdonképpen mi is átélhettük a magasfokú mérnöki-és csillagászati tudásról tanúskodó építészeti fényjelenséget. Számomra, mint a művészettörténet elkötelezett hívének ez hatalmas pillanat volt, egy szelet az őskorból a fagyos-szeles ír tájon bandukolva... hát, nekem azt hiszem kultúrális szempontból ez volt a csúcs. :)

TOVÁBBI KÉPEK ÍRORSZÁGRÓL

Végezetül pedig megemlíteném az elmúlt hét nagy eseményét, amikor is iskolánk diákjai kiállítottak Jönköping-ben. Textil, fotó, kerámia, festőszakosok művei, illetve egy kis videó kapott helyet, természetesen ott voltam a nyitás napján, mindenki nagy örömére. :) Egyfelől remek érzés volt látni a munkákat, másfelől viszont elfogott az az érzés, hogy közeledünk a tanítási év végéhez, már csak 1 hét van hátra és búcsút intünk egymásnak. Nyáron új diákok és csoportok jönnek, ami biztos nem kevésbbé lesz izgalmas és szórakoztató, de már nem lesz ugyanyaz, mint eddig... Azért nem búslakodom, majd az Arckönyv segít a kapcsolatok ápolásában (remélem!). Hej då elever! Någon gång, någonstans, möts vi åter igen...

A nagy svéd-magyar téli szünet

Az elkövetkezendő bejegyzésemet akarva sem tudnám szűkös keretek közé sűríteni, így előre jelezném, hogy minden bizonnyal HOSSZÚ lesz! Elvégre több, mint 3 hét szünet eseményeit igyekszem itt monitorra pötyögni. Úgyhogy nem is szaporítanám a prológust, jöjjön minden szépen időrendben...

