Télből a tavaszba

Májussal újabb fordulóponthoz érkezett a projekt, hamarosan végetér a tanítás, a diákok elmennek és helyettük jönnek új csoportok a nyárra. Fotósok amerikából, kisgyerekek, rövid kurzusokat végző felnőttek, de még párbajtőröző csapat is (ha jól vettem ki az igazgató szavaiból). De most jöjjön az elmúlt bő 1 hónap összefoglalója...

Áprilisban sikeresen lezajlott a hazalátogatásom is, a 9 nap igencsak kevésnek tűnt, pedig igyekeztem/igyekeztünk minden napot a lehető leghasznosabban eltölteni, de még így is sok mindenre és mindenkire nem jutott idő, sajnos. Budapest virágos, tavaszi és pezsgő (igen, ez Mullsjö után furcsa volt!) utcáin sétálgatva elfogott az érzés, hogy bizony az én szülővárosom tud azért néha hiányozni! Felmenvén a Várba és a Gellért-hegyre úgy éreztem, hogy ha visszamegyek, én már többé nem akarok vidéken élni, tanulni vagy dolgozni, csakis Budapesten (Pomázon élni nem számít vidéknek, 10 percre a fővárostól...). Vagy a közvetlen környékén... No de a jövőn viszonylag keveset gondolkodtam azon a héten, igyekeztem a jelen szépségeit kiélvezni. És ez azt hiszem sikerült.

(Budapest felett)

Svédországba való visszatérésem után nem keseregtem, hogy el kellett hagyni a családi kört, mert ugyanazok a remek emberek, barátok fogadtak, akik már eddig is felejthetetlenné tették ezt az évem! Szomorú arra gondolni, hogy a sulinak 1-2 héten belül vége, a diákok elmennek és sokukat talán soha többé nem látom viszont. No de nem kesergek most, majd augusztusban! Rögtön megérkezésem után volt egy kis parti (azt most nem mesélném el, milyen szerencsétlenre és veszteségesre sikeredett a visszautam Svédországba a kedves bugyirózsaszín légitársaság és a tesze-tosza svéd vonatjegy árusok miatt). Az orosz lánynak volt egy kis szülinapi bulija, ami remek hangulatban telt! Zene, kaja-pia, tánci-tánci, nagy nevetések, de akadt még komoly beszégetés is, mindezt egy relatíve kis társaságban, ahol jóformán csak a külföldi blokk képviseltette magát, mivel a svédek még nagyban tavasziszüneteztek. Itt jegyezném meg, hogy a svédek NEM locsolkodnak húsvét hétfőn! Úgyhogy idén megúsztam a kölnizést. :P

Aztán április utolsó napjának estéjén volt itt egy hagyományos ünnepség, a Valpurgis-éj (Valborgsmässoafton) hatalmas nagy máglyával, ami el is kellett, mert a nagy svéd tavaszban majd befagyott a hátsó felünk. Egészen közel merészkedtünk a több méter magas tűzhöz, majd egy belevaló kis tűzijátékkal is meglepett minket Mullsjö! Így búcsúztunk hát az áprilistól, de a téltől csak névlegesen, mert rá 3 napra itt bizony masszív hóesés következett, igaz csak 1 napig riogatott, de az is épp elég volt!

Május másodika - szülinapom - csendesen telt, én nem szeretem a felhajtást e körül, nem is szerveztem semmilyen bulit, megköszöntem azokat, akik nyomon követték a felhívást a Facebook-on vagy maguktól emlékeztek születésem napjára. Ramune-től kaptam egy tradícionális litván kézvédőt, kicsit olyan reggae-színvilágú, mint ahogy a litván zászló is, azt hiszem ezt hordva a legkevesebben gondolnának arra, hogy a litván-magyar barátságot szeretném reklámozni, haha. Svetlana, az orosz lány csokikkal halmozott el, az egyiket - egy húsvéti nyulat - megtartottam, mert mondta, hogy élete első bicikliútja közben vette (itt tanult meg biciklizni), el is nevezte "champion" nyúlnak, én meg kedves emléknek tartottam mindezt és a nyuszi azóta is az asztalomon figyel. :)
Másnap pedig mentünk is Írországba a mentorom osztályával! Ez félig-meddig ugyanaz a csapat volt, mint akikkel Lettországban voltam, de azért mégsem egészen. Jött pár "új" ember néhány régi helyett. Elsődleges úticélunk pedig Dublin volt...

