Utolsó bejegyzésem elsősorban technikai okokból voltam kénytelen itthonról felvinni, mert a laptopom augusztus elején tönkrement, és a szerelés előző hétig váratott magára. Közben augusztus 13-án befejeződött a projektem, amikor is Stockholmba utaztam a családomhoz. A vonatút számomra rendkívül szomorú volt, nehezen intettem búcsút a mentoromnak és önkéntestársamnak. Noha azt hittem, hogy a hetek alatt már megerősödtem, hiszen rengeteg embernek kellett "goodbye"-t mondanom, mégsem tudtam visszatartani a könnyeim a legeslegutolsó napon. Az idő csodálatos volt, és azok a tipikus északi felhők... talán sosem láttam még ilyen szép eget fényes nappal.
Stockholmban azt hiszem méltó mód búcsúztattam Svédországot, a fővárosban várt rám néhány felejthetetlen program, többek közt az augusztusi folyami rák evő ünnepség, azaz a kräftskiva, egy kis motorozás nagybátyámmal, és hasonlók. Majd augusztus 19-én végleg elrepültem...
Másként nem tudom összegeztni ezt az elmúlt egy évet, minthogy soha nem volt még ilyen könnyű, békés, mégis élménydús és tapasztalatszerzéssel teli időszakom. Az emberekkel nehéz volt konfliktusba kerülni, az apróbb kellemetlenségeket leszámítva semmi olyan nem történt, amit egy esetleges pozitívum-negatívum kiértékelésen felróhatnék a svédeknek. Persze nem állítom, hogy ez minden körülmények közt így menne odakinn, főleg ha egy rendes, stresszes környezetben kellett volna élnem, mégis úgy gondolom, hogy az elmúlt egy év nem pusztán a véletlen és a szerencse miatt lett olyan, amilyen.
Azt hiszem rengeteg dolgot fogok hiányolni Svédországból. Az embereket, tájakat, gondolkodásmódot, élményeket, rendezettséget. Viszont egy dolgot biztos szívesen elfelejtek majd: A MÉRHETETLEN MENNYISÉGŰ FŐTT KRUMPLIT!!! (ha-ha)
Úgy érzem, így a vége felé kifogytam a szóból és a kreativitásból, így csak ezzel a rövid zárással teszek pontot az egy évig szőtt beszámoló végére. Hej då Sverige och tack för allt!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése

Visszaszámlálás indul / Egy hét kirándulás Svédországban
Bejegyezte:
Ed
Már csak bő két hét maradt hátra a projektemből, ami azt hiszem egyre jobban elszomorít. Noha feladatunk már egyre kevesebb van, tehát nem is annyira maga az év folyamán végzett munka az, ami hiányozni fog, hanem csak úgy egyszerűen a közeg, az emberek, a barátok és még sok minden más. Még nem tudom, mennyire változtatott meg ez az egy év, ez bizonyára később fog értelmet nyerni, de érzem, hogy nem lesz könnyű visszaszokni a magyar kerékvágásba. Elsősorban az emberek azok, akik teljesen mássá teszik a két országot. Sok mindent soha nem tapasztaltam meg otthon az embereken keresztül (elsősorban pozitív dolgokat), még akkor sem, ha azt kell mondjam, tényleg nehéz a svédekkel elmélyíteni egy barátságot. Ami nálunk már beleesik ebbe a kategóriába, az itt nem, sokkal többet kell megtenni azért, hogy ezek a kapcsolatok megmaradjanak és ne csak felszínesek legyenek. Ez talán sok itt élő emigránsnak negatív élmény lehet, néha én is értetlenül tanakodtam a dolgon, de azt hiszem ez inkább erény: arra készteti az embert, hogy ne a könnyebb utat válassza és az igazi, szoros emberi kapcsolatokért igenis tegyen valamit. Erről rengeteget beszélgettem Växjö-ben élő magyarokkal az idősebb generációból, akik lévén, hogy régóta élnek itt, többet is tudnak mindenről. Az ő gondolataikat idézve még azt hozzátenném, hogy egy svéd ritkán nyomul az előtérbe, saját személye nem lehet egész estés asztaltéma, mint ahogy szinte minden téren nagyon erős ez a szellem a svédeknél: nincs egy kiugró vezér-típus, a közösség egysége sokkal fontosabb. Számomra ez meglehetősen szimpatikus, mert én magam nem igen kedvelem azt a tipikus magyar mentalitást, amikor egy társaságban valaki feláll és csak magáról, a maga bajairól vagy önmaga fényezéséről beszél fél napon át és képtelen mások reakcióit vagy véleményét elfogadva továbbvinni a beszélgetést, csak megy az eb karóhóz való kötése és az értelmetlen állóháború. A svédekkel mindig nagyon gördülékenyen beszélgettem. Szintén hallott információ, hogy a svédek különösen kerülik azt a magyarok közt megszokott rendszert, ami a lekötelezettségen alapul. Nem szeretnek más lekötelezettjei lenni sem anyagilag, sem máshogy, a sok kis szívesség, amit mi otthon megteszünk egymásért, mert illik megtenni, vagy mert muszáj, különben a szomszéd nem fogja megöntözni a növényeink, ha elutazunk, vagy következő alkalommal nem kérhetjük kölcsön a kocsit ikszipszilontól, ha nem teszünk meg ezt-azt... nos ez az az életvitel, ami errefelé kellemetlen és kerülendő. Értelemszerűen ez is a svédek nagy szabadságvágyához és személyes izoláltságukhoz köthető, míg mi magyarok évtizedeken át voltunk egymásra utalva a nehezebb időkben, amikor nem lehetett máshogy megmaradni, csak egymásba kapaszkodva - gyakran kelletlenül is.
Ezután a kis eszmefuttatás után át is térnék a kirándulásra, amit a 2 hetes szabadság alatt vittem véghez. Ramune már régebben elindult és később is jön vissza mint én, ő javarész stoppolva járta be Norvégiát, Észak-Svédországot és most épp hazaugrott Litvániába, de jövő hét elején ő is visszatér kicsiny Mullsjö-nkbe. Én, mivel bizalmatlan kis fráter vagyok, inkább elköltöttem majd' 1000 koronát (kb. 30 000 Ft) az utazásra magára. De megérte, mert napról napra bővültek a programok, sok új emberrel ismerkedtem meg és beszélgettem nagyokat, míg sikerült új helyeket is bebarangolnom, elsősorban Kalmar megyében (Dél-Kelet Svédország).
Július 19-én elugrottam Rebeccához, egy kedves baráthoz Alingsås-ba. Igazán kiemelkedő élmény volt vele beszélgetni, azt hiszem az itteniek közül ő került a legközelebb a szívemhez (mármint az iskola diákjai közül). Nagyon fog hiányozni, de remélem, hogy valamiféle kontaktust fenn foguk tudni tartani...
Másnap átutaztam Göteborgba, ami mindössze fél órára volt a fent említett helytől. Itt egyedül tettem egy nagy sétát, a számomra jól bevált módon gyalog, térképpel a kezemben. Összehasonlítva az unalmas és kopár márciusi látképpel, ez a mostani máris jobban tetszett, noha továbbra sem lett Göteborg a kedvenc helyem, hiába volt néhány részlet már egészen mediterrán, helyenként San Franciscót megszégyenítő meredek utcákkal és Skandinávia legnagyobb kikötőjével. Talán csak azért nem tud annyira megfogni a hely, mert nem éltem ott és nem fordultam meg ott olyan sokszor, mint Stockholmban. De ami szép az szép, az idő kitűnő volt és azt a 8 órás sétát pedig maximálisan élveztem.
Göteborg után hazaugrottam Mullsjö-be, hogy összepakoljam a holmiaim a másnapi útra. Minden jól alakult egészen másnap reggelig...
...amikor is a szakácsunk kopogtatott az ajtómon és kissé félve közölte velem, hogy azonnal ki kell költöznöm a szobámból, mert a pár nap múlva érkező csoport arra is igényt tart. Már ki is volt adva, nekem pedig a kutya nem szólt erről, pedig én is egyfajta kolléga vagyok, a telefonszámom elkérhető a mentoromtól (ha esetleg nem lett volna meg valami adatbázisban), esetleg egy nekem dobott e-mail is elég lett volna. Mindebben nem az volt a legmegdöbbentőbb, hogy már másodjára kellett összepakolnom 1 évnyi holmimat, hanem, hogy mindez másfél órával az indulásom előtt talált telibe. Kissé kétségbeesetten kezeltem a helyzetet, szegény konyhás személyzet látta is, hogy csak erővel tartom vissza a Mucsi Zoltán-féle őrjöngést, így összedobtak nekem egy kis útravaló ételcsomagot, amit nagyon meg is háláltam. Nagyon aggódtak, érezték, hogy ez nem volt egy szép húzás, de megmondtam nekik, hogy ne aggódjanak, ez pusztán az igazgató hibája volt, ők nem tehettek semmiről. Miután én és Ramune cuccait áthajigáltam a szomszédos rumliszobába (jelenleg itt tartózkodom), a szakács kocsival kivitt a vasútállomásra. Az úton ugyan megint volt egy kis gubanc, két helyen is át kellett szállnom és az egyiknél egy kicsit beragadtunk egy órára.
De szó mi szó, megoldottam a problémákat és aznap sikeresen leértem Emmaboda-ba! Itt találkoztam Vikivel, egy másik magyar EVS önkéntessel. Most én élhettem vissza az anyanyelv használatával és beszélhettem meg káromkodhattam magyarul akkor is, amikor épp más népek fiai is körülvettek minket - pusztán mert ez olyan klassz, ugyebár. Nem volt ez máshogy, amikor Mullsjö-ben összejöttek az oroszul tudók...
Másnap, mivel Viki dolgozott, én elugrottam Karlskrona-ba, egy szép kis kikötővárosba a Balti-tenger partján. Az idő nem volt épp rózsás, de amikor pont a legrosszabb volt a helyzet, én éppen egy tengerészeti múzeumban bandukoltam. Viki mondta, hogy ő itt 3 órát töltött el, én meg legyintettem, hogy áh, kizárt, hogy engem ez a téma ilyen sokáig bent tartson. Aztán mégis, lett ez bőven 2 és fél óra nálam is! Volt ott még egy kiállítás a Hidegháborús időkről is. Az egyik nagy pulton mindenféle gomb volt, a Vasfüggöny mögötti Európa minden szegletéből, én meg persze mi mást nyomtam volna meg, mint az "Ungern" (Magyarország) gombot, hogy aztán lefusson előttem egy rövidke összeállítás '56-ról. A múzeum mellett állt 3 nagy hajó, abból az egyiket be is lehetett járni. A vélhetően második világháborús szerkezetben láthattam a motorházat, kabinokat (amik korhűen voltak berendezve) és más, szűkös kis helyiségeket.
Viki ajánlására kihasználtam a lehetőséget, hogy az ingyen komppal kihajózzak egy Aspö nevű kis szigetre, ahol végre kisütött a nap is és megnézhettem ott egy régi várat. Kicsit elüldögéltem ott a gazlepte ágyúk közt és néztem a tengert... és megint ugyanazt éreztem, mint nemrég az Északi-tenger partján: búcsú a tengertől...
Karlskrona után visszautaztam Emmaboda-ba, másnap pedig Högsby-ben meglátogattunk egy éppen kifutófélben lévő német önkénteslányt, Juliát. Ismertem őt a mid-term trainingről, persze csak futólag. Volt ott még egy olasz önkéntes srác is, Antonio. Megint jókat beszélgettünk, majd búcsút intettünk Juliának. Itt jegyezném meg, hogy ugyan még semmi nincs megszervezve vagy mélyebben elgondolva, de nagy esély van rá, hogy az idei Szilveszter estém Berlinben töltsem, sok más EVS önkéntessel együtt! Én természetesen nagyon forszírozom a dolgot, egyrészt mert még sosem voltam Berlinben, másrészt pedig mert jó buli lenne egy ilyen "volunteer reunion". :) Csak sajnos a szállás és az utazás nem megoldott kérdés, így erre is össze kell kupogratni pártízezer forintot, de majdcsak összejön valahogy...
Emmaboda-ban még három sráccal ismerkedtem meg, akik közül kettővel el is mentem aztán kirándulni, tehát azt lehet mondani, körbevettek a pasik. :D Egy Kibbe nevű srác eredetileg Eritreából származik és be kell valljam, ez talán az egyetlen afrikai ország, amiről még sosem hallottam (talán azért, mert a világ egyik legszegényebb országa). De mindez a kis tudatlanság nem szabott határt annak, hogy jó barátok legyünk. :) Jött még aztán Ahmed, egy iraki férfi és futólag egy svéd is.
Vasárnap aztán fogtam magam és átutaztam Växjö-be, ahol Judittal, nagybátyám egyik barátjával találkoztam, ő szintén kint élő magyar. Remek jókat beszélgettünk, órákon át és szinte mindenről, nagyon jól esett. Hiába nem vagyunk egy korosztály, az évek nem szabtak gátat és politikától kezdve a kedvenc filmjeinkig mindent megtárgyaltunk, mint két jó barát.
Egy gyors kiugrást is tettünk a nagybátyám szerint nagyon-nagyon svéd "fílinges" Allsångfest-re, ami Växjö-ben is hatalmas tömegeket vonzott. Ez azt hiszem egy egyszerű dalfesztivál humoristákkal és egyéb műsorokkal megspékelve, ami iránt minden korosztály egyformán érdeklődött. Kár, hogy nem nagyon ismertem a slágereknek számító dalokat és nem nagyon értettem a poénokat sem (sőt, mondjuk úgy, egy kukkot sem értettem belőlük, hiába élek itt egy éve). De a tény, hogy ez a politikamentes egyszerű zenélgetés és szórakoztatás - amit nálunk ilyen formában leginkább csak a politikai pártok kampányolása alatt látni - valami nagyon svéd volt és nekem még bőven több időre van szükségem ahhoz, hogy az ilyemsikkel is természetes mód tudjak azonosulni. De mindenképpen érdekes volt!
Växjö után ismét visszamentem Emmaboda-ba, noha ez eredetileg nem szerepelt a terveim közt. A levegőben lógó szállásom miatt döntötem úgy, hogy nem rohanok haza, amúgy is mit csináltam volna ott egyedül...? De végül is hálás lehetek, mert ennek a kis kavarodásnak köszönhetően még több helyre sikerült eljutnom, amikről már csak futólag próbálok írni. Emmaboda épp a visszaérkezésem napján nyitotta meg kapuit az errefelé híres koncerteseménynek számító, a városról elnevezett fesztiválra érkező fiatalok előtt. Hát mit mondjak... a svéd kamaszok valahogy nagyon távol állnak tőlem és azt hiszem Vikitől is, pedig ugyebár nem szabad külső és viselkedés alapján megítélni senkit sem. Mindössze arról van szó, hogy úgy érzem, unalmukban aggatnak magukra mindenféle szedett-vedett rongyot, hogy aztán nehéz legyen kitalálni, hogy ki a nő és ki a férfi, mert ez itt északon mintha kevésbbé lenne hangsúlyos. Mindez egy emberen egyedinek és formabontónak tűnik, de miután több ezer emberen látni ugyanazt a forrónacit gumicsizmával, a fejnél minimum háromszor nagyobb szemüvegekkel, divatjamúlt, de pont ezért menő ingekkel és a svédektől szokatlan igénytelenséggel... hm, na de lehet hogy ez ma a kamaszság és én öregszem?! Ki tudja...
Megnéztem még Kalmar városát és a hídon át megközelíthető Öland szigetét Antonióval, az olasz EVS önkéntessel. Itt többek közt láttuk a királyi család nyári rezidenciáját (az időjárással ismét hatalmas szerencsénk volt). Aznap még voltam csónakázni és pecázni Ahmeddel, másnap pedig Kibbével ugrottam el egy kis sütizésre a helyi cukrászdába, majd elnéztünk Boda-ba, ami híres az üveggyáráról. Ha nem említettem volna még, a svédek és a dizájn kéz a kézben járnak, üvegművességben is!
Július 28-án aztán hazamentem, ma egy kicsit dolgoztam is, mivel az itt lévő kb. 120 fős csoport már be volt zsongva, hogy egész héten senki nem nyitotta ki a boltot (nem igazán értem, hogy az igazgató miért ezt a hetet adta ki nekünk, ha pont most kellettünk volna a leginkább...). Maga a csoport is érdekes, különféle országokban élő zsidók gyűlnek itt össze minden évben és egy héten át mindenféle szabadidős tevékenységet végeznek, sokan családostul jönnek. Mint kiderült, az amúgy keresztény szellemiségű iskolának az ilyesmi nem gond, voltak itt már muszlimok is...
...tehát ennek a csoportnak nyitottam ki ma a boltot, hogy végre kiélhessék a napok alatt felgyülemlett vásárlási kényszerüket. :D Azt hiszem hálásak voltak, hogy feltűntem a színen. Holnap pedig mennek is haza, így visszakaphatom a szobám is, remélhetőleg...