December 19-én mentem fel Mullsjö-ből Stockholm-ba kis családomhoz, akiket itt már számtalanszor említettem. Amint befutottam a pályaudvarra, Andival, nagybátyám feleségével el is mentünk egy vásárló körútra. Kiderült ugyanis, hogy jó volna, ha valami csinos lenne rajtam Szenteste... ezek szerint nem sok jóra számítottak, ha ilyen hirtelen el kellett menni vásárolnunk. :D Persze csak viccelek, mert nagyon meg voltam elégedve a vásárolt holmikkal, amik még magyar viszonylatban is olcsóknak voltak mondhatók és mindegyik "többszörhordós", vagyis nem báli ruha.
Másnap, azaz 20-án ünnepeltük Anders, idősebbik unokatesóm férjének születésnapját. Volt egy kis eszem-iszom, megint összejött a család magyarostul-svédestül, mint idén már sokadjára. Hamarosan bővülni fog a család és az illetékes kismama hasa már igencsak gömbölyödik...
21-én meglátogattam Agnes-t, a suli egyik tanulóját, aki mellesleg kerámikus szakon van és időnként megnézünk együtt egy svéd vagy egy magyar filmet. :) Agnes Stockholm-ban lakik, egy olyan részen, ahol még sosem jártam, ennek ellenére szépen boldogultam a tömegközlekedéssel és gond nélkül értem el végül a faházas kis kerületbe. Már azt hittem, nem is a fővárosban járok, annyira vidéki volt a hangulat. Agnes-ék házában aztán jót beszélgettem nem csak vele, hanem a testvéreivel is, mindenki rögtön átváltott angolba és még politikai kérdésekre is futotta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így beállítok külföldön idegenekhez és angolul eltraccsolok velük mindenféléről... de az angolom szerencsére 4-5 hónap alatt átesett a várt fejlődésen, ha nem is hibátlanul, de gyakran folyékonyan beszélem akár órákon át is, bonyolult témákon átrágva magamat. Ilyenkor nehéz azt mondani, hogy "na jó, akkor mostantól a svédre koncentrálok", mert habár ez a tervem, úgy örülök annak, hogy végre van egy idegen nyelv, amit majdnem olyan otthonos érzés használni, mint az angolt. Talán egyszer majd megélem azt is, amikor elérem ezt a szintet svédben is... No de térjünk vissza a vendégséghez! Agnes-től estefelé indultam haza, a kemény mínuszokban fagyoskodva vártuk a buszmegállóban a nem jövő buszt (aztán végül persze mégiscsak jött valami).
22-én most bizony el kellett gondolkodnom és nem vagyok benne biztos, hogy pontosan emlékszem mindenre, mert szokásomhoz híven dél felé keltem fel. Este azt hiszem bementem a belvárosba, hogy Andival megnézzünk egy kiállítást, de a közel -20 fokban több mint fél órán át a buszra várva arra az elhatározásra jutottunk, hogy inkább ejtjük a témát és átfagyva hazavergődtünk. Itt jegyezném meg, hogy eddig a BKV-ról gondoltam azt, hogy csépelni való, de a skandináv precizitásban bízóknak elárulnám, hogy az SL (svéd BKV) és az SJ (svéd MÁV) igencsak haldoklik tél környékén! Buszok, vonatok maradnak ki, vonatok siklanak ki (vagy épp rohannak bele egy állomásba, mint ahogy az pár napja Malmö-ben történt...), talán még a sínek is eltörnek, vagy ki tudja, hogy miért is nem járnak napokig a vonatok. Még az SJ weboldala is megszűnt létezni, annyira küzdöttek a vasutasok az elemekkel. Persze javukra legyen mondva, hogy sok helyütt volt -30 körüli hőmérséklet is és ehhez nem is kellett annyira északra menni... Egy szó, mint száz, a tömegközlekedés errefelé bonyolult és időigényes tevékenység.
23-án vásároltam és egyedül elmentem egy Andy Warhol kiállításra Stockholm-ban. Itt még sikerült megnéznem egy másik fotókiállítást is és bár nem szeretek egyedül kiállításra járni, most valahogy hangulatos volt a félig üres, hatalmas termeket bebarangolni, miközben a The Velvet Underground szólt a háttérben...
24-én pedig eljött a várva várt nap. A Karácsonyt végül is nem Stockholm-ban, hanem egy Skokloster nevű aprócska faluban töltöttük a fővárostól északra. Itt 15-en gyűltünk össze már kora délután, és egészen késő estig remekül szórakoztunk. Egy percig nem unatkoztam, ami két hiperaktív gyerek és sok szórakoztató felnőtt között aligha eshetett volna meg. Mindenki profin tudott angolul, amin nem lepődök már meg nagyon, de jó érzés volt, hogy így én is aktív részese lehettem a történeteknek.
A lakomát az úgynevezett julbord-al kezdtük, ami meglepő módon egyfajta SVÉDASZTAL. :D Itt a karácsonyi vacsora állítólag ilyen formában valósul meg, sok lazaccal és más halakkal, sonkával, krumplival és még jávorszarvas hússal is! Nem hagyhattam ki, hogy ezt a tipikus svéd állatot meg ne kóstoljam (ha már az abszolúte, nagyon-nagyon svéd snus-t kipróbáltam októberben).
A julbord mellett elhagyhatatlan svéd karácsonyi fogalom még a Kalle Anka. Furcsa mód nem másról van szó, mint Donald kacsáról, akit a svédek kissé átkereszteltek, de a lényege a dolognak nem változott. És mi köze a Disney féle Donald kacsának a Karácsonyhoz? Jó kérdés, ezt csak ők tudják. Mindenesetre a Kalle Anka egy rajzfilmblokk neve lett, ami évek, vagy inkább évtizedek óta nem változik, mindig ugyanazokból a nagyon régi Disney rajzfilmekből vágnak össze részeket, amiknek már színük is alig van. Bizonyára vagy fél évszázada terjedhetett el ez az egész a televíziózással együtt, hogy a gyerekek még boldogabbak legyenek Karácsonykor. És mivel ez a meseblokk a változatlanság szimbóluma, így sok felnőtt is leül nézni. Így tettünk mi is.
Az este folyamán még vártak ránk meglepetések. Svédországban a Télapó, azaz a Tomte Szenteste jön. Errefelé igyekeznek is ezt lejátszani, mindig akad valaki a családból, vagy az utcából, akit bel lehet öltöztetni Télapónak. Ezúttal egy szomszéd jött házhoz, klasszikus mód a kert felől, az ablakon bekopogva. Mondanom sem kell, hogy a gyerekek már extázisban voltak, de mi is jót szórakoztunk. :) Az ajándékosztás után a Télapó ment is tovább, mi pedig megvártuk, amíg a gyerekek a sokmillió ajándékot mind kibontják... Késő este pedig még volt egy kis "lottó" is, amiben az volt a jó, hogy mindenki nyert valamit. Mint ahogy az előző bejegyzésben is lelkendeztem, hogy milyen jópofa mód lehet olcsón és játékosan ajándékozni, így most is csak azt tudom mondani, hogy a játék nagyszerű volt, kreatív és szórakoztató! Köszönettel tartozom ezért az Axberg családnak, vendéglátóinknak.
A Szentestét követően már csak könnyedebb programok vártak ránk, főleg evéssel kapcsolatosak (haha). A svéd fiúk az évek alatt rá lettek szoktatva a magyaros ízekre és úgy vettem észre, szívesen is ették azokat! 26-án ünnepeltük a mi kis családi Karácsonyunkat, heten. Az ajándékozást követően jót vacsoráztunk és beszélgettünk. Nem tudnám tovább ragozni ezt az estét, mint hogy nagyszerű volt!

