Az év utolsó tanítási hete

Ez is eljött, befejeződött az első félév, amit azt hiszem méltó mód zártunk le.

Kezdésnek hétfőn volt a svédek nagy ünnepe, Luca napja, vagy ahogy itt mondják, Lucia. Ennek semmi köze nincs a magyar boszorkás-székes ünnepséghez. A név és a dátum becsapós ugyan, sőt még az is, hogy a nem katolikus svédek Szent Luciát ünneplik, ami ugyebár protestánsoktól szokatlan egy kicsit. Kérdeztem az embereket, hogy ennek mi az oka, mióta van ez az ünnepség és hát kevés értelmes választ kaptam. Annyit megtudtam, hogy nagyjából 100 éves hagyományról van szó, tehát azt sem lehet mondani, hogy ősrégi tradíció. Az alapvető eleme az, hogy reggel a sötétségbe fényt hozó Szent Luciát alakító lány égő gyertyákkal a fején jelenik meg az ünnepségen, hosszú fehér ruhában, kezében is egy gyertyát tartva. Őt követi több hasonló kinézetű lány és számomra ismeretlen eredetű, mágus süveges férfiak a sor végén. Arra számítottam, hogy ez valami mozgalmas ünnepség, de pusztán klasszikus Luca napi dalok énekléséből állt a műsor, miközben mindenki mereven állt a helyén.
Bevallom nagyon nem mélyedtem el az ünnep tanulmányozásában, így ennél többet nem igen tudok írni róla. A svédeknek biztos sokat jelent, nekem inkább csak érdekes volt és hangulatos.

Szerdán ebéd után a mentorunk Pär elhívta az osztályát (internacionális kurzus) és minket önkénteseket mullsjö-i otthonába. Összegyűltünk így páran és beszélgettünk, nevettünk és mindenek előtt találkoztunk újabb svéd szokásokkal. Elsőnek említeném a glögg nevű italt, ami leginkább a forralt borhoz hasonlít, csak sokkal-sokkal édesebb és kisebb az alkoholtartalma. Ígéretesnek hangzott, de ez már annyira tömény és édes volt, hogy majd' keresztbeálltak tőle a szemeim, de mosolyogva igyekeztem leküzdeni a kis csészényi forró italt. Majd mindenki a kezébe vett egy szív alakú mézeskalácsot, amit ujjunkkal a közepére célozva egy ütéssel kellett eltörni. Ha három felé tört, lehetett egyet kívánni. Én kissé félreértettem és azt hittem, hogy hármat lehet kívánni (3 rész = 3 kívánság, hát nem logikusabb?!). Kicsit mohó voltam, na! :D Ezután volt egy kis karácsonyi játék. A svédeknél úgy vettem észre nagy hangsúlyt kap a játék, tánc és maga az egész advent periódus Karácsony előtt, ami nálunk kevésbbé jelentős (hogy az egy hónapja tartó süteményevésről már ne is beszéljek!). Az általunk játszott játék nagyon szórakoztató volt. Mindenki vitt magával egy kb. 20 Korona értékű (kb. 550 Ft) kis ajándékot amit kiraktunk egy asztalra, majd elkezdett körbejárni egy dobókocka. Aki 1-es vagy 6-ost dobott, az választhatott egy ajándékot. Miután mindegyik elkerült valakihez, Pär beálította az ébresztőóráját és volt nagyjából 10-15 percünk az "elorzásra". Vagyis aki ezúttal 3-ast dobott, az elvehette más ajándékát. Egy ideig nagy favorit volt egy receptkönyv, szerintem már csak azért is azt vette el mindenki a másiktól, mert így volt viccesebb. :) De a Toffifee csoki is azonnal népszerű lett, miután a japán lányhoz került, aki még sosem kóstolta és mi meg gonosz mód hirtelen azt pécéztük ki magunknak. Nekem nem volt nagy szerencsém ebben a körben, az egyetlen dolgot, amit nyertem (a receptkönyv), azt is elorozták előlem, így üres kézzel távoztam. De nem is a nyerésről szól ez a játék, én még így is imádtam, szerintem nálunk is be lehetne vezetni baráti társaságokban!

A vendégség után este jött a nagy karácsonyi buli, ami családi program volt, sok szülő, kisgyerek bukkant fel, szinte mindenkin volt Mikulás sapka, én is kaptam egyet a konyhásnéniktől, akik egész nap ebben voltak. El is felejtettem megemlíteni a pompás ebédünket, hatalmas SVÉDASZTAL volt mindenféle ünnepi étellel! :D No de visszakanyarodva az estéhez, fantasztikus sütemény-kavalkád, számtalan üdítő, gyertyafény és miegyéb várt minket. Megtudtuk a mézeskalács ház sütő verseny nyertesét is, a rádió/ház építő csapat lett a befutó (lásd. elő ző bejegyzés képei közt). Közben szólt a zene, jókat beszélgettünk, míg a kicsik is elfoglalták magukat a kollégisták körében jól ismert óriás csirkével, az egyik diák gigantikus plüssálatával, ami gyakran feltűnik a különféle rendezvényeken (még a hógolyózáson is), mint kabalaállat.