(nyugdíjazott ágyúk Aspö szigetén)

Az elmúlt egy hétről képek ITT
Címkék:
barátok,
emigránsok,
Emmaboda,
fesztivál,
Göteborg,
Kalmar megye,
Svédország,
tapasztalatok,
utazás
Gullbrannafestivalen
Bejegyezte:
Ed
Július 7. és 10. között a címben említett Gullbrannafestivalen-re látogattam el Ramune-vel, leginkább abból a célból, hogy az iskolát hírdessük. Erre a vezetőség kért meg, nem volt kötelezően erőltetve, de mi természetesen elfogadtuk, főleg hogy mostanában nagy itt a pangás és minden kisebb-nagyobb kiugrásnak örülünk. Mielőtt még részletezném a fesztiválon történteket, megemlíteném előbb a fesztivált magát. Nos, ez egy keresztény fesztivál volt Halmstadtól nem messze, azaz a nyugati parton, az Északi-tengernél. Akik ismernek, tudják, hogy sem politikában, sem vallások tekintetében nem foglaltam álláspontot, nem tartom magam hívő embernek, de ennek nem valamiféle deviáns keménykedés az oka, egyszerűen szeretek semleges maradni az élet bizonyos kérdéseiben és inkább objektíven szemlélni ezeket a témákat. Épp emiatt nem okozott nálam összeférhetetlenséget az, hogy egy ilyen rendezvényre mentem el, ráadásul a suli pénzén, mint "utált" hírdetőember, aki egész nap egy sátor alatt ült és arra várt, hogy az orra előtt elballagó tízezer emberből kettőt érdekeljen legalább három percig az, amit kiárusít. Mostmár át tudom érezni, hogy ez milyen (unalmas) és ezentúl biztos az ilyen emberekre is más szemmel fogok nézni. Csakúgy mint a pénztárosokra és a büfésekre...
Na de vissza a fesztiválhoz! Az egész elég nehezen indult be, kezdeném akkor itt. Ugyanis nem csak mi önkéntesek voltunk kiküldve a terepre, hanem Oskar, egy volt fotós tanoncunk, aki máris kap megbízásokat, így a fesztivál is felkérte hivatalos fotósnak. Róla tudni kell, hogy a világ végén lakik, vagy még azon is túl, így úgy volt, hogy a fesztivál előtt 1 nappal indul el vonattal és másnapra ér le Mullsjö-be, majd együtt mentünk volna tovább Halmstad-ba kocsival. A srác viszont az állomáson bezárta a fényképezőgépét egy ilyen kis időzáras szekrénybe és mikor vette volna ki, látta, hogy a szerkezet megadta magát. Mivel mindez az éjszaka közepén történt, így lekéste a vonatot és másnap, amikor nagy nehezen kiszabadította a gépét némi segítséggel, nem tudott új jegyet venni, mivel a hét végéig minden jegy elkelt már. Így Oskar nem tudott eljönni a fesztiválra, mi pedig Ramune-vel jócskán megkésve, de végülis még a tervezett napon leautóztunk (szerencsére ő tud vezetni, haha). Ez is sajátos módon volt kivitelezve, mivel önkéntestársam a Malmö-Koppenhágai túra alkalmával rájött, hogy remekül tudok térképet olvasni, így gondolta, továbbfejleszti ezt a dolgot és egy fia térkép nélkül indultunk az útnak. Mindössze egy papírcetlire volt hol svédül, hol litvánul ráírva, hogy milyen kereszteződéseknél melyik irányba kell fordulni, és ez sem volt kimondottan túlecsetelve. Ő ezt a papírt "GPS"-nek hívta és az én feladatom volt eligazodni rajta, mivel neki nem erőssége a tájékozódás. Azért csak leértünk épségben (inkább visszafelé szerencsétlenkedtünk egy sort, amikor a városnézéshez kerestünk parkolóhelyet).
Leérve a helyszínre aztán becsekkoltunk. Kaptunk a sátrunknak helyet, illetve egy olyan kis fehér bazári sátrat, ami alatt üldögéltünk naphosszat. Mindkettőt kissé gyöszösen, de összeeszkábáltuk még mielőtt nagyon beesteledett volna (ami szerencsére itt ilyenkor csak éjfél környékén történik meg). Kaptunk egy kártyát, amivel a zuhanyzóban aktiválhattuk a melegvizet, ami aztán 4 percig folyt. Hatalmas ötlet szerintem, és 4 perc pont elég volt, kapkodni sem kellett és soha nem voltunk híján a melegvíznek! Adtak még nekünk két karkötőt is, az egyikkel minden koncertre bemehettünk, a másikkal meg ingyen ebédhez és persze az kihagyhatatlan fika-hoz juthattunk hozzá a fesztivál területén. Szinte már zavaró volt, hogy ezt is mind ingyen kaptuk (még a benzint is az iskola állta)...
Első este el is néztünk 1-2 koncertre, aztán lefeküdtünk. Másnap kicsit korán kezdtük a műszakot, reggel 10-kor. Mint kiderült, a többi hírdetős ember ilyenkor még mélyen aludt. Mi szépen kipakoltuk az iskola szórólapjait és a nap nagy részében egymást váltva üldögéltünk. Természetesen mindezt úgy, hogy egész nap ömlött az eső és majd megfagytunk (hiába, Svédország javíthatatlan...). De nehogy azt higgye bárki is, hogy ettől pánikba estek a svédek! Épp ellenkezőleg, mezítláb, komótosan sétálgattak le-föl (esernyő nélkül) és úgy csináltak, mintha negyven fok lett volna. Én erre már csak a fejemet tudtam csóválni, na de nem ragadok le megint a "kedvenc" témámnál. :P
Mivel a nap nagy részében egy ponton ülve néztem az előttem elvonuló embertömegeket, így közben sokféle gondolat keringett a fejemben a svédekről, azazhogy a vallásos (szigorúan nem-katolikus, hanem evangélikus) svédekről. Bevallom, én még mindig nem sokat tudok az evangélikusokról, de azt itt most mindenképpen sikerült leszűrnöm, hogy sokkal nyitottabb, modernebb felfogású egyház, mint mondjuk a katolikus. Ez a híveken látszott a legjobban, akik javarészt kamaszok és huszonévesek voltak. Azt hinné az ember, hogy a sokak által erősen szekularizáltnak tartott svédek - és főleg a mi tv/internet generációnk - nem bír már mélyen vallásos lenni. Pedig de. Elnézvén az embereket, fel sem tűnt volna, hogy egy keresztény fesztiválon vagyok. Az idősebbek épp olyan trendkövető mód öltözködtek, mint a fiatalok. Szemmel láthatóan ők nem vallják azt a nézetet, hogy az extrémebb, vagy inkább csak kevésbbé visszafogott küllem valamiféle bűnös magamutogatás ördögi eszköze volna. Persze mindez csak a felszín, ez alapján ugyebár soha nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Én mégis tovább csócsálnám ezt a témát. Egy másik következtetést is levontam még, miszerint azt, hogy a svédek tényleg szőkék! Ez is marhaság persze így, hiszen nem mindegyik svéd az, de ennyi szőke embert én még soha sehol nem láttam és ez igen is furcsa volt, még 1 év svédországi kinntlét után is. Főleg ezek a nagyon tejfölszőke arcok voltak nagy számban, akikről azt hinné az ember, hogy már kihaló/felhíguló félben vannak, de itt kérem szépen ilyenről szó sem volt! Hogy még nehezebben lehessen őket megkülönböztetni egymástól (mármint a szőke svédeket), ráadásképpen nagyon egyforma hajviselettel is bírtak és komolyan mondom, néhány emberről nem tudtam eldönteni, hogy tízszer láttam-e már, vagy egyszer sem.
Sajnos hiába írnám most azt, hogy ennyit a külsőségekről és lássuk, milyenek ezek az emberek belülről, de sajnos nem igazán sikerült beszélgetésbe elegyednünk ezzek a híres-neves vallásos svédekkel. Különösebben nem sok ember érdeklődött az iskola iránt (főleg nem a célközönség ifjúság), ami valahol érthető is, hiszen nyári szünet volt, ki az az őrült, aki ilyenkor iskoláról és továbbtanulásról akar beszélni?!?! Ráadásul a felvételi időszaknak is rég vége volt már, így tulajdonképpen se füle se farka nem volt annak, amit csináltunk, de mi azért megtettünk minden tőlünk telhetőt. Néha még egy néninek is besegítettünk az árusításban, aki betársult hozzánk a sátor alá (neki nem volt) és mivel gyakorta tűnt el fél napokra, mi árultuk az ő cuccait is, amik újrahasznosított strandpapucs talpakból készült nyakláncok voltak Mozambikból. Ramune megállapította, hogy kitűnő árus lennék, lelkesen válaszolgattam az embereknek egy-két szavas svéd tőmondatokban, így akár azt is remekül lepleztem, hogy többet nem igen tudnék kicsikarni magamból. De sikerült eladnom jópár nyakláncot, megsegítve ezzel az afrikai AIDS-eseket. Freddie Mercury biztos büszke lenne rám (aki idén lesz húsz éve, hogy meghalt AIDS-ben).
...aztán hogy miért nem sikerült elbeszélgetni senkivel sem, annak a másik oka az volt, hogy a legtöbben társasággal mentek ki a fesztiválra, magában unatkozó egyéneket tehát nehéz volt találni. A svédek amúgysem azok, akik könnyedén beszélgetésbe elegyednek egy idegennel és sajnos ilyen téren én is nagy hasonlóságot mutatok a svédekkel. Ellenben pár régi diákkal a suliból sikeresen összefutottunk!
Viszont ha már nem is sikerült beszélgetnünk az emberekkel, legalább pár koncertre elmentünk azért. Nagy részük nem az én világom, bár itt hozzá is tenném, hogy aki azt gondolta, hogy egy keresztény fesztiválon akusztikus gitárzenénél vadabb dolgok nem igen bukkanhatnak fel, az megintcsak téved! Volt itt kérem szépen olyan ordibálós "vadember" zene is, hogy csak lestem. Bár őszintén megvallva aki még mindig valamiféle démoni megtestesülésnek tartja a keményrockot, annak igencsak jót tenne egy "szoftverfrissítés". A svédek, akik nem egy világhírű metal és rockbandát állítottak már talpra, vannak annyira huszonegyedik századiak, hogy úgy őrjöngjenek végig egy vadabb koncertet, hogy mindezt mégis vallásos szellemben tegyék (mivel a fellépő együttesek zenei hangzástól és stílustól függetlenül mind keresztény szelleműek voltak). Számora fura élmény volt a Blindside nevű együttes koncertje első este, ugyanis sok évvel ezelőtt egy svéd lányon keresztül kaptam tőlük egy számot, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ott leszek egy koncertjükön. És most mégis...
Voltak természetesen nyugisabb zenék is, gyakran csak az ajtóban állva néztem be (igen, ezek mind fedett helyiségekben voltak, mivel a jó idő errefelé sohasem garantált). Volt persze olyan zene is, amire a hívek magasba emelt kézzel lassú áhítatban integettek, de mindez nem volt furcsa, tudtam, hogy ez egy ilyen fesztivál és ilyen téren az evangélikusok is nagyon el tudnak mélyülni a hitükben. Minden nap voltak nagy közös összejövetelek meg imádkozások és előadások, de azokra már nem mentünk el, lévén hogy néha azért a "boltot" is vezetni kellett, ha már ott fityegett a nyakunkban a többiektől megkülönböztető utställare ("kiállító") kártya.
De még mielőtt továbbmennék, megemlítenék még 2 koncertet, amire pontosan érkeztünk és végig is álltuk. Mindkettő vén rockerek gyűjteménye volt, de az egyik azt hiszem mindkettőnk tetszését elnyerte. Ez pedig az amerikai Classic Petra volt, amolyan vallásos töltetű Deep Purple, nevezzük így nagyon sarkítva. Rögtön az első szám masszív, fülbemászó gitárriffekre épült, amik számomra a DP vagy más hard rock bandák hangzását juttatták az eszembe. Az énekes, aki öreg bútordarabnak tűnt, torokgyulladás ellenére elég bátran nyúlt olyan hangokhoz, amit sok nagyöreg már nem szívesen vállal be. Ramune-t főleg az énekes teljesítménye nyűgözte le, én a gitártémákat is kedvvel hallgattam, összeségében nagyon kellemes koncert volt ez. Ide kattintva lehet hallani tőlük egy összevágást, ezeknek a számoknak a nagy része a koncerten is elhangzott. Talán lagymatagnak tűnhet a zene, de élőben sokkal-sokkal keményebben szólaltak meg ezek a számok, az énekes pedig minden hangért verejtékezve küzdött meg, a fentebb említett betegség miatt.
Még voltak itt olyan koncertek, amik nekem/nekünk semmit nem mondtak, régi nagy svéd kedvencek lehettek. Például egy Freda' nevű együttes, szintén elég öregecskék, a közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta őket. Na de nem futamodtunk meg ilyen helyzetekben sem, szépen a sűrűjében állva végighallgattuk az ő előadásukat is, mégha egy számot sem ismertünk.
Ez volt tehát a zene-szekció, a végén pedig megemlíteném magát Halmstadot és környékét. Kétszer is kimentünk a tengerparthoz, egyszer éjjel, egyszer pedig nappal. Nos az első káprázatos nyugalommal töltött el, ahogy a félhomályban és ködben (vagy párában?) úszó, kihalt parton sétáltam. Valamiért a búslakodás is utat tört magának és elfogott az az érzés, hogy bő egy hónap és vége a projektemnek. Valahogy ez a tengerhez való kivonulás a világ végére való elérésnek felelt meg, mintha beteljesült volna a svédországi küldetésem és ez egyszerre töltött el boldog és szomorú érzésekkel. Azért kimentünk még egyszer nappal is, amikor hatalmas tömegek strandoltak már a kb. 15-18 fokos tengerben. Én is bemerészkedtem térdig, mert amúgy aznap gyönyörű idő volt, egészen el lehetett vonatkoztatni attól, hogy a hosszú homokos tengerpart Svédföldön van, és nem valahol délebbre...
Halmstad maga pedig egy nagyon kellemes kisváros, ott is remek időben sétáltunk körbe. Nem volt ott semmi kiugróan érdekes, nem is fotóztam most egyszer sem (kicsit már beleuntam a kattintgatásba, néha jó csak úgy sétálni és a fejemben elraktározni az emlékeket és nem a beállításokon görcsölni), de mégis nagyon kellemes kora délutánt töltöttünk el a belvárosban sétálgatva, a parkokban napozó emberek közt.

Visingsö és környéke
Bejegyezte:
Ed
Kirándulás a Vättern-tavon található Visingsö-re és környékére. A sziget többek közt arról híres, hogy itt volt a székhelye az első svéd királynak, a skandináv mitológia szerint pedig úgy született a sziget, hogy a hatalmas termetű trollok előszeretettel járkáltak (azaz léptek át) egyik partról a másikra iszogatni, mulatni, de visszafelé kissé döcögős volt ez a tavon való átlépés, így egyszer csak fogtak egy földdarabot és lerakták azt a tó közepére, hogy a kisebb termetű trollasszonyok is sikerrel átkelhessenek a túlpartra... nos, azt hiszem egészen praktikus gondolkodást tükröz ez az eredetmonda. :) Én csak egyszerű földi halandó módjára komppal léptem a szigetre, majd egy kis biciklitúrára indultam Ramune-vel és litván vendégével. Előtte kocsival tettünk egy kört kalauzunkkal, az iskola egyik tanárával, Peter-el.
Volt itt még ősi viking temető is (csak nőknek, mert a férfiakat hajóra tették a vizen, majd az egészet felgyújtották) és hajóépítéshez való tölgyerdő, amit a mai napig növesztenek, noha csatahajókra már igen rég nincs itt szükség. De a szigeten raboskodtak orosz hadifoglyok is valamelyik régi svéd-orosz háború kapcsán, ma viszont egy drogelvonó működik Visingsö-n, illetve van itt egy darab bolt, étterem és néhány romos, illetve kevésbbé romos, ámde igen régi épület. Sajnos nem sikerült mindent lefotózni, leginkább csak a sziget farmvidékén kattintgattam, bicajozás közben...

A tó alsó harmadán látható hosszúkás sziget Visingsö

Ez még nem a sziget, hanem a tó keleti partvidéke

Há' ez én

Peter, a suli egyik tanára és süketnéma jelbeszéd tolmács (és ez itt már a sziget!)

Egy kis telkecske a szigeten

Sziget a tavon, tó a szigeten...

Modern szélmalmok

Jól táplált tehenek

A tengerpartnak hitt tópart és a litvánok :)

Növénykék

Világítótorony a sziget északi csücskén

Hellenisztikus hangulat (!)