27-én pedig várt a reptér és a hazaút Magyarországra...
Furcsa érzés volt hazatérni. Valahogy nem éreztem azt, hogy hónapok teltek el és semmi nem hatott újként, minden folytatódott tovább. Egyedül a macskám változtatott radikálisan a távollétem alatti életstílusán. Micu ugyanis csak akkor fekszik az ágyamba, ha otthon vagyok, így 4 hónapig felé sem nézett a szobámnak. De amint hazaértem, fel is szaladt a galériaágyamra és amíg otthon voltam, hű házikedvencként aludt velem éjszakánként.
Este meg is tartottuk a "harmadik Karácsonyom", anyáékkal hármasban. Szolid kis ajándékozás volt, de nem ezen volt a hangsúly, hanem hogy kissé megkésve bár, de megünnepelhettem a szüleimmel is a Karácsonyt.
28-án jött össze a család nagyobbik része, apai ágról. Mivel nagy volt az élet, keveset sikerült csak beszélgetni, de azért jó volt látni mindenkit, kiváltképp két éves unokaöcsém, Vencit. :)
Az elkövetkezendő napokban inkább a családdal voltam, illetve hogy a jövendőbeli művészettörténészi ambícióim is kiélhessem, anyával elmentünk a Szépművészetibe egy kiállítás erejéig.
A Szilveszter békésen telt, úgy döntöttem a szülőkkel maradok, mert elsejétől a barátoké volt a főszerep.
Az év első napján azért még ellátogattunk a Normafára szánkózni, amit már ki tudja, mikor műveltem utoljára! Este pedig mentem Dani barátomhoz és pár napot ott töltöttem nála. Nagyjából 2-3 éves korom óta ismerem őt és minden találkozásunkkor vannak "kötelező elemek", általában játékok és szófordulatok, amiket mindig meg kell ismételni. :) Nagyszerűen telt az idő, másnap találkoztunk egy közös barátunkkal is.
A hét folyamán találkoztam barátokkal a középiskolából, majd Annával az egyetemről. Jó volt újra látni őket, még bizonyosan elbeszélgettem volna tovább is, de az idő mintha egyre gyorsabban repült volna és már ott is volt január 7., és mentem is vissza Svédországba.
Stockholmban eltöltöttem még egy hosszú hétvégét, ismét a családommal. Szombaton nagy hurkaevés volt, amit én kihagytam, mert nem szeretem. Délután pedig még egy kis szánkózás is be lett iktatva. Másnap pedig vonatra szálltam, hogy megkezdjem hosszadalmas utamat vissza a faluba. A futurisztikus, kétemeletes vonat csöndben robogott keresztül sötét erdőkön és komor iparvárosokon, mígnem elérte Falköping-et, ahol át kellett szállnom. Mint ahogy már említettem, a svéd közlekedés elég macerás, ismeretlen okból törölték azt a vonatomat, amivel eredetileg mentem volna, így végül az jött ki, hogy közel 3 órát vártam az állomáson, az átszállásra várva. És még ekkor is késett a vonat, aztán meg se kiírás, se szignál, hogy mi a következő állomás... éppen hogy észrevettem Mullsjö-t az éjszakai sötétségben. Az állomáson máris találkoztam egy lánnyal a suliból, így együtt vonszoltuk haza a bőröndjeinket a nem túl jól takarított, szeles utakon.