Aztán hamarosan elszabadult a "pokol", jött a táncolás! Számomra eddig a Karácsony mindent szembejuttatott, csak ezt nem, de a svédek számtalan táncot járnak az ünnepek előtt/alatt, amin kicsit meglepődtem mert annyira nem tűntek táncszerető embereknek. A magyar vonatozóshoz, azaz minden lagzik kedvencéhez hasonló, egymás kezét megfogó és körbe-körbe járós fajtával kezdtünk, felszedegetve mindenkit az ebédlőben és aztát egy kis kabátfelvevést beiktatva folytattuk tovább a jó kis csúszós-havas utakon, be egyenesen az iskola tornatermébe. Hatalmasakat nevettünk, miközben a lejtőn lefelé gázolva az este gyönyörűen világító falu fényei és a befagyott tó rideg fehérsége derengett fel a háttérben. Bent már várt minket egy karácsonyfa és egy kis ideiglenes zenekar tanárokból, diákokból. A mentorunk ezúttal tangóharmonikázott, már meg sem lepődtünk rajta, mert nagyjából ez volt a százhuszadik hangszer, amin tudott játszani. Körbeálltunk és megfogtuk egymás kezét, majd mindenféle népi bohóckodós táncot kezdtünk járni. Én persze egyiket sem ismertem, de nem kellett hozzá nagy ész, hogy leutánozzam a mozdulatokat. Innen átballagtunk az előadóterembe, ahol tovább folyt a muzsikálás, egy falra kivetített dalszöveg alapján még én is megkíséreltem énekelni, de mivel gőzöm sem volt a dallamról és a ritmusról, ezért hamar elvesztettem a fonalat.
A legvégén pedig jött a Télapó, akit a maszk ellenére azonnal felismertem a hangjáról, így nagy meglepetés nem ért (pedig ezt ígérte mindenki). A végén oda lehetett menni hozzá, így én is kaptam egy csomag cukrot, ami mellesleg már az utolsó csomag volt a Télapó puttonyában. Magasba tartva az ajándékot, amolyan "we are the champions" életérzés fogott el jókedvemben. :)

Pénteken pedig elérkeztünk az utolsó naphoz. Kirobbanó lendülettel csináltuk a napi fika-t, majd a mosogatás végeztével ünnepélyesen meghalt a mosogatógépünk (amivel amúgyis ezer bajunk volt már). Nagy búcsúzkodások és ölelkezések közepedte intettünk viszlátot a tanulóknak és tanároknak, sokan már aznap hazamentek. Ramune meglepett egy borítékkal, benne pár rá jellemző kis dologgal és egy hosszú levéllel, ami egészen megható volt és elgondolkodtatott. Ramune gyakran olvassa a blogomat Google fordítóval, így üzenem neked, ha erre jársz, hogy NAGYON KÖSZÖNÖM!!! És persze várható egy válaszlevél... ;)

Az én ajándékaim paradox mód majd januárban érnek célba, mert Magyarországról hozom őket, remélem így is boldogok lesznek a célszemélyek. :) Idén már nem hinném, hogy írok, holnap utazom Stockholm-ba, mert ott fogom tölteni a Karácsonyt a családommal, majd 27.-én megyek haza két hétre. Várom már nagyon!!

És ezen a ponton kívánok mindenkinek békés boldog Karácsonyt és boldog új évet!

Pepparkakshusbak(s)tävling

Ez a szép rövid és könnyen kiejthető svéd szó egy versenyt takar, az (s) nem tudom miért volt zárjóleben (bizonyára egy szójáték), de ha azt nem vesszük, akkor nagyjából ennyit jelent: mézeskalács ház sütő verseny. Büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam jegyezni, igaz vacsora után percekig ezt mormoltuk páran és azt mondtam, "csak a házig bírjam megjegyezni!". És ez meglepő mód sikerült is.

Mint kiderült, ez egy svéd tradíció, hogy a mézeskalács nyers tésztájából különféle dolgokat formáznak, sütnek és építenek az emberek. Úgyhogy ezt a programot nagy várakozás előzte meg és végül hatalmas összejövetel lett a dologból, a tanárok is nagyon izgatottak voltak és nagy számban vettek részt. A konyha elkészítette a sok vödörnyi alapanyagot és a profik (= majdnem mindenki) hozott magával különféle kiegészítőket díszítésnek: cukorkát, ételszínezőt, meg tudom is én mit. És persze a nagy terveket. Volt két srác, akik ezt az egészet bizonyára sportszerűen űzhették egy életen át, mert még speciális jelmezük is volt az eseményhez. Több csapat is volt és az elkészült műveket végül kiállították az étteremben, és lehet szavazni a legjobbra. Egyik legszellemesebb elgondolás a lábát tört fotós tanárnő tolószékes mása volt, ami mindenkiből nagy röhögést váltott ki. A mi csapatunk (én csak fotóztam meg drukkoltam) sorsa nem alakult épp a legjobban, ugyanis a tervezett kastély nagy része érdekesen megolvadt a sütőben, én biztos kivágtam volna a fenébe, de a kis team rezzenéstelen arccal dolgzott tovább és végül igen klassz eredményt értek el. Különösen tetszett az a megoldás, hogy forró karamellből szálakat húzogattak a kastély tornyai közt, ami végül megkeményedett.