A "svéd Akropolisz" Visingsö-n

Ramune ugrándozik :)

Télből a tavaszba
Bejegyezte:
Ed
Májussal újabb fordulóponthoz érkezett a projekt, hamarosan végetér a tanítás, a diákok elmennek és helyettük jönnek új csoportok a nyárra. Fotósok amerikából, kisgyerekek, rövid kurzusokat végző felnőttek, de még párbajtőröző csapat is (ha jól vettem ki az igazgató szavaiból). De most jöjjön az elmúlt bő 1 hónap összefoglalója...
Áprilisban sikeresen lezajlott a hazalátogatásom is, a 9 nap igencsak kevésnek tűnt, pedig igyekeztem/igyekeztünk minden napot a lehető leghasznosabban eltölteni, de még így is sok mindenre és mindenkire nem jutott idő, sajnos. Budapest virágos, tavaszi és pezsgő (igen, ez Mullsjö után furcsa volt!) utcáin sétálgatva elfogott az érzés, hogy bizony az én szülővárosom tud azért néha hiányozni! Felmenvén a Várba és a Gellért-hegyre úgy éreztem, hogy ha visszamegyek, én már többé nem akarok vidéken élni, tanulni vagy dolgozni, csakis Budapesten (Pomázon élni nem számít vidéknek, 10 percre a fővárostól...). Vagy a közvetlen környékén... No de a jövőn viszonylag keveset gondolkodtam azon a héten, igyekeztem a jelen szépségeit kiélvezni. És ez azt hiszem sikerült.
Aztán április utolsó napjának estéjén volt itt egy hagyományos ünnepség, a Valpurgis-éj (Valborgsmässoafton) hatalmas nagy máglyával, ami el is kellett, mert a nagy svéd tavaszban majd befagyott a hátsó felünk. Egészen közel merészkedtünk a több méter magas tűzhöz, majd egy belevaló kis tűzijátékkal is meglepett minket Mullsjö! Így búcsúztunk hát az áprilistól, de a téltől csak névlegesen, mert rá 3 napra itt bizony masszív hóesés következett, igaz csak 1 napig riogatott, de az is épp elég volt!
Május másodika - szülinapom - csendesen telt, én nem szeretem a felhajtást e körül, nem is szerveztem semmilyen bulit, megköszöntem azokat, akik nyomon követték a felhívást a Facebook-on vagy maguktól emlékeztek születésem napjára. Ramune-től kaptam egy tradícionális litván kézvédőt, kicsit olyan reggae-színvilágú, mint ahogy a litván zászló is, azt hiszem ezt hordva a legkevesebben gondolnának arra, hogy a litván-magyar barátságot szeretném reklámozni, haha. Svetlana, az orosz lány csokikkal halmozott el, az egyiket - egy húsvéti nyulat - megtartottam, mert mondta, hogy élete első bicikliútja közben vette (itt tanult meg biciklizni), el is nevezte "champion" nyúlnak, én meg kedves emléknek tartottam mindezt és a nyuszi azóta is az asztalomon figyel. :)
Másnap pedig mentünk is Írországba a mentorom osztályával! Ez félig-meddig ugyanaz a csapat volt, mint akikkel Lettországban voltam, de azért mégsem egészen. Jött pár "új" ember néhány régi helyett. Elsődleges úticélunk pedig Dublin volt...
Röviden megfogalmazva Dublin-ban egyszerre találkoztam a tipikus, szinte már klisé-szerű ír dolgokkal és emellett számtalan olyannal, amire nem számítottam. Miután késő éjjel megérkeztünk, én találkoztam Nikivel (Kisképzős barátnőm, aki itt él) tettünk egy rövid sétát a svéd csoport szálláshelye és az ő lakása közt, mivel nála laktam az utam alatt. Ebből a rövid sétából első sorban azt szűrtem le, hogy Írország ezen része igencsak messze áll a tip-top, csilli-villi szuper jelzőtől. Mindenhol hangosan óbégató drogos hajléktalanok, vagy ahogy arrafelé hívják őket, a "junkie"-k, a szemeteskukát pedig hírből sem ismerik, éjszakára szemeteszsákok egész hegyei lepik el az utcát. Még az a szerencse, hogy másnapra mind el is tűnnek. Rengeteg a bevándorló a világ minden sarkából, de főleg Mauríciuszról (?), és persze a magyarok is népes tábort alkotnak, van külön magyar bolt is, satöbbi. Két magyarral is találkoztam még kinn és nem várt kedvességgel halmoztak el abban a lepusztult, ősöreg házban, ahol Niki és még megannyi bevándorló lakik. Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb pillanat az volt, amikor az egyik svéd a csoportomból megkérdezte, hogy "Mit tanul itt a barátnőm?". Miért volt ez olyan érdekes és elgondolkodtató? Mert a svédek el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen "lepukkant", válságban tengődő országba dolgozni járnak az emberek és nem tanulni. Mi magyarok ugye automatikusan azt kérdezzük az ír honba vándorolttól, hogy "És mit dolgozol Írországban?". Két egyszerű kérdés két néptől, de számomra hatalmas társadalmi különbségeket villantott fel, ismételten. Úgyhogy el kellett magyaráznom a svédeknek, hogy az én hazám sajnos még Írországnál is rosszabb helyzetben van, a fiatalok nagy része ezresével hagyja el az országot, ha teheti, és még Írország is jobb helynek bizonyul. Ezt egy svéd azt hiszem aligha tudja elképzelni vagy megérteni teljes egészében. Ők ugyanis maximum egyetemre mennének ki oda, mint ahogy találkoztunk is egy svéd lánnyal, aki kinn tanul. Úgyhogy üzenem, hogy mindenki álom-Írországja van, akinek derogál és egyesek szemében Romániával hozható közös nevezőre!
A társadalmi elemzéstől hirtelen visszakanyarodva a látnivalókhoz, maga Dublin azért közel sem egy Párizs, de azért kiemelném a belváros szívében található kocsmanegyedet, ahol ameddig csak a szem ellát, pubok, kávézók, klubok és egyéb szórakozóhelyek várják az iszogatni vágyót. Itt volt szerencsém az igazi ír "export termékekkel" is találkoznom, mint amilyen a Guinness barnasör, élő step tánc a kocsma parkettáján és ír népzene, szintén élőben. Maguk az írek rendkívül karakteres figurák, fél nap után fel lehet őket ismerni a tömegben (ami ugyebár egyre vegyesebb a bevándorlók miatt), szeplős arcuk, kissé elálló, vörös fülük és gyakram tényleg rőt hajuk egy séma alapján váltakozik, gyakran mosolyogtam meg őket, nem tudom miért, talán mert még nem volt szerencsém ehhez a típushoz. :)
Egyik legimpozánsabb látnivaló a Guinness Storehouse volt, 8 emeltével és mindent kimerítő körképével a sör készítéséről teljesen ámulatba ejtett. A kiállítás valószínűsíthetően magában a régi gyárban volt, keresztbe-kasul vasbeton gerendák, köztük a legmodernebb látványelemek. Én itt ittam először barnasört, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy ezt az alkoholt egyenesen a szülőföldjén tettem próbára! Nos mit is mondhatnék, keserűbb mint a világos, a hab nagyon krémes, összességében lágy ízvilágú és nagyon szép, ahogy csaplova "leülepszik" a sör a pohárban és világos barnából fekete lesz. Ezt mindazoknak írom, akik még nem kóstolták, főleg nem csapolva. Lehet hogy önmagában nem egy akkora durranás, én nem vagyok nagy értője az alkoholoknak (csak iszogatom őket :D), de ott, Dublin-ban olyan "hű-de-ír" életérzés volt Guinness-t kortyolgatni, hogy nem hagytam volna ki semmi pénzért! Mindezt a Storehouse tetején lévő panoráma-bárban tettem, ahol gyönyörű napsütéses időben csodálhattuk meg a város látképét.
Még érintőlegesen megemlíthetnék számtalan helyet, amin áfutottunk, mint a St. Patrick katedrális, ami névről biztos máris sokat mond az írmániásoknak, a többieknek meg meghagyom a guglizás örömét. :P Aztán ott volt a Trinity College, egy öreg, amolyan tipikus angolszász egyetem-kollégium rendszer. Nagyon impozánsak, de nekem túlontúl ridegek voltak a College épületei. Azt hiszem ezzel így voltak a diákjaink is, akik a kis mullsjö-i falusi iskolából jőve nem hinném, hogy beleszerelmesedtek ebbe a college-világba.
Kiemelném még nagy kedvencemet, a neolitikumi sírt Newgrange-ben (kb. 1 óra autóút Dublin-tól északra). Sajnos kevésbbé ismert a nagyjából 5000 éves sírdomb, pedig zsenialitásában egy szinten említhető a Stonehenge-el (nagyjából egykorúak is). Amióta először tudomást szereztem az épületről a Kisképző első évében, művtöri órán, azóta álmodoztam arról, hogy megnézzem ezt a rendkívüli építményt.
Mi is olyan érdekes ebben a buckában? Egy bizonyos jelenség tette híressé, miszerint december 21-én a téli napfordulót követő napfelkelte első sugarai bevilágítanak a sír belsejébe egy nyíláson át és a keskeny fénycsóva a hosszú folyosókon át haladva megvilágítja a sírkamra mélyét. Mindenzt mindössze ezen az egy napon, pár múló percre, aztán az év maradék 365 napján teljes sötétségbe borul a sír. Mivel mi májusban mentünk, nem láthattunk ebből semmit, de hogy ne szomorkodjunk mi sem, lemodellezték nekünk azt a pillanatot. Lekapcsolták a megvilágításokat és egy hiteles fénycsóvával bevilágítva tulajdonképpen mi is átélhettük a magasfokú mérnöki-és csillagászati tudásról tanúskodó építészeti fényjelenséget. Számomra, mint a művészettörténet elkötelezett hívének ez hatalmas pillanat volt, egy szelet az őskorból a fagyos-szeles ír tájon bandukolva... hát, nekem azt hiszem kultúrális szempontból ez volt a csúcs. :)
Végezetül pedig megemlíteném az elmúlt hét nagy eseményét, amikor is iskolánk diákjai kiállítottak Jönköping-ben. Textil, fotó, kerámia, festőszakosok művei, illetve egy kis videó kapott helyet, természetesen ott voltam a nyitás napján, mindenki nagy örömére. :) Egyfelől remek érzés volt látni a munkákat, másfelől viszont elfogott az az érzés, hogy közeledünk a tanítási év végéhez, már csak 1 hét van hátra és búcsút intünk egymásnak. Nyáron új diákok és csoportok jönnek, ami biztos nem kevésbbé lesz izgalmas és szórakoztató, de már nem lesz ugyanyaz, mint eddig... Azért nem búslakodom, majd az Arckönyv segít a kapcsolatok ápolásában (remélem!). Hej då elever! Någon gång, någonstans, möts vi åter igen...