Röviden megfogalmazva Dublin-ban egyszerre találkoztam a tipikus, szinte már klisé-szerű ír dolgokkal és emellett számtalan olyannal, amire nem számítottam. Miután késő éjjel megérkeztünk, én találkoztam Nikivel (Kisképzős barátnőm, aki itt él) tettünk egy rövid sétát a svéd csoport szálláshelye és az ő lakása közt, mivel nála laktam az utam alatt. Ebből a rövid sétából első sorban azt szűrtem le, hogy Írország ezen része igencsak messze áll a tip-top, csilli-villi szuper jelzőtől. Mindenhol hangosan óbégató drogos hajléktalanok, vagy ahogy arrafelé hívják őket, a "junkie"-k, a szemeteskukát pedig hírből sem ismerik, éjszakára szemeteszsákok egész hegyei lepik el az utcát. Még az a szerencse, hogy másnapra mind el is tűnnek. Rengeteg a bevándorló a világ minden sarkából, de főleg Mauríciuszról (?), és persze a magyarok is népes tábort alkotnak, van külön magyar bolt is, satöbbi. Két magyarral is találkoztam még kinn és nem várt kedvességgel halmoztak el abban a lepusztult, ősöreg házban, ahol Niki és még megannyi bevándorló lakik. Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb pillanat az volt, amikor az egyik svéd a csoportomból megkérdezte, hogy "Mit tanul itt a barátnőm?". Miért volt ez olyan érdekes és elgondolkodtató? Mert a svédek el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen "lepukkant", válságban tengődő országba dolgozni járnak az emberek és nem tanulni. Mi magyarok ugye automatikusan azt kérdezzük az ír honba vándorolttól, hogy "És mit dolgozol Írországban?". Két egyszerű kérdés két néptől, de számomra hatalmas társadalmi különbségeket villantott fel, ismételten. Úgyhogy el kellett magyaráznom a svédeknek, hogy az én hazám sajnos még Írországnál is rosszabb helyzetben van, a fiatalok nagy része ezresével hagyja el az országot, ha teheti, és még Írország is jobb helynek bizonyul. Ezt egy svéd azt hiszem aligha tudja elképzelni vagy megérteni teljes egészében. Ők ugyanis maximum egyetemre mennének ki oda, mint ahogy találkoztunk is egy svéd lánnyal, aki kinn tanul. Úgyhogy üzenem, hogy mindenki álom-Írországja van, akinek derogál és egyesek szemében Romániával hozható közös nevezőre!
A társadalmi elemzéstől hirtelen visszakanyarodva a látnivalókhoz, maga Dublin azért közel sem egy Párizs, de azért kiemelném a belváros szívében található kocsmanegyedet, ahol ameddig csak a szem ellát, pubok, kávézók, klubok és egyéb szórakozóhelyek várják az iszogatni vágyót. Itt volt szerencsém az igazi ír "export termékekkel" is találkoznom, mint amilyen a Guinness barnasör, élő step tánc a kocsma parkettáján és ír népzene, szintén élőben. Maguk az írek rendkívül karakteres figurák, fél nap után fel lehet őket ismerni a tömegben (ami ugyebár egyre vegyesebb a bevándorlók miatt), szeplős arcuk, kissé elálló, vörös fülük és gyakram tényleg rőt hajuk egy séma alapján váltakozik, gyakran mosolyogtam meg őket, nem tudom miért, talán mert még nem volt szerencsém ehhez a típushoz. :)
Egyik legimpozánsabb látnivaló a Guinness Storehouse volt, 8 emeltével és mindent kimerítő körképével a sör készítéséről teljesen ámulatba ejtett. A kiállítás valószínűsíthetően magában a régi gyárban volt, keresztbe-kasul vasbeton gerendák, köztük a legmodernebb látványelemek. Én itt ittam először barnasört, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy ezt az alkoholt egyenesen a szülőföldjén tettem próbára! Nos mit is mondhatnék, keserűbb mint a világos, a hab nagyon krémes, összességében lágy ízvilágú és nagyon szép, ahogy csaplova "leülepszik" a sör a pohárban és világos barnából fekete lesz. Ezt mindazoknak írom, akik még nem kóstolták, főleg nem csapolva. Lehet hogy önmagában nem egy akkora durranás, én nem vagyok nagy értője az alkoholoknak (csak iszogatom őket :D), de ott, Dublin-ban olyan "hű-de-ír" életérzés volt Guinness-t kortyolgatni, hogy nem hagytam volna ki semmi pénzért! Mindezt a Storehouse tetején lévő panoráma-bárban tettem, ahol gyönyörű napsütéses időben csodálhattuk meg a város látképét.