És íme pár kép erről a nagy eseményről:

(a mézeskalács jelmezes fiúk)

(Ramune gyúr)

(előkészületek)

(egy lelkes team :D)

(egy másik vidám csapat :))

(nagy a forgalom...)

(a készülő kastélyunk...)

(hóember)

(volt, aki inkább magát díszítette fel... :))

(Jaana, a törött lábú, tolókocsival közlekedő fotós tanárnő "élethű" mása)

(a mi csapatunk építménye!)

(mézeskalács rádió/ház)

Skandináv tél. Vagy inkább ősz...?

Noha az első hó valamikor október közepén hintette be a földeket, ezt nem lehetett igazán komoly próbálkozásnak venni. A második havazás pár hete következett, ami már elegendő volt a hógolyózáshoz is, és most aztán viszont elszabadult az égiek porcukor-szórója!! Szünet nélkül szakad a hó napok óta, megnehezítve ezzel a közlekedést... és ez még csak november! Szép-szép a hó, de attól tartok, ha így haladunk, meg fogom unni!

(esett némi hó... :D a kép a konyhánkban készült)

A zord idő ellenére azonban a szívek felmelegedtek, a barátok összefogtak és emlékezetes programokat hoztak össze a mi kis Mullsjö-nkben.

Elsőnek venném az innebandy (teremhoki?) meccset előző hét szerdáról. Csak mellékes információként jegyezném meg, hogy Mullsjö híres erről a sportról, így nagy kultusza van az iskolában is.
A tanulóink illetve a tanárok 4 csapatba tömörültek és valami számomra ismeretlen elgondolás alapján a meccset összekötötték a farsanggal, így tulajdonképpen a 4 csapatot így lehetett felosztani: ninják, maszkos gyilkosok, nyakkendős-sapkások és a csíkos ingesek, akik minden bizonnyal a professzionális imidzsre alapoztak... joggal, mert ők nyertek! Én voltam a fényképész, Ramune profi Nikonjával kattintgattam. Néha a kosárpalánkon lógva, de megérte. Sajnos az eredeti, színes fotók gigantikus méreteik miatt most nincsenek nálam, csak a fekete-fehérek, amiket egy másik feladat miatt készítettem el.

A meccs alatt lesérült az önkéntestársam, így 1-2 nap erejéig kicsit magamra kellett venni a feladatokat, főleg a mászkálós-emelős-cipelős fajtából. Már elég rutinos vagyok a konyhában, így nem okozott gondot az sem, hogy szombaton reggel 7-kor keltünk és közel 90 nyugdíjasnak készítettük ki az ételeket-italokat. Az öregek olyan elegánsak voltak, mintha a királyi család tagjai lettek volna, vagy legalábbis díszegyenruhás tengerészek. De ők mindössze előadásra jöttek... Mindemellett rettentően kedvesek és érdeklődőek voltak, hogy mi kik is vagyunk tulajdonképpen, amire én változatlanul angolul válaszoltam, mert még mindig nem érzem úgy, hogy 3 szavas tőmondatoknál többet tudnék mondani svédül. Magamban elhatároztam hogy februárig szeretnék így hallgatni, mert az lesz a projekt közepe és addigra szeretném már komolyabb gond nélkül érteni a nyelvet. Értés terén érzem, hogy fejlődtem, de nagyon ember és szókincs (meg tájszólás)függő, hogy kit mennyire értek. Aztán majd kezdődhet a beszélés... persze a barátok már hetek óta kényszerítenek a svédre, vacsora közben nem egyszer "vonták meg" az angolt és rettenetesen lassú és primitív alapmondatokkal próbáltak beszélgetésbe vinni. Néha sikerült is. ;)

Tegnap este tanárok látogattak el a kollégium épületeibe. Hoztak kávét, teát meg muffint, beszélgettünk velük a gyertyafény mellett, csak úgy erről-arról, a hétköznapokról, Karácsonyról, szokásokról... a szocializálódás végett. Hát igen, ez egy más világ...