(Budapest felett)
Svédországba való visszatérésem után nem keseregtem, hogy el kellett hagyni a családi kört, mert ugyanazok a remek emberek, barátok fogadtak, akik már eddig is felejthetetlenné tették ezt az évem! Szomorú arra gondolni, hogy a sulinak 1-2 héten belül vége, a diákok elmennek és sokukat talán soha többé nem látom viszont. No de nem kesergek most, majd augusztusban! Rögtön megérkezésem után volt egy kis parti (azt most nem mesélném el, milyen szerencsétlenre és veszteségesre sikeredett a visszautam Svédországba a kedves bugyirózsaszín légitársaság és a tesze-tosza svéd vonatjegy árusok miatt). Az orosz lánynak volt egy kis szülinapi bulija, ami remek hangulatban telt! Zene, kaja-pia, tánci-tánci, nagy nevetések, de akadt még komoly beszégetés is, mindezt egy relatíve kis társaságban, ahol jóformán csak a külföldi blokk képviseltette magát, mivel a svédek még nagyban tavasziszüneteztek. Itt jegyezném meg, hogy a svédek NEM locsolkodnak húsvét hétfőn! Úgyhogy idén megúsztam a kölnizést. :P
Aztán április utolsó napjának estéjén volt itt egy hagyományos ünnepség, a Valpurgis-éj (Valborgsmässoafton) hatalmas nagy máglyával, ami el is kellett, mert a nagy svéd tavaszban majd befagyott a hátsó felünk. Egészen közel merészkedtünk a több méter magas tűzhöz, majd egy belevaló kis tűzijátékkal is meglepett minket Mullsjö! Így búcsúztunk hát az áprilistól, de a téltől csak névlegesen, mert rá 3 napra itt bizony masszív hóesés következett, igaz csak 1 napig riogatott, de az is épp elég volt!
Május másodika - szülinapom - csendesen telt, én nem szeretem a felhajtást e körül, nem is szerveztem semmilyen bulit, megköszöntem azokat, akik nyomon követték a felhívást a Facebook-on vagy maguktól emlékeztek születésem napjára. Ramune-től kaptam egy tradícionális litván kézvédőt, kicsit olyan reggae-színvilágú, mint ahogy a litván zászló is, azt hiszem ezt hordva a legkevesebben gondolnának arra, hogy a litván-magyar barátságot szeretném reklámozni, haha. Svetlana, az orosz lány csokikkal halmozott el, az egyiket - egy húsvéti nyulat - megtartottam, mert mondta, hogy élete első bicikliútja közben vette (itt tanult meg biciklizni), el is nevezte "champion" nyúlnak, én meg kedves emléknek tartottam mindezt és a nyuszi azóta is az asztalomon figyel. :)
Másnap pedig mentünk is Írországba a mentorom osztályával! Ez félig-meddig ugyanaz a csapat volt, mint akikkel Lettországban voltam, de azért mégsem egészen. Jött pár "új" ember néhány régi helyett. Elsődleges úticélunk pedig Dublin volt...
Röviden megfogalmazva Dublin-ban egyszerre találkoztam a tipikus, szinte már klisé-szerű ír dolgokkal és emellett számtalan olyannal, amire nem számítottam. Miután késő éjjel megérkeztünk, én találkoztam Nikivel (Kisképzős barátnőm, aki itt él) tettünk egy rövid sétát a svéd csoport szálláshelye és az ő lakása közt, mivel nála laktam az utam alatt. Ebből a rövid sétából első sorban azt szűrtem le, hogy Írország ezen része igencsak messze áll a tip-top, csilli-villi szuper jelzőtől. Mindenhol hangosan óbégató drogos hajléktalanok, vagy ahogy arrafelé hívják őket, a "junkie"-k, a szemeteskukát pedig hírből sem ismerik, éjszakára szemeteszsákok egész hegyei lepik el az utcát. Még az a szerencse, hogy másnapra mind el is tűnnek. Rengeteg a bevándorló a világ minden sarkából, de főleg Mauríciuszról (?), és persze a magyarok is népes tábort alkotnak, van külön magyar bolt is, satöbbi. Két magyarral is találkoztam még kinn és nem várt kedvességgel halmoztak el abban a lepusztult, ősöreg házban, ahol Niki és még megannyi bevándorló lakik. Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb pillanat az volt, amikor az egyik svéd a csoportomból megkérdezte, hogy "Mit tanul itt a barátnőm?". Miért volt ez olyan érdekes és elgondolkodtató? Mert a svédek el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen "lepukkant", válságban tengődő országba dolgozni járnak az emberek és nem tanulni. Mi magyarok ugye automatikusan azt kérdezzük az ír honba vándorolttól, hogy "És mit dolgozol Írországban?". Két egyszerű kérdés két néptől, de számomra hatalmas társadalmi különbségeket villantott fel, ismételten. Úgyhogy el kellett magyaráznom a svédeknek, hogy az én hazám sajnos még Írországnál is rosszabb helyzetben van, a fiatalok nagy része ezresével hagyja el az országot, ha teheti, és még Írország is jobb helynek bizonyul. Ezt egy svéd azt hiszem aligha tudja elképzelni vagy megérteni teljes egészében. Ők ugyanis maximum egyetemre mennének ki oda, mint ahogy találkoztunk is egy svéd lánnyal, aki kinn tanul. Úgyhogy üzenem, hogy mindenki álom-Írországja van, akinek derogál és egyesek szemében Romániával hozható közös nevezőre!
A társadalmi elemzéstől hirtelen visszakanyarodva a látnivalókhoz, maga Dublin azért közel sem egy Párizs, de azért kiemelném a belváros szívében található kocsmanegyedet, ahol ameddig csak a szem ellát, pubok, kávézók, klubok és egyéb szórakozóhelyek várják az iszogatni vágyót. Itt volt szerencsém az igazi ír "export termékekkel" is találkoznom, mint amilyen a Guinness barnasör, élő step tánc a kocsma parkettáján és ír népzene, szintén élőben. Maguk az írek rendkívül karakteres figurák, fél nap után fel lehet őket ismerni a tömegben (ami ugyebár egyre vegyesebb a bevándorlók miatt), szeplős arcuk, kissé elálló, vörös fülük és gyakram tényleg rőt hajuk egy séma alapján váltakozik, gyakran mosolyogtam meg őket, nem tudom miért, talán mert még nem volt szerencsém ehhez a típushoz. :)
Egyik legimpozánsabb látnivaló a Guinness Storehouse volt, 8 emeltével és mindent kimerítő körképével a sör készítéséről teljesen ámulatba ejtett. A kiállítás valószínűsíthetően magában a régi gyárban volt, keresztbe-kasul vasbeton gerendák, köztük a legmodernebb látványelemek. Én itt ittam először barnasört, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy ezt az alkoholt egyenesen a szülőföldjén tettem próbára! Nos mit is mondhatnék, keserűbb mint a világos, a hab nagyon krémes, összességében lágy ízvilágú és nagyon szép, ahogy csaplova "leülepszik" a sör a pohárban és világos barnából fekete lesz. Ezt mindazoknak írom, akik még nem kóstolták, főleg nem csapolva. Lehet hogy önmagában nem egy akkora durranás, én nem vagyok nagy értője az alkoholoknak (csak iszogatom őket :D), de ott, Dublin-ban olyan "hű-de-ír" életérzés volt Guinness-t kortyolgatni, hogy nem hagytam volna ki semmi pénzért! Mindezt a Storehouse tetején lévő panoráma-bárban tettem, ahol gyönyörű napsütéses időben csodálhattuk meg a város látképét.
Még érintőlegesen megemlíthetnék számtalan helyet, amin áfutottunk, mint a St. Patrick katedrális, ami névről biztos máris sokat mond az írmániásoknak, a többieknek meg meghagyom a guglizás örömét. :P Aztán ott volt a Trinity College, egy öreg, amolyan tipikus angolszász egyetem-kollégium rendszer. Nagyon impozánsak, de nekem túlontúl ridegek voltak a College épületei. Azt hiszem ezzel így voltak a diákjaink is, akik a kis mullsjö-i falusi iskolából jőve nem hinném, hogy beleszerelmesedtek ebbe a college-világba.
Kiemelném még nagy kedvencemet, a neolitikumi sírt Newgrange-ben (kb. 1 óra autóút Dublin-tól északra). Sajnos kevésbbé ismert a nagyjából 5000 éves sírdomb, pedig zsenialitásában egy szinten említhető a Stonehenge-el (nagyjából egykorúak is). Amióta először tudomást szereztem az épületről a Kisképző első évében, művtöri órán, azóta álmodoztam arról, hogy megnézzem ezt a rendkívüli építményt.
Mi is olyan érdekes ebben a buckában? Egy bizonyos jelenség tette híressé, miszerint december 21-én a téli napfordulót követő napfelkelte első sugarai bevilágítanak a sír belsejébe egy nyíláson át és a keskeny fénycsóva a hosszú folyosókon át haladva megvilágítja a sírkamra mélyét. Mindenzt mindössze ezen az egy napon, pár múló percre, aztán az év maradék 365 napján teljes sötétségbe borul a sír. Mivel mi májusban mentünk, nem láthattunk ebből semmit, de hogy ne szomorkodjunk mi sem, lemodellezték nekünk azt a pillanatot. Lekapcsolták a megvilágításokat és egy hiteles fénycsóvával bevilágítva tulajdonképpen mi is átélhettük a magasfokú mérnöki-és csillagászati tudásról tanúskodó építészeti fényjelenséget. Számomra, mint a művészettörténet elkötelezett hívének ez hatalmas pillanat volt, egy szelet az őskorból a fagyos-szeles ír tájon bandukolva... hát, nekem azt hiszem kultúrális szempontból ez volt a csúcs. :)
Végezetül pedig megemlíteném az elmúlt hét nagy eseményét, amikor is iskolánk diákjai kiállítottak Jönköping-ben. Textil, fotó, kerámia, festőszakosok művei, illetve egy kis videó kapott helyet, természetesen ott voltam a nyitás napján, mindenki nagy örömére. :) Egyfelől remek érzés volt látni a munkákat, másfelől viszont elfogott az az érzés, hogy közeledünk a tanítási év végéhez, már csak 1 hét van hátra és búcsút intünk egymásnak. Nyáron új diákok és csoportok jönnek, ami biztos nem kevésbbé lesz izgalmas és szórakoztató, de már nem lesz ugyanyaz, mint eddig... Azért nem búslakodom, majd az Arckönyv segít a kapcsolatok ápolásában (remélem!). Hej då elever! Någon gång, någonstans, möts vi åter igen...
Így telt a február...
Bejegyezte:
Ed