(Dublin látképe a Guinness Storehouse tetején lévő bárból)

Még érintőlegesen megemlíthetnék számtalan helyet, amin áfutottunk, mint a St. Patrick katedrális, ami névről biztos máris sokat mond az írmániásoknak, a többieknek meg meghagyom a guglizás örömét. :P Aztán ott volt a Trinity College, egy öreg, amolyan tipikus angolszász egyetem-kollégium rendszer. Nagyon impozánsak, de nekem túlontúl ridegek voltak a College épületei. Azt hiszem ezzel így voltak a diákjaink is, akik a kis mullsjö-i falusi iskolából jőve nem hinném, hogy beleszerelmesedtek ebbe a college-világba.
Kiemelném még nagy kedvencemet, a neolitikumi sírt Newgrange-ben (kb. 1 óra autóút Dublin-tól északra). Sajnos kevésbbé ismert a nagyjából 5000 éves sírdomb, pedig zsenialitásában egy szinten említhető a Stonehenge-el (nagyjából egykorúak is). Amióta először tudomást szereztem az épületről a Kisképző első évében, művtöri órán, azóta álmodoztam arról, hogy megnézzem ezt a rendkívüli építményt.

(Newgrange)

Mi is olyan érdekes ebben a buckában? Egy bizonyos jelenség tette híressé, miszerint december 21-én a téli napfordulót követő napfelkelte első sugarai bevilágítanak a sír belsejébe egy nyíláson át és a keskeny fénycsóva a hosszú folyosókon át haladva megvilágítja a sírkamra mélyét. Mindenzt mindössze ezen az egy napon, pár múló percre, aztán az év maradék 365 napján teljes sötétségbe borul a sír. Mivel mi májusban mentünk, nem láthattunk ebből semmit, de hogy ne szomorkodjunk mi sem, lemodellezték nekünk azt a pillanatot. Lekapcsolták a megvilágításokat és egy hiteles fénycsóvával bevilágítva tulajdonképpen mi is átélhettük a magasfokú mérnöki-és csillagászati tudásról tanúskodó építészeti fényjelenséget. Számomra, mint a művészettörténet elkötelezett hívének ez hatalmas pillanat volt, egy szelet az őskorból a fagyos-szeles ír tájon bandukolva... hát, nekem azt hiszem kultúrális szempontból ez volt a csúcs. :)

TOVÁBBI KÉPEK ÍRORSZÁGRÓL

Végezetül pedig megemlíteném az elmúlt hét nagy eseményét, amikor is iskolánk diákjai kiállítottak Jönköping-ben. Textil, fotó, kerámia, festőszakosok művei, illetve egy kis videó kapott helyet, természetesen ott voltam a nyitás napján, mindenki nagy örömére. :) Egyfelől remek érzés volt látni a munkákat, másfelől viszont elfogott az az érzés, hogy közeledünk a tanítási év végéhez, már csak 1 hét van hátra és búcsút intünk egymásnak. Nyáron új diákok és csoportok jönnek, ami biztos nem kevésbbé lesz izgalmas és szórakoztató, de már nem lesz ugyanyaz, mint eddig... Azért nem búslakodom, majd az Arckönyv segít a kapcsolatok ápolásában (remélem!). Hej då elever! Någon gång, någonstans, möts vi åter igen...