Így telt hát ez a nem mindennapi téli szünet, két napja viszont újra teljes gőzzel munka van. Elhatároztam, hogy idén intenzívebben fogom tanulni a svédet, így az egyik kerámia óra rovására most egyel több svéd órám lesz. Ma volt az év első ilyen órája és ma először hallott Ramune (meg a tanár) svédül beszélni. :D Alig bírtam kinyögni a mondatokat (egy beszélgetős társast játszottunk), de mindenki teljesen fel volt dobva a végén, hogy én állítólag tudok svédül! Hát... majd beleszédültem az agymunkába és óra után azonnal át is váltottam angolba. Megkönnyebbülés volt!!

---

Képek a karácsonyi szünetről ITT.

Az év utolsó tanítási hete

Ez is eljött, befejeződött az első félév, amit azt hiszem méltó mód zártunk le.

Kezdésnek hétfőn volt a svédek nagy ünnepe, Luca napja, vagy ahogy itt mondják, Lucia. Ennek semmi köze nincs a magyar boszorkás-székes ünnepséghez. A név és a dátum becsapós ugyan, sőt még az is, hogy a nem katolikus svédek Szent Luciát ünneplik, ami ugyebár protestánsoktól szokatlan egy kicsit. Kérdeztem az embereket, hogy ennek mi az oka, mióta van ez az ünnepség és hát kevés értelmes választ kaptam. Annyit megtudtam, hogy nagyjából 100 éves hagyományról van szó, tehát azt sem lehet mondani, hogy ősrégi tradíció. Az alapvető eleme az, hogy reggel a sötétségbe fényt hozó Szent Luciát alakító lány égő gyertyákkal a fején jelenik meg az ünnepségen, hosszú fehér ruhában, kezében is egy gyertyát tartva. Őt követi több hasonló kinézetű lány és számomra ismeretlen eredetű, mágus süveges férfiak a sor végén. Arra számítottam, hogy ez valami mozgalmas ünnepség, de pusztán klasszikus Luca napi dalok énekléséből állt a műsor, miközben mindenki mereven állt a helyén.
Bevallom nagyon nem mélyedtem el az ünnep tanulmányozásában, így ennél többet nem igen tudok írni róla. A svédeknek biztos sokat jelent, nekem inkább csak érdekes volt és hangulatos.

Szerdán ebéd után a mentorunk Pär elhívta az osztályát (internacionális kurzus) és minket önkénteseket mullsjö-i otthonába. Összegyűltünk így páran és beszélgettünk, nevettünk és mindenek előtt találkoztunk újabb svéd szokásokkal. Elsőnek említeném a glögg nevű italt, ami leginkább a forralt borhoz hasonlít, csak sokkal-sokkal édesebb és kisebb az alkoholtartalma. Ígéretesnek hangzott, de ez már annyira tömény és édes volt, hogy majd' keresztbeálltak tőle a szemeim, de mosolyogva igyekeztem leküzdeni a kis csészényi forró italt. Majd mindenki a kezébe vett egy szív alakú mézeskalácsot, amit ujjunkkal a közepére célozva egy ütéssel kellett eltörni. Ha három felé tört, lehetett egyet kívánni. Én kissé félreértettem és azt hittem, hogy hármat lehet kívánni (3 rész = 3 kívánság, hát nem logikusabb?!). Kicsit mohó voltam, na! :D Ezután volt egy kis karácsonyi játék. A svédeknél úgy vettem észre nagy hangsúlyt kap a játék, tánc és maga az egész advent periódus Karácsony előtt, ami nálunk kevésbbé jelentős (hogy az egy hónapja tartó süteményevésről már ne is beszéljek!). Az általunk játszott játék nagyon szórakoztató volt. Mindenki vitt magával egy kb. 20 Korona értékű (kb. 550 Ft) kis ajándékot amit kiraktunk egy asztalra, majd elkezdett körbejárni egy dobókocka. Aki 1-es vagy 6-ost dobott, az választhatott egy ajándékot. Miután mindegyik elkerült valakihez, Pär beálította az ébresztőóráját és volt nagyjából 10-15 percünk az "elorzásra". Vagyis aki ezúttal 3-ast dobott, az elvehette más ajándékát. Egy ideig nagy favorit volt egy receptkönyv, szerintem már csak azért is azt vette el mindenki a másiktól, mert így volt viccesebb. :) De a Toffifee csoki is azonnal népszerű lett, miután a japán lányhoz került, aki még sosem kóstolta és mi meg gonosz mód hirtelen azt pécéztük ki magunknak. Nekem nem volt nagy szerencsém ebben a körben, az egyetlen dolgot, amit nyertem (a receptkönyv), azt is elorozták előlem, így üres kézzel távoztam. De nem is a nyerésről szól ez a játék, én még így is imádtam, szerintem nálunk is be lehetne vezetni baráti társaságokban!