A mai est nagy-nagy meglepetése egy nem mindennapi esemény volt. A fehérorosz vendégtanuló lány Vita és Joakim (az innebandys képeken a csíkosok kapusa), egy Amerikában nevelkedett svéd srác ugyanis eljegyezték egymást az iskola falai közt! Az ifjú menyasszony mit sem sejtett, sőt mi sem tudtunk túl sokat. Megkaptuk a feladatot, hogy egész nap különféle időpontokban bukkanjunk fel és adjunk neki egy szál fehér rózsát (mert svédül a "vit" fehéret jelent, ami ugye utal a lány nevére és a nemzetiségére is). És hozzá mondjunk neki szépeket és jókat. Én már eléggé a végén mentem hozzá, így Vita pontosan tudta, hogy mit akarok tőle, nevetve mondta, hogy engem már hiányolt. :) De azért én kivágtam magam, megköszöntem neki az angolórákat, amiket a tanárral együtt tart nekünk. Javarészt ketten szervezik meg az órák menetét és a lány egy igazi szívvel-lélekkel dolgozó ifjú tanítónéni-jelölt. Nagyon szimpatikus és mindig nevet, mindig optimista. Joakim pedig egy nagyszerű ember, ő már 30 fölött jár, így szándékait teljesen komolyan lehetett venni. Este egy kis mézeskalács és Julmust (egy svéd karácsonyi ital, ami leginkább a kólára emlékeztet) mellett várakozott a kis baráti társaság, majd Joakim oroszul kérte meg Vita kezét... megható volt látni az örömüket és azt hiszem rájuk igazán azt lehet mondani, hogy egy tökéletes és érett pár. Sok boldogságot kívánok nekik!

Malmö + Koppenhága

Ez a hét ősziszünet volt a svéd iskolákban is, így Ramune rávett még pár hete, hogy mozduljunk ki valamerre. A kezdetek kezdetén Göteborg-ba szerettem volna eljutni a leghamarabb, de ehhez képest volt itt már Lettország meg Dánia... bár egyáltalán nem bánom, hogy néha nem az 5 éves terv alapján zajlanak a hétköznapjaim, mint ahogy azt szeretem és mint ahogy arról elhíresültem baráti körömben (én, az előre megtervezős, nem spontán egyén...). Napokig szívtam a fogam az árak miatt, de már így is lustának éreztem magam Ramune mellett, aki sokkal többet utazott az országban, mint én és különben is, mit kezdtem volna 1 hétig a tök üres kollégiumban...
Így hát megvettük szépen a vonatjegyeket (kb. 20 000 Ft, és ez az ifjúsági volt). Utána megtudtam, hogy Koppenhágában külön fognak válni útjaink, ő egy barátjánál fog lakni én pedig egy olcsó hostel mellett döntöttem. Olcsóságot persze dán mércével kell mérni, mindent egybevetve 1 éjszaka azt hiszem 8500 Ft volt, mivel nem volt hálózsákom és bérelnem kellett még egy s mást. Eredetileg Malmö-ben coutchsurfing-el szálltunk volna meg egy pakisztáni srácnál, de ő utolsó nap lebetegedett, így az út előtti éjjel még oda is kellett foglalnunk egy szállást, ami kb 5500 Ft volt. Hogy az árakat alacsonyan tartsuk, nem használtuk a tömegközlekedést, mindenhova gyalog mentünk, ami számomra igencsak megterhelő volt, hiszen 3 napi holmimmal volt telerakva a hátizsákom, amit estig nem tudtam letenni.

Most pedig egy kis élménybeszámoló a városokról:
Malmö-re kevesebb időnk jutott, mint a dán fővárosra, az idő is borzalmas volt (még Rigánál is mérföldekkel pocsékabb), de azt kell, hogy mondjam, az óváros rész különösen hangulatos! Végig én voltam a térkép-felelős, mivel kettőnk közül én voltam az, aki egyáltalán tudott térképet olvasni és mint kiderült, ebben remekelek. Sokat trappoltunk, de hála nekem, felesleges köröket nem róttunk. A hostel messze volt az óvárostól, így miután kezdésnek oda kikutyagoltunk, már mehettünk is vissza. Előtte azonban a hostel vezető segítőkészen elmutogatta nekünk a térképen, hogy merre mik vannak. Ramune kedveli az alternatív, némileg anarchista ideákat, így az ebédünket egy "illegális", non-profit étteremben ettük (őszintén szólva egyik fogalommal sem vagyok tisztában az éttermek világát illetően, de sebaj). Minden étel vegetáriánus volt és amolyan "csináld magad" életérzés lengte körül a furcsa étkezdét, ahol nagyon művészlélek-ábrázatú emberek írták a leckét, olvastak újságot vagy csak ültek és bagóztak, illetve vadidegen embereknek passzolták le a kajamaradékjaikat (ne vesszen kárba semmi!). Minden baloldali eszme szimbólumait megtaláltuk, mint dekorációkat, kezdve a szivárványos zászlótól egészen az állatok jogait szupportáló matricákig. Mondhat akárki akármit, nekem nagyon tetszett, olyan egészen más volt, mint egy közönséges étkezde... nem mellesleg remek volt az édes csilis melegszendvicsük!
Ezt követően egy teljesen arabok által futtatott piacra is benéztünk, ahol lelkesen kajabáltak utánunk a kofák és csadoros asszonyok válogattak a banánt. Itt már kezdett végérvényesen elromlani az idő, de nem állhattunk meg, fél napunk volt csak az ismerkedésre. Úgyhogy az óváros kis szigetét keresztbe-kasul bejártuk és nagyjából ezt láttuk ott:

Ezek után a kikötő felé vitt az utunk, ahol a sok gyárépület és üres placc közt ott "lapult" a város talán leglátványosabb épülete és egyben szimbóluma, a Turning Torso. Én, mint az építészet nagy kedvelője vezéreltem ki szegény társamat ehhez az istenháta mögötti helyhez, szakadó esőben, éjszakai sötétségben és embertelen szélben. Csak hogy csinálhassak róla kemény 3 darab fotót. Íme az épület:

Ezután az idő végérvényesen ellenünk fordult és mivel egyszerűen nem bírtam tovább a gyaloglást, rávettem Ramune-t hogy menjünk már el enni valahova. Ő ugyanis soha nem éhes kirándulás közben, egész nap elvan étlen-szomjan és engem hiába ismer mindenki úgy, mint a fő válogatóst, mindig miattam kellett beülni enni valahova, ahol szép kis pénzösszegekért elég királyi adagokat rendeltem magamnak, amiket mind el is tűntettem (kivéve persze a gyűlölt zöldségeket, de egy vega mellett ez nem gond).

Kicsit ugorva az időben, rögtön ott folytatnám, hogy vonatunk másnap kigördült Malmö-ből, átrobogott a hosszadalmas Øresund-hídon és így érte el Dániát. Nem mindennapi élmény volt számomra úgy átlépni egy országhatárt, hogy vonattal mentem, ami egy tenger fölött haladt át... vagy ez csak nekem volt érdekes? :D
A zubogó eső nem volt valami ígéretes és addigra már nyolcszázkettedszerre panaszkodtam az égiekre, akik végül egye-fene alapon elhúzták fejünk fölül a függönyöket és Koppenhágában első napunkat pazar őszi napsütésben élvezhettük ki! Megint fogtam a térképet és úgy vezettem a hostelhez társamat, mint a legjobb GPS. Amikor lefoglaltam a szállást a neten, 11 órát adtam meg becsekkolási időnek, amit csak hasraütve választottam. Ennek ellenére pontban 11 óra 00 perckor beállítottam az elég rejtett helyen lévő hostelbe és elégedettségem már-már eufórikus volt. Szerintem még évekig fogom erre verni a nyálam, elnézést...
Miután kezdésnek megnéztük a szomszédos ősöreg temetőben Andersen sírját, utána itt is azt csináltuk, mint Malmö-ben: visszatrappoltunk az óvárosba.

Itt egy remek curry levest is elfogyasztottunk egy retro hangulatú foteles kis kávézóban, ahol jót röhögtem a dán nyelven. A pincér ugyan angolul beszélt, de erre csak a végén jöttem rá... egy fia szó nem tűnt ismerősnek, pedig már nincsenek gondjaim az angol megértésével. Maga a dán nyelv is szórakoztató, tipikusan olyan, hogy nem hinném el róla, hogy egy nép tényleg ezt a zagyvaságot beszéli és érti.
A belvárosból ezután kisétáltunk a város szélére, hogy a tengerparton megnézhessük a híres Kis hableány szobrot. Bevallom, ezt csak kötelességből szerettem volna megtenni, annyira nem érdekelt, Ramune-t meg még kevésbbé, de azt nem gondoltam volna, hogy a helyszínre kiballagva a nagy üres szikla vár minket... a szobor nélkül. Azt ugyanis elvitték kiállítani Kínába, nekünk meg maradt a szignózott kődarab a vízben. Nesze nektek Kis hableány!

Azért a többi látnivaló kárpótolt minket, személyes kedvencem egy Hyhavn nevű csatorna/kikötő volt színes, ódon házakkal. És persze Christiania másnap. Van aki ismeri, van aki nem, ezért írok róla pár sort. Christiania a hippikorszakban épült ki, mint lakónegyed, ahol a tudattágítás művészetét igen intenzíven művelő dán ifjak kivonulhattak és "önmegvalósíthattak". Színes fabódék, sátrak, saras kis utcák, furcsa szobrok, átalakított raktárépületek, szemétdomb... nagyjából így néz ki a miliő. Ma már inkább turistalátványosság, de láttunk pár első és másodgenerációs vérbeli hippit, némelyiket elhűlve néztem, pedig 5 év a Kisképzőben azért hozzászoktatott a fura fazonokhoz...