Napsütés és esőfelhők

A fentebb olvasható cím akár remek jellemzése is lehetne a kora tavaszi svéd időjárásnak, de mégsem emiatt választottam, hanem amiatt, mert elég jól leírja saját kis életem történéseit is. Ugyanis voltak itt nagyon jó és nagyon rossz napok is, különösebb szisztéma nélkül egymást váltogatva, ami szintén az itteni szeszélyes időjárásra emlékeztet. Hiába, nem lehet minden mindig cukormázas és pompázatos és hiába nem ad okot a bánatra az itteni életem, azért mindig marad valami rés a pajzson, amin át utat törhet magának egy esetleges érzelmi válság...

Kezdem azonban a "napsütés" kategóriába eső dolgokkal, mert ilyenek is akadtak még mindig szépszerivel! Először is március közepén meglátogatott Dani barátom Magyarországról. Rövid ideig volt csak itt, talán eseménydúsabban is eltölthettük volna ezt a 2-3 napot (bár az idő nem volt épp a legjobb), de ebben némileg a svédek is megakadályoztak miket. Történt ugyanis, hogy nagy magabiztosan bevezettem Danit Jönköping-be, a megyeszékhelyre, hogy megnézzük a megyei múzeumot, együnk egy jót egy hangulatos kis cukrászdában az egyik fő tér mellett és hasonlók. Erre kiderül, hogy a svédek, különösen a vidékiek még mindig azt vallják, hogy a vasárnap a totális munkaszüneti nap és ilyenkor az ember ne kolbászoljon az utcán olyan badarságokat hajkurászva, mint amilyen egy cukrászda vagy egy múzeum. Nem. A vasárnap a templomé és az otthon ülésé és ez mennyire igaz errefelé! Jóformán egy árva emberrel nem találkoztunk az amúgy mindig forgalmas belvárosi utcákon sétálva. És a megcélzott épületek közül egy sem volt nyitva, sőt a nagy részük szombaton is zárva tart. Persze én azonnal zsörtölődni kezdtem, mert továbbra sem értem, hogy az ember miért ne mehetne múzeumba vasárnap, amikor amúgy ráérne az ilyesmire. Inkább tartanának zárva hétfőn, mint ahogy azt jobb helyeken szokás, teljesen logikusan. Nos, így kénytelenek voltunk egy ideig csak bolyongani, míg végül találtunk egy darab múzeumot, ami nyitva tartott. Nevezetesen a jönköpingi gyufamúzeumot, amiről azt hittem, hogy semmi extra nem lesz, de Dani barátomat valamiért annyira lenyűgözte, hogy még napokkal később is felemlegette. Annyit azonban mindenképpen megemlítenék a múzeumról, hogy ez a világ egyetlen gyufamúzeuma és okkal van ott, ahol, mert nagyjából 100-150 éve Jönköping volt a nagy gyufahatalom, amikor még ennek az apró, de nagyon hasznos tárgynak valóban volt használati értéke, még jóval az öngyújtók és más szerkezetek elterjedése előtt. Aztán ahogy kezdett kiszorulni a gyufa a piacról, úgy kezdett eltűnni a gyár is, de ha jól vettem ki az ismertető videóból, valami gyártás még mindig folyik ott. A múzeumba tett túra egy tévhitet is elosztalott bennem, miszerint a magyarok találták fel a gyufát, ami - mint kiderült - így ebben a formában nem igaz. Irinyi János a zajtalan és robbanásmentes gyufát találta fel, tehát egy későbbi újítást szabadalmaztatott.
Jóformán tehát ennyit sikerült megnézni Jönköpingben. Esténként meg szokásunkhoz híven jókat ökörködtünk és végigröhögtük azt a 2-3 napot, szegény szomszédok legnagyobb örömére. :)