A vendégség után este jött a nagy karácsonyi buli, ami családi program volt, sok szülő, kisgyerek bukkant fel, szinte mindenkin volt Mikulás sapka, én is kaptam egyet a konyhásnéniktől, akik egész nap ebben voltak. El is felejtettem megemlíteni a pompás ebédünket, hatalmas SVÉDASZTAL volt mindenféle ünnepi étellel! :D No de visszakanyarodva az estéhez, fantasztikus sütemény-kavalkád, számtalan üdítő, gyertyafény és miegyéb várt minket. Megtudtuk a mézeskalács ház sütő verseny nyertesét is, a rádió/ház építő csapat lett a befutó (lásd. elő ző bejegyzés képei közt). Közben szólt a zene, jókat beszélgettünk, míg a kicsik is elfoglalták magukat a kollégisták körében jól ismert óriás csirkével, az egyik diák gigantikus plüssálatával, ami gyakran feltűnik a különféle rendezvényeken (még a hógolyózáson is), mint kabalaállat.

Aztán hamarosan elszabadult a "pokol", jött a táncolás! Számomra eddig a Karácsony mindent szembejuttatott, csak ezt nem, de a svédek számtalan táncot járnak az ünnepek előtt/alatt, amin kicsit meglepődtem mert annyira nem tűntek táncszerető embereknek. A magyar vonatozóshoz, azaz minden lagzik kedvencéhez hasonló, egymás kezét megfogó és körbe-körbe járós fajtával kezdtünk, felszedegetve mindenkit az ebédlőben és aztát egy kis kabátfelvevést beiktatva folytattuk tovább a jó kis csúszós-havas utakon, be egyenesen az iskola tornatermébe. Hatalmasakat nevettünk, miközben a lejtőn lefelé gázolva az este gyönyörűen világító falu fényei és a befagyott tó rideg fehérsége derengett fel a háttérben. Bent már várt minket egy karácsonyfa és egy kis ideiglenes zenekar tanárokból, diákokból. A mentorunk ezúttal tangóharmonikázott, már meg sem lepődtünk rajta, mert nagyjából ez volt a százhuszadik hangszer, amin tudott játszani. Körbeálltunk és megfogtuk egymás kezét, majd mindenféle népi bohóckodós táncot kezdtünk járni. Én persze egyiket sem ismertem, de nem kellett hozzá nagy ész, hogy leutánozzam a mozdulatokat. Innen átballagtunk az előadóterembe, ahol tovább folyt a muzsikálás, egy falra kivetített dalszöveg alapján még én is megkíséreltem énekelni, de mivel gőzöm sem volt a dallamról és a ritmusról, ezért hamar elvesztettem a fonalat.
A legvégén pedig jött a Télapó, akit a maszk ellenére azonnal felismertem a hangjáról, így nagy meglepetés nem ért (pedig ezt ígérte mindenki). A végén oda lehetett menni hozzá, így én is kaptam egy csomag cukrot, ami mellesleg már az utolsó csomag volt a Télapó puttonyában. Magasba tartva az ajándékot, amolyan "we are the champions" életérzés fogott el jókedvemben. :)

Pénteken pedig elérkeztünk az utolsó naphoz. Kirobbanó lendülettel csináltuk a napi fika-t, majd a mosogatás végeztével ünnepélyesen meghalt a mosogatógépünk (amivel amúgyis ezer bajunk volt már). Nagy búcsúzkodások és ölelkezések közepedte intettünk viszlátot a tanulóknak és tanároknak, sokan már aznap hazamentek. Ramune meglepett egy borítékkal, benne pár rá jellemző kis dologgal és egy hosszú levéllel, ami egészen megható volt és elgondolkodtatott. Ramune gyakran olvassa a blogomat Google fordítóval, így üzenem neked, ha erre jársz, hogy NAGYON KÖSZÖNÖM!!! És persze várható egy válaszlevél... ;)