Ami különösen érdekes volt, hogy az egyik utcában úgy árulták kis asztalokon a füvet meg a hasist, mint a sült gesztenyét vagy a hot-dogot. Tilos volt fotózni ezen a részen, a turisták számára észrevehetetlen hippiőrök figyelték a terepet és állítólag hangrobbanással képesek jelezni egymásnak, ha jönnek a zsaruk vagy valaki gyanús lesz... Gondoltam szuvenírbe viszek egy kocka hasist, csak úgy a porcelánházikó, fahajó és miegyéb közé a polcra... szigorúan csakis mint szuvenír Dániából. :P De hát az árak... hát-hát... végül nem vettem semmit. Ígyis úgy leégtem anyagilag, hogy a minap nem kicsit tátottam el a számat a svéd bankszámlámat nézegetve. Úgyhogy öv behúzva, 1 hónapig kőkeményen Mullsjö-ben leszek és várom a jobb napokat... azért éhen nem fogok halni, de utazni most nem fogok tudni, pedig még szerettem volna.

Ennyi volt a beszámolóm, ajánlom mindenkinek Malmö-t és Koppenhágát, aki szereti a kultúrák keveredését, a klasszikus északi kikötő és kereskedőváros-hangulatot és a szabad szellemű fiatalokat... meg a hippiket! ;)

A többi kép ITT található.

Internacionális est Mullsjö-ben

Kicsit talán megkésve számolok be erről a programról, ami október 23.-án, azaz előző hét szombaton este volt megtartva, de a gondolatok nem mindig szöknek a fejembe azonnal, vagy egyszerűen csak kedv híján halogatom az írást.

Az iskola matektanára (és egyben egyik fő foglalkoztatónk), Ulf még jó pár hete hívott meg minket, külföldieket a Mullsjö-i templomba, hogy az említett napon tartsunk egy kis ismertetőt arról, hogy a mi kultúránkban hogy ünnepeljük a főbb keresztény ünnepeket és főleg a közeledő Mindenszeneteket. Nem sokat készültem rá, bár az interneten rákerestem, hogy mi a különbség a Mindenszentek és a Halottak napja közt, mert nem voltam meggyőződve arról, hogy teljesen képben vagyok e téren. Másfelől fogalmam sem volt, hogy mi az ami magyar, vagy legalábbis Svédországban szokatlan. Amit mindenképpen tudni érdemes, hogy a svédek túlnyomórészt evangélikusok. Nekem, egy alapvetően katolikus országból jött embernek kicsit érthetetlen, hogy itt aztán hiába teszem fel a 10 forintos kérdést, hogy ki a jelenlegi pápa... szinte senki sem tudja. Rigában pedig egy katolikus templom olyan izgalmasnak és újszerűnek tűnt a svédeknek, mintha egy mecsetbe léptünk volna. Bevallom, ezen kicsit kuncogtam, nem tudtam, hogy az evangélikusok (vagy a svédek...) képesek ennyire elfalazni magukat a többi keresztény egyház és kultúrkör elől. Így már az is érdekesnek és újszerűnek hatott, amit a legáltalánosabb ünnepeinkről és szokásainkról elmeséltem. Mivel még mindig nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy akár két mondatot is elmondjak svédül, így a mikrofon mögé állva angolul meséltem, közben Ulf fordított svédre a másik mikrofonnál és amikor épp a többi diák beszélt, addig egy svéd srác fordított nekem angolra. Olyan idegennek és külföldinek éreztem magam, mint Margaret Thatcher a Vásárcsarnokban...

Ami mindenkiből nagy meglepetést váltott ki, az a december 6.-ai Mikulás ünneplés szokása. Nem néztem utána, hogy ez mennyire magyar, de eddig mindenkinek újszerű volt, hogy a Télapó, vagy a Mikulás - ahogy tetszik - jóval Karácsony előtt jön a gyerekekhez, Karácsonkyor pedig a gyermek Jézust (= Jézuskát) ünneplejük, nem a felnőtt Krisztust, vagy a Télapót, vagy bárki mást. Ennek ismertetésében kisegített Etelka néni, egy Mullsjö-ben élő magyar disszidens ('62 óta él itt), aki az iskolánkban is fel szokott tűnni egy speciális, időseknek szóló kurzuson. Nagy barátok lettünk, nagyon örültem a segítségének és a műsor után hosszasan beszélgettem vele. Az előadás alatt többször segített ki svéd nyelvű magyarázatokkal, amikor például a húsvéti locsolkodás szokását próbáltam valahogy elmagyarázni. Ez volt a másik, amin jót derültek az emberek. Közben én is tanultam, az orosz lány jóvoltából megtudtam, hogy az ortodox Halottak napján a hozzátartozók ételt is visznek a sírokhoz, illetve hogy az Újév előbb van mint a Karácsony és az előbbi sokkal jelentősebb is.
Az est folyamán kaptunk vacsorát és egyéb műsorokat, a végén pedig Etelka nénivel barátian összeölelkeztünk és megígérte, hogy hamarosan elhív minket külföldieket és Ulf-ot vendégségbe. A paptól pedig kaptunk egy szép fadobozban karamellás cukrot és sok köszönetet. Nagyon kedves volt mindenki, nekem olyan fura, hogy ilyen kis semmiségekért ennyit tudnak hálálkodni a svédek, inkább nekünk volt megtiszteltetés, hogy elhívtak minket és szórakoztathattuk a nagyrészt nyugdíjasokból álló publikumot. Egyet bántam csak, hogy az október 23.-áról és a forradalomról nem volt alkalmam beszélni...