Dani és a befagyott Vättern-tó Jönköpingben

Aztán időközben ismét elkezdtem valamit kreatívkodni, január óta eljárok egy szakkörbe a suliban, ahol festünk, rajzolunk, meg hasonlók. Ennek keretében már csináltam 1-2 képet, ami a tanárnőt nagyon lenyűgözte. Persze nekem könnyű volt, elvégre 8 évig jártam művészeti iskolákba, a szakkörben meg sokan csak most ismerkednek ezzel az egésszel. Egyszer meglátogatta az iskolát egy amerikai vendégtanár, aki aquarell technikával fest és sok művét, színvázlatát mutatta meg nekünk. Azt hiszem sikerült is hatnia rám, mert az óra második felében festettem egy magamhoz képest mindenképpen jónak számító tájképet. Sosem voltam nagy használója a festékeknek, a vízfestés meg aztán végképp megizzasztott és felbosszantott, de akkor valahogy nagyon könnyedén ment a pingálás. Leültem az egyik ablakhoz és a távolban fekvő kollégium épületét és a mögötte húzódó erdőt próbáltam lefesteni:

Sok kedves apróság is történt még, de ezekre most nem térnék ki külön. Most jöjjenek azok a bizonyos "esőfelhők", vagy akár a ködöt is említhetném, mert az is előfordul mostanában, napsütéses napokkal váltogatva.
Az egyik fő problémám, ami mostanában lehangol és egyre több gondot okoz, hogy hónapok óta alvászavaraim vannak. Eddig nem nagyon foglalkoztam vele, gondoltam az a 3-4 óra alvás is elég lesz nekem. De úgy tűnik, hogy mégsem. Már kipróbáltam teát, fordítva feküdtem az ágyra, hamarabb mentem aludni, stb. de egy huzamban még most sem sikerül 4 óránál többet aludnom. Aztán lettek memóriazavaraim is, és rossz híreket is kaptam otthonról, úgyhogy kellett vagy egy hét, hogy úgy nagyjából rendeződjek belül, de közben megszületett az az elhatározás is, hogy mihamarabb hazalátogassak Magyarországra. Gyorsan meg is lettek a jegyek, nemsokára indulok is. Egyrészt, hogy kicsit felüdítsen a helyváltoztatás, mert azért ez a Mullsjö nem a világ legizgalmasabb helye, főleg ilyen locs-pocs időben. És persze már az idővel is tele a hócipőm, szó szerint, ugyanis itt még mindig elkél a hó-és vízálló cipő. Azt hiszem ez a hosszú kemény tél is megviselhette a szervezetem. Hiába hinné azt az ember, hogy egy ilyen klassz országban kizárható tényező az időjárás, ez egyszerűen nem megy, főleg, hogy én különösen háklis szoktam lenni az időre. Most meg már azt várnám, hogy folyton süssön a nap, legyen 15-20 fok meleg, mint most Magyarországon, erre meg egy hete még fagyos hóviharban vergődtem el a boltig és a tó itt már vagy fél éve be van fagyva (Daninak ígértem, hogy megírom, ha kiolvad végre. Hát nem is tudom... talán májusra vagy júniusra kiolvad majd, haha...).

Végezetül pedig megemlíteném, hogy végre sikerült eljutnom Göteborgba! Igaz, csak egy fél nap erejéig és alig néztünk körbe (munka ügyben voltunk ott a Fair Trade shop-ért felelős nővel és Ramune-vel). Nem voltam épp a legjobb hangulatban, ez pont a nagy krízishelyzet utáni napon volt, de azért kattintottam egyet-kettőt:

Marianne és Ramune a kikötőben

A kikötő és környéke, mint dekoráció (Göteborg egy folyó partján fekszik)


Óriáskerék a kikötőnél

Így telt a február...

Talán furcsán fog most kezdődni ez a bejegyzés, de azért ültem le és írtam össze a gondolataim, mert rossz a net. "Akkó most miva'?"... hát igen, joggal kérdezheti bárki fia, de elmagyarázom: nemrégiben történt, hogy nemes egyszerűséggel meghalt a kollégium internete, aztán 1 hét után helyreállították, mindenki örülhetett, de ez nem volt elég... most napok óta olyan szinten le van lassulva a net, hogy még a Google-ben is fél óra, mire bejön valami, nagyon boldog vagyok, ha egyáltalán be tudom hozni az Arckönyvet, vagy egy egyszerű kis primitív weboldalacskát harmadik kattintásra, 5 perc után. Kezd bosszantani a dolog, annál is inkább, mert délután és késő éjjel kutya baja a netnek, csak csúcsidőben, amikor jó volna, ha menne, akkor halódik itt nekem/nekünk. Eddig nem tudom miért volt jó és most meg miért nem...
Na de nem panaszkodom tovább, a gondnok is tud már a dologról, remélhetőleg ezt is megcsinálják majd egyszer.