Az én ajándékaim paradox mód majd januárban érnek célba, mert Magyarországról hozom őket, remélem így is boldogok lesznek a célszemélyek. :) Idén már nem hinném, hogy írok, holnap utazom Stockholm-ba, mert ott fogom tölteni a Karácsonyt a családommal, majd 27.-én megyek haza két hétre. Várom már nagyon!!

És ezen a ponton kívánok mindenkinek békés boldog Karácsonyt és boldog új évet!

Pepparkakshusbak(s)tävling

Ez a szép rövid és könnyen kiejthető svéd szó egy versenyt takar, az (s) nem tudom miért volt zárjóleben (bizonyára egy szójáték), de ha azt nem vesszük, akkor nagyjából ennyit jelent: mézeskalács ház sütő verseny. Büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam jegyezni, igaz vacsora után percekig ezt mormoltuk páran és azt mondtam, "csak a házig bírjam megjegyezni!". És ez meglepő mód sikerült is.

Mint kiderült, ez egy svéd tradíció, hogy a mézeskalács nyers tésztájából különféle dolgokat formáznak, sütnek és építenek az emberek. Úgyhogy ezt a programot nagy várakozás előzte meg és végül hatalmas összejövetel lett a dologból, a tanárok is nagyon izgatottak voltak és nagy számban vettek részt. A konyha elkészítette a sok vödörnyi alapanyagot és a profik (= majdnem mindenki) hozott magával különféle kiegészítőket díszítésnek: cukorkát, ételszínezőt, meg tudom is én mit. És persze a nagy terveket. Volt két srác, akik ezt az egészet bizonyára sportszerűen űzhették egy életen át, mert még speciális jelmezük is volt az eseményhez. Több csapat is volt és az elkészült műveket végül kiállították az étteremben, és lehet szavazni a legjobbra. Egyik legszellemesebb elgondolás a lábát tört fotós tanárnő tolószékes mása volt, ami mindenkiből nagy röhögést váltott ki. A mi csapatunk (én csak fotóztam meg drukkoltam) sorsa nem alakult épp a legjobban, ugyanis a tervezett kastély nagy része érdekesen megolvadt a sütőben, én biztos kivágtam volna a fenébe, de a kis team rezzenéstelen arccal dolgzott tovább és végül igen klassz eredményt értek el. Különösen tetszett az a megoldás, hogy forró karamellből szálakat húzogattak a kastély tornyai közt, ami végül megkeményedett.

És íme pár kép erről a nagy eseményről:

(a mézeskalács jelmezes fiúk)

(Ramune gyúr)

(előkészületek)

(egy lelkes team :D)

(egy másik vidám csapat :))

(nagy a forgalom...)

(a készülő kastélyunk...)

(hóember)

(volt, aki inkább magát díszítette fel... :))

(Jaana, a törött lábú, tolókocsival közlekedő fotós tanárnő "élethű" mása)

(a mi csapatunk építménye!)

(mézeskalács rádió/ház)

Skandináv tél. Vagy inkább ősz...?

Noha az első hó valamikor október közepén hintette be a földeket, ezt nem lehetett igazán komoly próbálkozásnak venni. A második havazás pár hete következett, ami már elegendő volt a hógolyózáshoz is, és most aztán viszont elszabadult az égiek porcukor-szórója!! Szünet nélkül szakad a hó napok óta, megnehezítve ezzel a közlekedést... és ez még csak november! Szép-szép a hó, de attól tartok, ha így haladunk, meg fogom unni!

(esett némi hó... :D a kép a konyhánkban készült)

A zord idő ellenére azonban a szívek felmelegedtek, a barátok összefogtak és emlékezetes programokat hoztak össze a mi kis Mullsjö-nkben.