4 nap Lettországban

Még ideérkezésem első heteiben tudtam meg a mentoromtól Pär-től, hogy az osztálya (internacionális kurzus) októberben Lettországba, Rigába megy majd és ha szeretnék, én is befizethetek rá (a litván önkéntest értelemszerűen nem érdekelte, én sem fizetnék be egy szlovákiai útra Svédországban). Mivel kiderült, hogy az egész út repülőjeggyel, szállással, belépőkkel és buszjegyekkel együtt kb 45 ezer Ft, azonnal igent mondtam. Ilyen olcsón nem hinném, hogy valaha is el tudnék jutni a Baltikumba és mivel ennyire keleten még sosem jártam, még aznap lehúztam a pénzösszeget a bankkártyámról.

Hogy milyen lett végül az út? Azt hiszem elég vegyes. A társaság nagyon jónak ígérkezett, de valahogy folytonos súrlódások és félreértések voltak köztünk. Az egyik svéd lányról kiderült, hogy kicsit bolond. Alapvetően úgy beszél, mint egy fogyatékos, úgy gondoltam csak a beszéléssel vannak gondjai, de aztán kiderült, hogy nem csak azzal... a fiúk is furcsák voltak, szó nélkül otthagytak minket a szórakozóhelyeken arra hivatkozva, hogy mindjárt jönnek, csak elmennek rendelni valamit... aztán nem jöttek vissza többet. Mi csajok meg értetlenkedtünk. Voltak más gondok is, de nem akarom részletezni, térjünk át a lényegesebbre, magára Lettországra.
Nos elsőnek kiemelném, hogy pocsék idő volt! Litván önkéntestársam szólhatott volna, hogy arrafelé ilyenkor már nagyonis elkél a sapka, mert bizony nem egyszer fagyasztotta le a buksimat a jó kis balti fuvallat. Eső is volt, hideg is, kicsit nehézkesen ment hát ez a sétálgatás, sokan csak arra vártak, hogy minnél hamarabb bekeveredjünk valami kávézóba vagy egy fűtött múzeumba (főleg én). Egyik reggel nem éreztem jól magam és az idő épp elérte a mélypontot, így otthon maradtam, de délután meggondoltam magam és becsatlakoztam a csoportba.
Riga egy tekintélyes méretű, középkorias hangulatú óvárossal bír, ami nagyon szépen karban van tartva, stílusát tekintve hol oroszos, hol németes, nagyon sarkítva. Két múzeumban voltam, az egyik az 1940-es szovjet megszállásról szólt, a másik az 1991-es eseményekről, mikoris Lettország kivált az amúgyis széthullott Szovjetúnióból. Kicsit furcsa volt így a két végénél megfogni az ország történelmét, közte gondolom hasonló dolgok történtek ott, mint amiket mi is megéltünk valamivel nyugatabbra, igaz egy önálló ország berkein belül.