Úgy döntöttem, össze-vissza írom meg az elmúlt nagyjából 1 hónap eseményeit, mert kicsit összekutyulódtak bennem a dolgok. Kezdeném tehát a legnagyobb eseménnyel, a mid-term tréninggel, az EVS önkéntes harmadik, kötelező tréningjével.
Február 15-17 között újra színre kellett lépnünk Stockholmban, azon belül is Lidingö nevezetű külvárosi tréning központban. Ismertük már mind a járást, de ezúttal egyedül mentem fel a svéd fővárosba és semmi gondot nem jelentett eljutni Lidingö-be (először ezt nem mondhattuk el magunkról Ramune-vel, haha). Ez a tréning talán kevésbbé volt fontos, mint az első kettő, mindenki belejött már az itteni életbe és az egyetlen dolog, amiről igazándiból ez az egész szólt, az egy prezentáció bemutatása a projektünkről. Személyes tapasztalatokat, jó és rossz élményeket, szociális kapcsolatokat, tanulási folyamatokat kellett feltárni, azt hiszem elég jó lett. Miután elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor a kezdeti nehézségeknél megemlítettem azt, hogy a többiekkel ellentétben eléggé döcögött az angolom (a svédről meg inkább ne is beszéljünk...), mindenki megtámogatott a csoportból, hogy tök jó az angolom, ne aggódjak! Hát, végülis ha elő tudtam adni egy 15-20 perces prezentációt angolul egy kb 15 fős társaság előtt, izgalom nélkül és még ők is értettek és értékeltek, akkor az már jó jel, nem? Persze még jobb lett volna, ha a svéddel álltam volna már így, de most, így fél év után sikerült felmérni, hogy mennyire nagyon eltérő sebességgel tanulják az önkéntesek az ország nyelvét. Van, akinek erős, intenzív kurzusa volt és 0 tudásból feljött társalgási szintre, míg mások hamar abbahagyták és egyáltalán nem is használják már. Én egyik nagy kategóriába sem tartozom, szóval tök jó nekem...
A tréningekből egyébként pont azt szeretem a legkevésbbé, ami a lényege: a tipikus tréninges feladatokat. Amikor bejött a tréner bácsi, aki annyira lassú volt, hogy az már svéd mércével mérve is csak valami elenyésző törtnek volt kerekíthető... tehát amikor ez a bácsi komótosan lerakosgatott elénk félszáz fadarabot meg egy rajzot, elfogott a félelem, hogy most jön a nagy Ikea-teszt, ebből derül ki mennyire jár együtt az agyunk "Ikea Land" gyermekeivel és hát volt is valami alapja az aggodalmaimnak, mert a csapatnak időre kellett kirakni egy bonyolultabb alakzatot, mindenki fogta a maga fadarabját és utána fejből kellett többször szétszedni és összerakni. Azért nem volt vészes, jókat nevettünk, mindig kiderül, hogy ilyenkor ki az, aki vezető és ki az, aki csak támasztja a falat... de alapvetően nem szeretem az ilyesmi feladatokat, az utolsó nap kifejezetten nyögvenyelős volt. Azt a trénert, Torbjörnt már ismertük a szeptemberi táborból és valamiért nem szerettük meg a feladatait (példa: menjünk ki egy parkba és nézzük az embereket 2 óráig aztán vonjunk le következtetéseket a svédekről). De maga az ember szerintem elég humoros, szolid kis viccein mindig elsőként vihogtam fel. Ami viszont igazolhatja a telepátia létezését, hogy Torbjörn felhozott valami témát, amiről magamban eszembejutott egy vicc (magyarul), erre mondta, hogy hadd mondjon el egy viccet, ami idevág. És nem ugyanazt mondta el, csak angolul?? Egyébként egyik kedvenc viccemről volt szó, amit most csak azért sem írok ide le, mert ez nem a viccfórum, vagy mi (egyébként a bemegy a két német kém az angol kocsmába két Martinit kérni kezdetű viccről van szó...). Hát, ennyit a gondolatátvitelről!
Ami viszont mindig nagyon jó a tréningekben, kérdés nélkül, az a társaság. Én alapvetően antiszociális, zárkózott ember vagyok, nehezen mélyítek el barátságokat, de ilyenkor nagyon gyorsan lehet könnyed kis haveri kapcsolatokat kialakítani és mindenki nagyon kedves, szórakoztató, más kultúra gyermeke, de valahol mégis mind hasonlóak vagyunk, mert mind belevágtunk ebbe az egész EVS-be. Este iszogattunk a belvárosban, vagy szaunáztunk, remek volt, én már eleve hoztam a kis fürdőruhám, mert tudtam, hogy a hotelban lesz szauna.
Majd elfelejtettem! A tréningen volt egy szerbiai magyar srác, akivel természetesen hosszasan beszélhettünk mindenféléről az anyanyelvünkön. Ez különösen sokat dobott a dolgokon, de azért megjegyezném, hogy egy észt lánnyal is nagyon jól megtaláltuk egymást (akinek a projektje Skaprnäck-ben van!!).