Elsőnek venném az innebandy (teremhoki?) meccset előző hét szerdáról. Csak mellékes információként jegyezném meg, hogy Mullsjö híres erről a sportról, így nagy kultusza van az iskolában is.
A tanulóink illetve a tanárok 4 csapatba tömörültek és valami számomra ismeretlen elgondolás alapján a meccset összekötötték a farsanggal, így tulajdonképpen a 4 csapatot így lehetett felosztani: ninják, maszkos gyilkosok, nyakkendős-sapkások és a csíkos ingesek, akik minden bizonnyal a professzionális imidzsre alapoztak... joggal, mert ők nyertek! Én voltam a fényképész, Ramune profi Nikonjával kattintgattam. Néha a kosárpalánkon lógva, de megérte. Sajnos az eredeti, színes fotók gigantikus méreteik miatt most nincsenek nálam, csak a fekete-fehérek, amiket egy másik feladat miatt készítettem el.

A meccs alatt lesérült az önkéntestársam, így 1-2 nap erejéig kicsit magamra kellett venni a feladatokat, főleg a mászkálós-emelős-cipelős fajtából. Már elég rutinos vagyok a konyhában, így nem okozott gondot az sem, hogy szombaton reggel 7-kor keltünk és közel 90 nyugdíjasnak készítettük ki az ételeket-italokat. Az öregek olyan elegánsak voltak, mintha a királyi család tagjai lettek volna, vagy legalábbis díszegyenruhás tengerészek. De ők mindössze előadásra jöttek... Mindemellett rettentően kedvesek és érdeklődőek voltak, hogy mi kik is vagyunk tulajdonképpen, amire én változatlanul angolul válaszoltam, mert még mindig nem érzem úgy, hogy 3 szavas tőmondatoknál többet tudnék mondani svédül. Magamban elhatároztam hogy februárig szeretnék így hallgatni, mert az lesz a projekt közepe és addigra szeretném már komolyabb gond nélkül érteni a nyelvet. Értés terén érzem, hogy fejlődtem, de nagyon ember és szókincs (meg tájszólás)függő, hogy kit mennyire értek. Aztán majd kezdődhet a beszélés... persze a barátok már hetek óta kényszerítenek a svédre, vacsora közben nem egyszer "vonták meg" az angolt és rettenetesen lassú és primitív alapmondatokkal próbáltak beszélgetésbe vinni. Néha sikerült is. ;)

Tegnap este tanárok látogattak el a kollégium épületeibe. Hoztak kávét, teát meg muffint, beszélgettünk velük a gyertyafény mellett, csak úgy erről-arról, a hétköznapokról, Karácsonyról, szokásokról... a szocializálódás végett. Hát igen, ez egy más világ...

A mai est nagy-nagy meglepetése egy nem mindennapi esemény volt. A fehérorosz vendégtanuló lány Vita és Joakim (az innebandys képeken a csíkosok kapusa), egy Amerikában nevelkedett svéd srác ugyanis eljegyezték egymást az iskola falai közt! Az ifjú menyasszony mit sem sejtett, sőt mi sem tudtunk túl sokat. Megkaptuk a feladatot, hogy egész nap különféle időpontokban bukkanjunk fel és adjunk neki egy szál fehér rózsát (mert svédül a "vit" fehéret jelent, ami ugye utal a lány nevére és a nemzetiségére is). És hozzá mondjunk neki szépeket és jókat. Én már eléggé a végén mentem hozzá, így Vita pontosan tudta, hogy mit akarok tőle, nevetve mondta, hogy engem már hiányolt. :) De azért én kivágtam magam, megköszöntem neki az angolórákat, amiket a tanárral együtt tart nekünk. Javarészt ketten szervezik meg az órák menetét és a lány egy igazi szívvel-lélekkel dolgozó ifjú tanítónéni-jelölt. Nagyon szimpatikus és mindig nevet, mindig optimista. Joakim pedig egy nagyszerű ember, ő már 30 fölött jár, így szándékait teljesen komolyan lehetett venni. Este egy kis mézeskalács és Julmust (egy svéd karácsonyi ital, ami leginkább a kólára emlékeztet) mellett várakozott a kis baráti társaság, majd Joakim oroszul kérte meg Vita kezét... megható volt látni az örömüket és azt hiszem rájuk igazán azt lehet mondani, hogy egy tökéletes és érett pár. Sok boldogságot kívánok nekik!