Az első két nap Rigáról szólt, harmadik nap pedig egy Jurmala nevű különös településhez vonatoztunk ki. Nehezen tudtam eldönteni, hogy mikor ért véget Riga és mikor kezdődött valami más hely, minta az egész környék egy nagy liget lenne, nem úgy volt erdős, mint Svédország. Hát igen, ha már az ember hatalmas különbséget lát kétféle, ámde szinte egyforma fenyőerdő közt, akkor az azt jelenti, hogy kezd elég időt eltölteni Svédországban. Egy kis intermezzóként megjegyezném, hogy az egész út Mullsjö-től a Skavsta-i reptérre hosszabb volt, mint az egész repülőút Rigába. Közben meg semmit nem változott a táj: a jó öreg erdő-szikla-tó szentháromság. Na de vissza a lett erdőkhöz! Jurmala fái közt szellemjárta, az 1920-as éveket idéző oroszos faházak álltak, kontrasztban melletük pár barokkos villa vagy épp a Bauhaust megidéző modern építmény. Embert egyet sem láttunk, állítólag a környék túlnyomórészt nyaralókból áll. Nagy élmény volt kisétálni a Balti-tenger partjaihoz, már jó előre sejthető volt a tenger közelsége, mert a part menti erdők talaját homok képezte és a tenger zajos háborgása messzire elhangzott. Nekem talán ez tetszett a legjobban, ahogy a száz kilométeres, fagyos szélben sétálgattunk a komor partokon, közben elhaladva egy végeláthatatlan építmény előtt, ami - mint kiderült - egy orosz maffiózó szerény hajléka.
A partról besétálva ellátogattunk a Mullsjö-i suli testvériskolájába, egy keresztény egyetemre. Pär és Ulf (két tanára az iskolánknak és egyben fő "munkaadóink") annak idején számítógépeket adományozott a fejletlen lett iskolának, meg talán pénzt is. Nevük felkerült a különféle donátorok nevét fémjelző arany táblára is. Látszott, hogy a lett tanárok és Pär között mély barátság van, egy közel 15 éves kapcsolatról van szó. Az egyetemen teológia és a klasszikus szakok mellett ikonfestő kurzus is található. Meg is néztük, számomra különösen érdekes volt, hogy élőben láthattam mai művészeket, amint épp ikont készítenek. A tanárok lelkesen elmesélték, hogy a 4 éves kurzus hogy képzi a művészeket, megmutatták a görög és az orosz ikonfestő "iskola" közti különbségeket és megtudtuk, hogy az ikonok ma is virágkorukat élik. Én, aki még sosem járt az ortodox kultúrkörben, érdeklődve kérdezősködtem, hátha még jól jön később... Az iskolaigazgató hölgy végigvezetett minket az épületen, megajándékozta Pär-t egy kis ikonnal (a hölgy maga is nagy ikon gyűjtő) és lelkesen mondta, hogy járt Budapesten és hogy nálunk is sok szép ikon van (ezen kicsit ledöbbentem, lévén az ikonfestészet nem annyira jelentős a katolikus államokban). Kaptunk jó kis lett ebédet is. Mivel lehetett levest kérni és újabban rájöttem, hogy a leves mégiscsak jó, ezért le is csaptam egy fura, élénksárga színű krémlevesre, ami azt hiszem talán paprikából volt, bár a fene tudja. Magáról a konyháról nem sokat tudok mondani, 4 nap kevés volt ahhoz, hogy megismerjem a helyi kosztot. Olyan északias-németes dolgokat láttam. Nem mondanám, hogy nagyon emlékezetes volt, vagy olyan, amit később visszasírnék...

Utolsó nap mégegyszer nekiestünk Rigának, szakadó esőben, erős széllökések közepedte. Elhagyva az óváros övezetét megnéztünk egy negyedet, ami az art nouveau stílusában épült. Gyönyörű épületek voltak itt, nem győztem csodálni. Az egyikről kiderült, hogy a magyar nagykövetség épülete - üzenem, elég jó kis kéglije van a követségünknek! ;)
Este pedig már repültünk is vissza. Számomra a Ryanair gépek nagyon lestrapáltnak és primitívnek hatottak, szinte már busz-jellegűek voltak az ülések és mivel ez volt 17.-ik repülőutam, reptértől reptérig végigaludtam az egészet (és ezzel nem voltam egyedül).

Azért mindent összevetve nem bántam meg, hogy elmentem. Az időjárásról és a személyes problémákról meg igazán nem a lettek tehettek...

Képek pedig ITT (Dropbox-os mappa, még mindig nem tudom mikor működik és mikor nem)

Let's have a fika!

A címnek választott mondatocska naponta legalább egyszer elhangzik errefelé, még mindig nem tudom jobban körülírni, minthogy ez amolyan svéd "szociális tízórai", ami teljesen más jellegű, mint a magyar főétekzések közti lebzselés a büfé és/vagy az autómata körül. Mi, külföldi önkéntesek nagyon bírjuk, a training alatt minden félperces gondolati szünetet elkereszteltünk "fika"-nak és jókat nevetgéltünk ezen. Fontos tudni, hogy még mindig napi teendőink egyike a fika lebonyolítása, amibe a kezdeti nehézségek után hamar belejöttünk, a mellettünk segéderőként tevékenykedő diákok mindig nagyon hálásak (néha nagyon béna embereket kapunk magunk mellé, akik mindent elcs*sznek, ha nem figyelünk rájuk kellőképpen). Tegnap egy svéd srác hálálkodott meg bókolt nekem, akivel régebben eldumálgattam egyszer egy iskolai szakesten.

Nos ez a fika-dolog annyira megihletett minket a suliban, hogy Ramune-vel tegnap egy kis meglepetéssel kedveskedtünk a helyieknek ez idő alatt: papírokat és ceruzákat raktunk kezdés előtt minden asztalra az étkezőhelyiségben. A mellékelt rövid leírásban pedig tömören kifejtettük, hogy az érdekelne minket rajzok és szöveges üzenetek formájában, hogy kinek mit jelent a fika, vagy épp ami az eszébe jut... Közben Ramune fotózott, neki egy elég komoly gépe van, én meg a fair trade shop-ban kasszáztam. Jelentem, mostantól nem lehet 50 öre-vel fizetni Svédországban (100 öre = 1 korona)! A bankéleti különszám után pedig jöjjenek a képek (amikből ma egy kollázst csináltunk Ramune-vel a begyűjtött rajzokkal/szövegekkel megtoldva).

(Ramune fotói)