Talán furcsán fog most kezdődni ez a bejegyzés, de azért ültem le és írtam össze a gondolataim, mert rossz a net. "Akkó most miva'?"... hát igen, joggal kérdezheti bárki fia, de elmagyarázom: nemrégiben történt, hogy nemes egyszerűséggel meghalt a kollégium internete, aztán 1 hét után helyreállították, mindenki örülhetett, de ez nem volt elég... most napok óta olyan szinten le van lassulva a net, hogy még a Google-ben is fél óra, mire bejön valami, nagyon boldog vagyok, ha egyáltalán be tudom hozni az Arckönyvet, vagy egy egyszerű kis primitív weboldalacskát harmadik kattintásra, 5 perc után. Kezd bosszantani a dolog, annál is inkább, mert délután és késő éjjel kutya baja a netnek, csak csúcsidőben, amikor jó volna, ha menne, akkor halódik itt nekem/nekünk. Eddig nem tudom miért volt jó és most meg miért nem...
Na de nem panaszkodom tovább, a gondnok is tud már a dologról, remélhetőleg ezt is megcsinálják majd egyszer.
Úgy döntöttem, össze-vissza írom meg az elmúlt nagyjából 1 hónap eseményeit, mert kicsit összekutyulódtak bennem a dolgok. Kezdeném tehát a legnagyobb eseménnyel, a mid-term tréninggel, az EVS önkéntes harmadik, kötelező tréningjével.
Február 15-17 között újra színre kellett lépnünk Stockholmban, azon belül is Lidingö nevezetű külvárosi tréning központban. Ismertük már mind a járást, de ezúttal egyedül mentem fel a svéd fővárosba és semmi gondot nem jelentett eljutni Lidingö-be (először ezt nem mondhattuk el magunkról Ramune-vel, haha). Ez a tréning talán kevésbbé volt fontos, mint az első kettő, mindenki belejött már az itteni életbe és az egyetlen dolog, amiről igazándiból ez az egész szólt, az egy prezentáció bemutatása a projektünkről. Személyes tapasztalatokat, jó és rossz élményeket, szociális kapcsolatokat, tanulási folyamatokat kellett feltárni, azt hiszem elég jó lett. Miután elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor a kezdeti nehézségeknél megemlítettem azt, hogy a többiekkel ellentétben eléggé döcögött az angolom (a svédről meg inkább ne is beszéljünk...), mindenki megtámogatott a csoportból, hogy tök jó az angolom, ne aggódjak! Hát, végülis ha elő tudtam adni egy 15-20 perces prezentációt angolul egy kb 15 fős társaság előtt, izgalom nélkül és még ők is értettek és értékeltek, akkor az már jó jel, nem? Persze még jobb lett volna, ha a svéddel álltam volna már így, de most, így fél év után sikerült felmérni, hogy mennyire nagyon eltérő sebességgel tanulják az önkéntesek az ország nyelvét. Van, akinek erős, intenzív kurzusa volt és 0 tudásból feljött társalgási szintre, míg mások hamar abbahagyták és egyáltalán nem is használják már. Én egyik nagy kategóriába sem tartozom, szóval tök jó nekem...
A tréningekből egyébként pont azt szeretem a legkevésbbé, ami a lényege: a tipikus tréninges feladatokat. Amikor bejött a tréner bácsi, aki annyira lassú volt, hogy az már svéd mércével mérve is csak valami elenyésző törtnek volt kerekíthető... tehát amikor ez a bácsi komótosan lerakosgatott elénk félszáz fadarabot meg egy rajzot, elfogott a félelem, hogy most jön a nagy Ikea-teszt, ebből derül ki mennyire jár együtt az agyunk "Ikea Land" gyermekeivel és hát volt is valami alapja az aggodalmaimnak, mert a csapatnak időre kellett kirakni egy bonyolultabb alakzatot, mindenki fogta a maga fadarabját és utána fejből kellett többször szétszedni és összerakni. Azért nem volt vészes, jókat nevettünk, mindig kiderül, hogy ilyenkor ki az, aki vezető és ki az, aki csak támasztja a falat... de alapvetően nem szeretem az ilyesmi feladatokat, az utolsó nap kifejezetten nyögvenyelős volt. Azt a trénert, Torbjörnt már ismertük a szeptemberi táborból és valamiért nem szerettük meg a feladatait (példa: menjünk ki egy parkba és nézzük az embereket 2 óráig aztán vonjunk le következtetéseket a svédekről). De maga az ember szerintem elég humoros, szolid kis viccein mindig elsőként vihogtam fel. Ami viszont igazolhatja a telepátia létezését, hogy Torbjörn felhozott valami témát, amiről magamban eszembejutott egy vicc (magyarul), erre mondta, hogy hadd mondjon el egy viccet, ami idevág. És nem ugyanazt mondta el, csak angolul?? Egyébként egyik kedvenc viccemről volt szó, amit most csak azért sem írok ide le, mert ez nem a viccfórum, vagy mi (egyébként a bemegy a két német kém az angol kocsmába két Martinit kérni kezdetű viccről van szó...). Hát, ennyit a gondolatátvitelről!
Ami viszont mindig nagyon jó a tréningekben, kérdés nélkül, az a társaság. Én alapvetően antiszociális, zárkózott ember vagyok, nehezen mélyítek el barátságokat, de ilyenkor nagyon gyorsan lehet könnyed kis haveri kapcsolatokat kialakítani és mindenki nagyon kedves, szórakoztató, más kultúra gyermeke, de valahol mégis mind hasonlóak vagyunk, mert mind belevágtunk ebbe az egész EVS-be. Este iszogattunk a belvárosban, vagy szaunáztunk, remek volt, én már eleve hoztam a kis fürdőruhám, mert tudtam, hogy a hotelban lesz szauna.
Majd elfelejtettem! A tréningen volt egy szerbiai magyar srác, akivel természetesen hosszasan beszélhettünk mindenféléről az anyanyelvünkön. Ez különösen sokat dobott a dolgokon, de azért megjegyezném, hogy egy észt lánnyal is nagyon jól megtaláltuk egymást (akinek a projektje Skaprnäck-ben van!!).
A fent említett magyar ajkú srác egyébként Göteborgban tevékenykedik, és ha VÉGRE KITAVASZODIK, akkor elmegyek már oda, mert már mindenfelé elmentem, csak a legközelebbi "metropoliszba" nem. Tiszta szégyen már, most fogok befizetni egy májusi kirándulásra Dublinba, voltam már Lettországban és Dániában, de ebben a szerencsétlen, másfél órára levő Göteborgban (Svédország 2. legnagyobb városa) még mindig nem voltam. És hogy miért? Mert még mindig nagybetűs TÉL van, sok hó, hideg és egyik nap olyan hóvihar, hogy olyat még nem láttam...
Még azért azt megemlíteném, hogy a tréning után ismételten meglátogattam kiscsaládom Stockholmban, ezúttal csak tényleg a legszűkebb családi kör volt, azaz hármasban voltunk, ettünk egy remek kagylólevest és még arra is futotta, hogy egyik nap elmenjek egy ilyen kipakolás/kiállítás jellegű dologra Ramune-vel, benn a belvárosban (T-Centralen). Érdekes volt, sőt jó, de azért most is sikerült olyan performance-eket látnom, ami mondjuk a '60-as években vicces volt, ha Andy Warhol csinálta (hamburger evés, pl.), de ma már nem tudom, mi újat tud mutatni egy hasonló koncepció. Volt ilyen nem egy és hát... na de én művészettörténész akarok lenni kérem szépen, hát majd megemésztem, na!
Most pedig kitérnék megint arra, hogy miért is szeretek itt lenni és miért tartom a svédeket még mindig nagyon szimpatikus népnek. Továbbra is a végtelen kedvességük és figyelmességük miatt, amilyenhez foghatóban otthon még SOSEM volt részem.
Első példának svéd tanárnőmet venném, egy örökifjú nő, aki mindig jókedvű, a tanítás mellett pedig farmekedik a férjével (értsd. lovakat tartanak). Egyszer valamikor régen említettem neki, hogy van egy olyan tervem, hogy majd a jövőben szeretnék megpróbálni jelentkezni egy svéd master kurzusra. Elmondtam neki mi ez a szak, melyik egyetem és kérdeztem, hogy nekem fizetős-e, illetve ha nem, akkor az hogy derül ki/mit kell csinálni. Tehát alapvetően az anyagi vonzata érdekelt a kurzusnak, mert a tandíjhoz egy elég húzos kis ár, konkrétan 45.000 Kr/szemeszter volt kiírva (kb. 1 300 000 Ft). Nos közben eltelt 1-2 hét, volt itt egy síszünet, aztán kezdődött megint a tanítás és jött Åsa, az említett svéd tanárnő egy halom nyomtatvánnyal. Képes volt utánanézni mindennek, kinyomtatni az engem érdeklő információkat, pedig nem is kértem! Számomra ez több volt, mint meglepő... egyébként úgy tűnik, nekem nem kell fizetni, ha masterre szeretnék járni Svédorságban. De ettől függetlenül a szállás és az "általános megmaradás" igencsak költséges, főleg a fővárosban.
Aztán a másik, ami számomra különösen jól esik, hogy nagyon sokan szeretnek velem beszélgetni, olyanok is, akiket alig ismerek, talán még a nevét sem tudom az illetőnek. Csak úgy összefutunk, ki jobban, ki kevésbbé, de angolul beszél a kedvemért és utána biztosra vehetem, hogy nagyokat fogunk köszönni egymásnak a folyosón, egyfajta szintlépés következik be, ha egyszer úgy igazán jóízűen, figyelmesen elbeszélgetek egy svéddel. Pl. az egyik gondnok bácsit kihívtam nemrég, mert a fűtéssel is komoly gondjaink voltak a koliban. Kijött, elmagyarázta, hogy mi a gond, csinált valamit, aztán elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Na azóta állandóan el akar vinni kocsival mindenhova, ha meglát gyalogolni az úton, 10 kilométerről ráminteget, nagyokat köszön, vigyorog, informál mindenről... hihetetlenül kedves! Persze én is hasonlóképpen viszonzom mindezt.
Aztán két tanuló mesélte el nekem szerintem igencsak személyes és megrázó történetét arról, hogy miféle baleset érte őket, ami miatt gyökeresen megváltozott az életük. Számomra nagyon jól esik, hogy a zárkózottnak hitt svédek megosztják velem azt, amire magamtól biztos nem mernék rákérdezni és úgy gondolnám, hogy nem kötik az orromra, hisz én csak a kis idegen, még mindig sűrűn angolul karattyoló gyerek vagyok. De nem... és utána érezhetően elmélyül a barátságunk, egyel továbblépünk és bár hamarosan végetér a tanítás és ők mind elmennek innen, sosem fogom elfelejteni őket...
Ennyi volt a kis beszámolóm. Hamarosan pedig meglátogat itt kedves Dani barátom, akivel nagy nehezen sikerült megszervezni egy nagyon gyors villámlátogatást ide Mullsjö-be, már nagyon várom! :) Välkommen till Sverige Dani! :P