Internacionális est Mullsjö-ben

Kicsit talán megkésve számolok be erről a programról, ami október 23.-án, azaz előző hét szombaton este volt megtartva, de a gondolatok nem mindig szöknek a fejembe azonnal, vagy egyszerűen csak kedv híján halogatom az írást.

Az iskola matektanára (és egyben egyik fő foglalkoztatónk), Ulf még jó pár hete hívott meg minket, külföldieket a Mullsjö-i templomba, hogy az említett napon tartsunk egy kis ismertetőt arról, hogy a mi kultúránkban hogy ünnepeljük a főbb keresztény ünnepeket és főleg a közeledő Mindenszeneteket. Nem sokat készültem rá, bár az interneten rákerestem, hogy mi a különbség a Mindenszentek és a Halottak napja közt, mert nem voltam meggyőződve arról, hogy teljesen képben vagyok e téren. Másfelől fogalmam sem volt, hogy mi az ami magyar, vagy legalábbis Svédországban szokatlan. Amit mindenképpen tudni érdemes, hogy a svédek túlnyomórészt evangélikusok. Nekem, egy alapvetően katolikus országból jött embernek kicsit érthetetlen, hogy itt aztán hiába teszem fel a 10 forintos kérdést, hogy ki a jelenlegi pápa... szinte senki sem tudja. Rigában pedig egy katolikus templom olyan izgalmasnak és újszerűnek tűnt a svédeknek, mintha egy mecsetbe léptünk volna. Bevallom, ezen kicsit kuncogtam, nem tudtam, hogy az evangélikusok (vagy a svédek...) képesek ennyire elfalazni magukat a többi keresztény egyház és kultúrkör elől. Így már az is érdekesnek és újszerűnek hatott, amit a legáltalánosabb ünnepeinkről és szokásainkról elmeséltem. Mivel még mindig nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy akár két mondatot is elmondjak svédül, így a mikrofon mögé állva angolul meséltem, közben Ulf fordított svédre a másik mikrofonnál és amikor épp a többi diák beszélt, addig egy svéd srác fordított nekem angolra. Olyan idegennek és külföldinek éreztem magam, mint Margaret Thatcher a Vásárcsarnokban...

Ami mindenkiből nagy meglepetést váltott ki, az a december 6.-ai Mikulás ünneplés szokása. Nem néztem utána, hogy ez mennyire magyar, de eddig mindenkinek újszerű volt, hogy a Télapó, vagy a Mikulás - ahogy tetszik - jóval Karácsony előtt jön a gyerekekhez, Karácsonkyor pedig a gyermek Jézust (= Jézuskát) ünneplejük, nem a felnőtt Krisztust, vagy a Télapót, vagy bárki mást. Ennek ismertetésében kisegített Etelka néni, egy Mullsjö-ben élő magyar disszidens ('62 óta él itt), aki az iskolánkban is fel szokott tűnni egy speciális, időseknek szóló kurzuson. Nagy barátok lettünk, nagyon örültem a segítségének és a műsor után hosszasan beszélgettem vele. Az előadás alatt többször segített ki svéd nyelvű magyarázatokkal, amikor például a húsvéti locsolkodás szokását próbáltam valahogy elmagyarázni. Ez volt a másik, amin jót derültek az emberek. Közben én is tanultam, az orosz lány jóvoltából megtudtam, hogy az ortodox Halottak napján a hozzátartozók ételt is visznek a sírokhoz, illetve hogy az Újév előbb van mint a Karácsony és az előbbi sokkal jelentősebb is.
Az est folyamán kaptunk vacsorát és egyéb műsorokat, a végén pedig Etelka nénivel barátian összeölelkeztünk és megígérte, hogy hamarosan elhív minket külföldieket és Ulf-ot vendégségbe. A paptól pedig kaptunk egy szép fadobozban karamellás cukrot és sok köszönetet. Nagyon kedves volt mindenki, nekem olyan fura, hogy ilyen kis semmiségekért ennyit tudnak hálálkodni a svédek, inkább nekünk volt megtiszteltetés, hogy elhívtak minket és szórakoztathattuk a nagyrészt nyugdíjasokból álló publikumot. Egyet bántam csak, hogy az október 23.-áról és a forradalomról nem volt alkalmam beszélni...