Képek a tréningről ITT

EVS,
Folkhögskola,
training,
utazás
Malmö + Koppenhága
Bejegyezte:
Ed
Ez a hét ősziszünet volt a svéd iskolákban is, így Ramune rávett még pár hete, hogy mozduljunk ki valamerre. A kezdetek kezdetén Göteborg-ba szerettem volna eljutni a leghamarabb, de ehhez képest volt itt már Lettország meg Dánia... bár egyáltalán nem bánom, hogy néha nem az 5 éves terv alapján zajlanak a hétköznapjaim, mint ahogy azt szeretem és mint ahogy arról elhíresültem baráti körömben (én, az előre megtervezős, nem spontán egyén...). Napokig szívtam a fogam az árak miatt, de már így is lustának éreztem magam Ramune mellett, aki sokkal többet utazott az országban, mint én és különben is, mit kezdtem volna 1 hétig a tök üres kollégiumban...
Így hát megvettük szépen a vonatjegyeket (kb. 20 000 Ft, és ez az ifjúsági volt). Utána megtudtam, hogy Koppenhágában külön fognak válni útjaink, ő egy barátjánál fog lakni én pedig egy olcsó hostel mellett döntöttem. Olcsóságot persze dán mércével kell mérni, mindent egybevetve 1 éjszaka azt hiszem 8500 Ft volt, mivel nem volt hálózsákom és bérelnem kellett még egy s mást. Eredetileg Malmö-ben coutchsurfing-el szálltunk volna meg egy pakisztáni srácnál, de ő utolsó nap lebetegedett, így az út előtti éjjel még oda is kellett foglalnunk egy szállást, ami kb 5500 Ft volt. Hogy az árakat alacsonyan tartsuk, nem használtuk a tömegközlekedést, mindenhova gyalog mentünk, ami számomra igencsak megterhelő volt, hiszen 3 napi holmimmal volt telerakva a hátizsákom, amit estig nem tudtam letenni.
Most pedig egy kis élménybeszámoló a városokról:
Malmö-re kevesebb időnk jutott, mint a dán fővárosra, az idő is borzalmas volt (még Rigánál is mérföldekkel pocsékabb), de azt kell, hogy mondjam, az óváros rész különösen hangulatos! Végig én voltam a térkép-felelős, mivel kettőnk közül én voltam az, aki egyáltalán tudott térképet olvasni és mint kiderült, ebben remekelek. Sokat trappoltunk, de hála nekem, felesleges köröket nem róttunk. A hostel messze volt az óvárostól, így miután kezdésnek oda kikutyagoltunk, már mehettünk is vissza. Előtte azonban a hostel vezető segítőkészen elmutogatta nekünk a térképen, hogy merre mik vannak. Ramune kedveli az alternatív, némileg anarchista ideákat, így az ebédünket egy "illegális", non-profit étteremben ettük (őszintén szólva egyik fogalommal sem vagyok tisztában az éttermek világát illetően, de sebaj). Minden étel vegetáriánus volt és amolyan "csináld magad" életérzés lengte körül a furcsa étkezdét, ahol nagyon művészlélek-ábrázatú emberek írták a leckét, olvastak újságot vagy csak ültek és bagóztak, illetve vadidegen embereknek passzolták le a kajamaradékjaikat (ne vesszen kárba semmi!). Minden baloldali eszme szimbólumait megtaláltuk, mint dekorációkat, kezdve a szivárványos zászlótól egészen az állatok jogait szupportáló matricákig. Mondhat akárki akármit, nekem nagyon tetszett, olyan egészen más volt, mint egy közönséges étkezde... nem mellesleg remek volt az édes csilis melegszendvicsük!
Ezt követően egy teljesen arabok által futtatott piacra is benéztünk, ahol lelkesen kajabáltak utánunk a kofák és csadoros asszonyok válogattak a banánt. Itt már kezdett végérvényesen elromlani az idő, de nem állhattunk meg, fél napunk volt csak az ismerkedésre. Úgyhogy az óváros kis szigetét keresztbe-kasul bejártuk és nagyjából ezt láttuk ott:

Ezek után a kikötő felé vitt az utunk, ahol a sok gyárépület és üres placc közt ott "lapult" a város talán leglátványosabb épülete és egyben szimbóluma, a Turning Torso. Én, mint az építészet nagy kedvelője vezéreltem ki szegény társamat ehhez az istenháta mögötti helyhez, szakadó esőben, éjszakai sötétségben és embertelen szélben. Csak hogy csinálhassak róla kemény 3 darab fotót. Íme az épület:
Ezután az idő végérvényesen ellenünk fordult és mivel egyszerűen nem bírtam tovább a gyaloglást, rávettem Ramune-t hogy menjünk már el enni valahova. Ő ugyanis soha nem éhes kirándulás közben, egész nap elvan étlen-szomjan és engem hiába ismer mindenki úgy, mint a fő válogatóst, mindig miattam kellett beülni enni valahova, ahol szép kis pénzösszegekért elég királyi adagokat rendeltem magamnak, amiket mind el is tűntettem (kivéve persze a gyűlölt zöldségeket, de egy vega mellett ez nem gond).
Kicsit ugorva az időben, rögtön ott folytatnám, hogy vonatunk másnap kigördült Malmö-ből, átrobogott a hosszadalmas Øresund-hídon és így érte el Dániát. Nem mindennapi élmény volt számomra úgy átlépni egy országhatárt, hogy vonattal mentem, ami egy tenger fölött haladt át... vagy ez csak nekem volt érdekes? :D
A zubogó eső nem volt valami ígéretes és addigra már nyolcszázkettedszerre panaszkodtam az égiekre, akik végül egye-fene alapon elhúzták fejünk fölül a függönyöket és Koppenhágában első napunkat pazar őszi napsütésben élvezhettük ki! Megint fogtam a térképet és úgy vezettem a hostelhez társamat, mint a legjobb GPS. Amikor lefoglaltam a szállást a neten, 11 órát adtam meg becsekkolási időnek, amit csak hasraütve választottam. Ennek ellenére pontban 11 óra 00 perckor beállítottam az elég rejtett helyen lévő hostelbe és elégedettségem már-már eufórikus volt. Szerintem még évekig fogom erre verni a nyálam, elnézést...
Miután kezdésnek megnéztük a szomszédos ősöreg temetőben Andersen sírját, utána itt is azt csináltuk, mint Malmö-ben: visszatrappoltunk az óvárosba.

Itt egy remek curry levest is elfogyasztottunk egy retro hangulatú foteles kis kávézóban, ahol jót röhögtem a dán nyelven. A pincér ugyan angolul beszélt, de erre csak a végén jöttem rá... egy fia szó nem tűnt ismerősnek, pedig már nincsenek gondjaim az angol megértésével. Maga a dán nyelv is szórakoztató, tipikusan olyan, hogy nem hinném el róla, hogy egy nép tényleg ezt a zagyvaságot beszéli és érti.
A belvárosból ezután kisétáltunk a város szélére, hogy a tengerparton megnézhessük a híres Kis hableány szobrot. Bevallom, ezt csak kötelességből szerettem volna megtenni, annyira nem érdekelt, Ramune-t meg még kevésbbé, de azt nem gondoltam volna, hogy a helyszínre kiballagva a nagy üres szikla vár minket... a szobor nélkül. Azt ugyanis elvitték kiállítani Kínába, nekünk meg maradt a szignózott kődarab a vízben. Nesze nektek Kis hableány!

Azért a többi látnivaló kárpótolt minket, személyes kedvencem egy Hyhavn nevű csatorna/kikötő volt színes, ódon házakkal. És persze Christiania másnap. Van aki ismeri, van aki nem, ezért írok róla pár sort. Christiania a hippikorszakban épült ki, mint lakónegyed, ahol a tudattágítás művészetét igen intenzíven művelő dán ifjak kivonulhattak és "önmegvalósíthattak". Színes fabódék, sátrak, saras kis utcák, furcsa szobrok, átalakított raktárépületek, szemétdomb... nagyjából így néz ki a miliő. Ma már inkább turistalátványosság, de láttunk pár első és másodgenerációs vérbeli hippit, némelyiket elhűlve néztem, pedig 5 év a Kisképzőben azért hozzászoktatott a fura fazonokhoz...
Ami különösen érdekes volt, hogy az egyik utcában úgy árulták kis asztalokon a füvet meg a hasist, mint a sült gesztenyét vagy a hot-dogot. Tilos volt fotózni ezen a részen, a turisták számára észrevehetetlen hippiőrök figyelték a terepet és állítólag hangrobbanással képesek jelezni egymásnak, ha jönnek a zsaruk vagy valaki gyanús lesz... Gondoltam szuvenírbe viszek egy kocka hasist, csak úgy a porcelánházikó, fahajó és miegyéb közé a polcra... szigorúan csakis mint szuvenír Dániából. :P De hát az árak... hát-hát... végül nem vettem semmit. Ígyis úgy leégtem anyagilag, hogy a minap nem kicsit tátottam el a számat a svéd bankszámlámat nézegetve. Úgyhogy öv behúzva, 1 hónapig kőkeményen Mullsjö-ben leszek és várom a jobb napokat... azért éhen nem fogok halni, de utazni most nem fogok tudni, pedig még szerettem volna.
Ennyi volt a beszámolóm, ajánlom mindenkinek Malmö-t és Koppenhágát, aki szereti a kultúrák keveredését, a klasszikus északi kikötő és kereskedőváros-hangulatot és a szabad szellemű fiatalokat... meg a hippiket! ;)

A többi kép ITT található.
Címkék:
Dánia,
drogok,
emigránsok,
hippik,
internacionális,
Koppenhága,
Malmö,
Svédország,
utazás
4 nap Lettországban
Bejegyezte:
Ed
Még ideérkezésem első heteiben tudtam meg a mentoromtól Pär-től, hogy az osztálya (internacionális kurzus) októberben Lettországba, Rigába megy majd és ha szeretnék, én is befizethetek rá (a litván önkéntest értelemszerűen nem érdekelte, én sem fizetnék be egy szlovákiai útra Svédországban). Mivel kiderült, hogy az egész út repülőjeggyel, szállással, belépőkkel és buszjegyekkel együtt kb 45 ezer Ft, azonnal igent mondtam. Ilyen olcsón nem hinném, hogy valaha is el tudnék jutni a Baltikumba és mivel ennyire keleten még sosem jártam, még aznap lehúztam a pénzösszeget a bankkártyámról.
Hogy milyen lett végül az út? Azt hiszem elég vegyes. A társaság nagyon jónak ígérkezett, de valahogy folytonos súrlódások és félreértések voltak köztünk. Az egyik svéd lányról kiderült, hogy kicsit bolond. Alapvetően úgy beszél, mint egy fogyatékos, úgy gondoltam csak a beszéléssel vannak gondjai, de aztán kiderült, hogy nem csak azzal... a fiúk is furcsák voltak, szó nélkül otthagytak minket a szórakozóhelyeken arra hivatkozva, hogy mindjárt jönnek, csak elmennek rendelni valamit... aztán nem jöttek vissza többet. Mi csajok meg értetlenkedtünk. Voltak más gondok is, de nem akarom részletezni, térjünk át a lényegesebbre, magára Lettországra.
Nos elsőnek kiemelném, hogy pocsék idő volt! Litván önkéntestársam szólhatott volna, hogy arrafelé ilyenkor már nagyonis elkél a sapka, mert bizony nem egyszer fagyasztotta le a buksimat a jó kis balti fuvallat. Eső is volt, hideg is, kicsit nehézkesen ment hát ez a sétálgatás, sokan csak arra vártak, hogy minnél hamarabb bekeveredjünk valami kávézóba vagy egy fűtött múzeumba (főleg én). Egyik reggel nem éreztem jól magam és az idő épp elérte a mélypontot, így otthon maradtam, de délután meggondoltam magam és becsatlakoztam a csoportba.
Riga egy tekintélyes méretű, középkorias hangulatú óvárossal bír, ami nagyon szépen karban van tartva, stílusát tekintve hol oroszos, hol németes, nagyon sarkítva. Két múzeumban voltam, az egyik az 1940-es szovjet megszállásról szólt, a másik az 1991-es eseményekről, mikoris Lettország kivált az amúgyis széthullott Szovjetúnióból. Kicsit furcsa volt így a két végénél megfogni az ország történelmét, közte gondolom hasonló dolgok történtek ott, mint amiket mi is megéltünk valamivel nyugatabbra, igaz egy önálló ország berkein belül.
Az első két nap Rigáról szólt, harmadik nap pedig egy Jurmala nevű különös településhez vonatoztunk ki. Nehezen tudtam eldönteni, hogy mikor ért véget Riga és mikor kezdődött valami más hely, minta az egész környék egy nagy liget lenne, nem úgy volt erdős, mint Svédország. Hát igen, ha már az ember hatalmas különbséget lát kétféle, ámde szinte egyforma fenyőerdő közt, akkor az azt jelenti, hogy kezd elég időt eltölteni Svédországban. Egy kis intermezzóként megjegyezném, hogy az egész út Mullsjö-től a Skavsta-i reptérre hosszabb volt, mint az egész repülőút Rigába. Közben meg semmit nem változott a táj: a jó öreg erdő-szikla-tó szentháromság. Na de vissza a lett erdőkhöz! Jurmala fái közt szellemjárta, az 1920-as éveket idéző oroszos faházak álltak, kontrasztban melletük pár barokkos villa vagy épp a Bauhaust megidéző modern építmény. Embert egyet sem láttunk, állítólag a környék túlnyomórészt nyaralókból áll. Nagy élmény volt kisétálni a Balti-tenger partjaihoz, már jó előre sejthető volt a tenger közelsége, mert a part menti erdők talaját homok képezte és a tenger zajos háborgása messzire elhangzott. Nekem talán ez tetszett a legjobban, ahogy a száz kilométeres, fagyos szélben sétálgattunk a komor partokon, közben elhaladva egy végeláthatatlan építmény előtt, ami - mint kiderült - egy orosz maffiózó szerény hajléka.
A partról besétálva ellátogattunk a Mullsjö-i suli testvériskolájába, egy keresztény egyetemre. Pär és Ulf (két tanára az iskolánknak és egyben fő "munkaadóink") annak idején számítógépeket adományozott a fejletlen lett iskolának, meg talán pénzt is. Nevük felkerült a különféle donátorok nevét fémjelző arany táblára is. Látszott, hogy a lett tanárok és Pär között mély barátság van, egy közel 15 éves kapcsolatról van szó. Az egyetemen teológia és a klasszikus szakok mellett ikonfestő kurzus is található. Meg is néztük, számomra különösen érdekes volt, hogy élőben láthattam mai művészeket, amint épp ikont készítenek. A tanárok lelkesen elmesélték, hogy a 4 éves kurzus hogy képzi a művészeket, megmutatták a görög és az orosz ikonfestő "iskola" közti különbségeket és megtudtuk, hogy az ikonok ma is virágkorukat élik. Én, aki még sosem járt az ortodox kultúrkörben, érdeklődve kérdezősködtem, hátha még jól jön később... Az iskolaigazgató hölgy végigvezetett minket az épületen, megajándékozta Pär-t egy kis ikonnal (a hölgy maga is nagy ikon gyűjtő) és lelkesen mondta, hogy járt Budapesten és hogy nálunk is sok szép ikon van (ezen kicsit ledöbbentem, lévén az ikonfestészet nem annyira jelentős a katolikus államokban). Kaptunk jó kis lett ebédet is. Mivel lehetett levest kérni és újabban rájöttem, hogy a leves mégiscsak jó, ezért le is csaptam egy fura, élénksárga színű krémlevesre, ami azt hiszem talán paprikából volt, bár a fene tudja. Magáról a konyháról nem sokat tudok mondani, 4 nap kevés volt ahhoz, hogy megismerjem a helyi kosztot. Olyan északias-németes dolgokat láttam. Nem mondanám, hogy nagyon emlékezetes volt, vagy olyan, amit később visszasírnék...
Utolsó nap mégegyszer nekiestünk Rigának, szakadó esőben, erős széllökések közepedte. Elhagyva az óváros övezetét megnéztünk egy negyedet, ami az art nouveau stílusában épült. Gyönyörű épületek voltak itt, nem győztem csodálni. Az egyikről kiderült, hogy a magyar nagykövetség épülete - üzenem, elég jó kis kéglije van a követségünknek! ;)
Este pedig már repültünk is vissza. Számomra a Ryanair gépek nagyon lestrapáltnak és primitívnek hatottak, szinte már busz-jellegűek voltak az ülések és mivel ez volt 17.-ik repülőutam, reptértől reptérig végigaludtam az egészet (és ezzel nem voltam egyedül).
Azért mindent összevetve nem bántam meg, hogy elmentem. Az időjárásról és a személyes problémákról meg igazán nem a lettek tehettek...
Képek pedig ITT (Dropbox-os mappa, még mindig nem tudom mikor működik és mikor nem)

Baltikum,
külföldiek,
Lettország,
Riga,
tapasztalatok,
utazás
A megérkezés
Bejegyezte:
Ed
Nos eljött a nagy nap, megérkeztem Mullsjö-be. Azt kell, hogy mondjam, hogy a 9 órás út ellenére minden zökkenőmentesen ment. A kezdet, azaz a magyar rész volt kissé gyöszös, mint mindig. Így utólag nem volt túl szerencsés ezt a napot választani, mert a Sziget és az Úszó Európabajnokság miatt már hajnali 5-kor kifolytak az emberek Ferihegyről. De végtére is maradt annyi időm, hogy kényelmesen elfogyasszak egy csillagászati árú meggyes süteményt a terminálban és magamhoz térjek az álmosságból (hajnali 3-kor keltem).
Mindegy is, a gép elrepült, én meg landoltam Arlanda-n, Stockholm repterén. Ez azt jelenti, hogy még 40 percet kellett utána buszoznom Stockholm-ig, de ezt az érzést már ismertem. Mivel késett a repgép és a buszt is keresgélnem kellett, meg meg kellett küzdeni a 26 kilós bőrönddel (is), ezért eléggé ki lett centizve a vonatra való átszállás Stockholm-ban. Itt találkoztam kinn élő családom két tagjával, akik segítettek nekem nem éhen halni, kaptam tőlük egy kimustrált svéd mobiltelefont is, meg hasonlók. Nagy segítség volt! Aztán jött a vonatozás, több mint 3 órán át. Én nem tudom, az emberek mit beszélnek a "hideg" északiakról, de ott mindenki kedves és megértő volt velem, főleg miután megtudták, hogy külföldi vagyok. A kalauz hölgy segített helyet találni a gigantikus bőröndnek, de előtte egy 2 méter magas, ámde idős asszony próbált segíteni (aki rögtön át tudott váltani svédből angolra, amikor kértem). Skövde-ben szálltam át, ezt be is mondták időben, de nem árt, ha az ember rákoncentrál a szövegre a furcsa kiejtés miatt (értsd. a Skövde szó valami fullasztó torokhanggal kezdődik, nem sz-el). A pályaudvaron hamar megtaláltam a digitális kijelzőt, hogy mikor-hogy-merre, ezek után nem volt nagy kunszt elkapni a másik vonatot a faluig. Ott pedig már várt rám a svéd mentorom és a kifutóban lévő lengyel önkéntes lány.
Nagy lelkesedéssel és kedvvel fogadtak, autóval mentünk a suli és a kollégium területére. Miután lepakoltam a kollégiumi szobában (1 személyes, szép nagy asztallal, kilátással az erdős-parkos tájra), Olga, a lengyel lány megmutogatott mindent. Elsőre nem mondom, hogy minden maradéktalanul megmaradt a fejemben, túl sok volt az új információ és azért kell még 1-2 hét, hogy bemelegedjen az angolom. Főleg válaszolni nehéz még, úgy kell összekaparnom a szavakat, aztán a mondat közepén jövök rá, hogy tulajdonképpen nem is olyan igeidőben akartam kezdeni, mint amiben... de remélem ez a káosz hamar elmúlik.
Holnap érkezik a litván lány, vele leszek Mullsjö-ben egy évig... izgalmas lesz! Amíg ő befut, én a mentoromtól kapok instrukciókat a szocializálódással kapcsolatban, rá következő nap pedig az iskolaigazgató mondja meg, hogy a munka hogy s mint lesz. Amíg bebarangoltuk az épületeket Olgával, összefutottunk pár igen kedves emberrel, aki épp ráért, szólt is pár szót. Hát... látszik, hogy errefelé ismeretlen fogalom a stressz.

Mullsjö,
önkéntes,
utazás
Miért pont Svédország? Miért pont Mullsjö?
Bejegyezte:
Ed
Az első bejegyzés általános ismeretei után jöjjenek a személyesebb gondolatok az országról és a választott projektről...
Talán kevés jövendőbeli önkéntes mondhatja el magáról, hogy valamiféle átfogó ismeretanyaggal rendelkezne az általa választott országról. A Svédországba tett 6 utam során lépésről lépésre ismertem meg az országot és az embereket (1994 és 2010 között), főleg a főváros környékén mozogtam. Az eleinte zord és egyhangú ország idővel egyre közelebb került a szívemhez, és egyre több svéddel volt alkalmam beszélgetni és barátkozni . Azt hiszem jelen pillanatban ez egy behozhatatlan előny a részemről. Akik egy teljesen új helyre készülnek, azoknak sem kell aggódniuk, az EVS az egyik legjobban "kipárnázott" EU-s ifjúsági program, valójában nincs is szükség olyasféle ismeretekre és tapasztalatra, mint amivel én rendelkezem a választott ország kapcsán. Másik hatalmas előny, hogy Svédországban él Zsolt nagybátyám és családja, rajtuk keresztül pedig több svédet is ismerek már évek óta. Az ő ötleteik, segítségük vagy bármi egyéb szintén nagy előnyt fog jelenteni. Pont ezért, számomra ez az út több annál, hogy eltöltsek 1 jó évet valahol a nagyvilágban. Ha sikerül megtanulnom jól a svédet, akkor hirtelen vagy egy tucat ismerőssel sikerül majd az anyanyelvükön kommunikálni, ami eddig lehetetlennek tűnt, pedig kisgyerekkorom óta volt módom hallgatni ezt a nyelvet. A kezdetek óta svéd-angol-magyar nyelven beszélgetett egymással a család, mindig figyelni kellett arra, hogy ki milyen nyelven beszéljen a másikkal. Van olyan magyar aki jobb svédben, van olyan svéd aki tud magyarul és van olyan magyar aki csak magyarul tud, vagy olyan aki jó angolban, tehát kicsit kaoutikus a kommunikáció, ha a családnál vagyok kinn. Az angolomon is lesz mit csiszolni, úgyhogy nyelvi szempontból egy soha vissza nem térő tanulási lehetőséget sikerült megcsípnem!
Svédország tehát azért került be a kalapba Izland, Norvégia és Finnország közé, mert a többivel ellentétben ezt már ismerem valamennyire és ez pont ugyanannyira jó, mint az, ha eljutnék egy új helyre.
Mullsjö pedig a kínált munka miatt fogott meg. Magát a falut és a környéket nem ismerem még, a kis település egy Jönköping nevű nagyobb város közelében fekszik, nem messze a Vättern tótól. Távol esik a fővárostól, közelebb van Göteborg-hoz és Malmö-höz, ahol szintén nem voltam még és végre ezekbe a városokba is eljuthatok.
A Mullsjö-i projekt egy Mullsjö Folkhögskola ("folk high school") nevű iskolához köthető. Ez egy speciális művészeti középiskola, ahol többféle kurzus fut, olyanok is, amik kifejezetten hallás-és látássérülteknek szólnak. De tanulhatnak itt olyanok, akik valamiért fiatalon abbahagyták az iskolát, de később szeretnének szerezni valami tudást és szakmát. Mindezek mellett vannak "sima" diákok is. Ez a magyar szemmel nagyon nyitott és liberális oktatás arrafelé jól működik, ismert és elismert országszerte. Jómagam Budapesten, a Képző-és Iparművészeti Szakközépiskolában "végeztem ki" a középiskolai éveimet, ami szintén egy speciális iskola sok szakiránnyal, szombati tanítással, 5 éves tantervvel. Itt kerámikusként szereztem OKJ-s végzettséget, ami meg is tetszett a Mullsjö-i embernek, mivel az ő iskolájuk is képez kerámikusokat. Nálam tehát ez volt a motiváló, hogy megnézzem, hogyan működik egy ilyen érdekes művészeti közösség, mivel jó 8-10 éve már annak, hogy a művészetek mellett tettem le az életem.
Időközben kiderült, hogy azért hatalmas szakmai fejlődésre ne számítsak majd kinn, inkább a csapatmunka és egyébb könnyebb képességek megszerzése a cél, bár ez általánosságban elmondható az EVS projektekről. Felvettem a kapcsolatot egy ottani volt önkéntessel, aki hamarosan befejezi a munkáját. A lengyel lány is megerősítette azt, hogy sokszor lesznek laposabb időszakok mivel az 1 év egy eléggé elnyújtott "rétestészta" egy pár hónapos Erasmus-hoz képest, nehéz mind a 365 napot izgalommal megtölteni. Itt rajtam múlik, hogy hogy találom fel magam, de mindig lehet találni valami elfoglaltságot. Mindennapi feladataim közé tartozik a helyi fair trade shop megnyitása minden nap és a magyarul rettentően mókás "fika", azaz valami 10 órai-féle levezénylése az iskolában, ami nélkül állítólag hülyét kapnak az emberek (a lengyel lány szerint). :D Emelett pedig sok más munkát elvállalhatok, rajtam áll, hogy melyikre specializálódok. Együttműködhetek más önkéntesekkel, cserediákokkal és vendégtanárokkal. Szervezhetek filmklubot vagy segédkezhetek sport és más események megszervezésén. Éppen ami aktuális, vagy amire vevők az emberek. Emellett pedig hetente 1-2 alkalommal tanulhatok ingyen svédül, még pontosan nem tudom hogy hogyan, valószínűleg a környékbéli emigránsoknak tartott kurzusokon. Erről fog szólni tehát ez az 1 év, ami később bármilyen álláskereséshez jó pont lesz akár kinn, akár Magyarországon, főleg ha a végén kiváltom a YouthPass-t is...

svéd nyelv,
Svédország,
Sverige,
Sweden,
tapasztalatok,
utazás,
YouthPass
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)