Képek a tréningről ITT

A fent említett magyar ajkú srác egyébként Göteborgban tevékenykedik, és ha VÉGRE KITAVASZODIK, akkor elmegyek már oda, mert már mindenfelé elmentem, csak a legközelebbi "metropoliszba" nem. Tiszta szégyen már, most fogok befizetni egy májusi kirándulásra Dublinba, voltam már Lettországban és Dániában, de ebben a szerencsétlen, másfél órára levő Göteborgban (Svédország 2. legnagyobb városa) még mindig nem voltam. És hogy miért? Mert még mindig nagybetűs TÉL van, sok hó, hideg és egyik nap olyan hóvihar, hogy olyat még nem láttam...

Még azért azt megemlíteném, hogy a tréning után ismételten meglátogattam kiscsaládom Stockholmban, ezúttal csak tényleg a legszűkebb családi kör volt, azaz hármasban voltunk, ettünk egy remek kagylólevest és még arra is futotta, hogy egyik nap elmenjek egy ilyen kipakolás/kiállítás jellegű dologra Ramune-vel, benn a belvárosban (T-Centralen). Érdekes volt, sőt jó, de azért most is sikerült olyan performance-eket látnom, ami mondjuk a '60-as években vicces volt, ha Andy Warhol csinálta (hamburger evés, pl.), de ma már nem tudom, mi újat tud mutatni egy hasonló koncepció. Volt ilyen nem egy és hát... na de én művészettörténész akarok lenni kérem szépen, hát majd megemésztem, na!

Most pedig kitérnék megint arra, hogy miért is szeretek itt lenni és miért tartom a svédeket még mindig nagyon szimpatikus népnek. Továbbra is a végtelen kedvességük és figyelmességük miatt, amilyenhez foghatóban otthon még SOSEM volt részem.
Első példának svéd tanárnőmet venném, egy örökifjú nő, aki mindig jókedvű, a tanítás mellett pedig farmekedik a férjével (értsd. lovakat tartanak). Egyszer valamikor régen említettem neki, hogy van egy olyan tervem, hogy majd a jövőben szeretnék megpróbálni jelentkezni egy svéd master kurzusra. Elmondtam neki mi ez a szak, melyik egyetem és kérdeztem, hogy nekem fizetős-e, illetve ha nem, akkor az hogy derül ki/mit kell csinálni. Tehát alapvetően az anyagi vonzata érdekelt a kurzusnak, mert a tandíjhoz egy elég húzos kis ár, konkrétan 45.000 Kr/szemeszter volt kiírva (kb. 1 300 000 Ft). Nos közben eltelt 1-2 hét, volt itt egy síszünet, aztán kezdődött megint a tanítás és jött Åsa, az említett svéd tanárnő egy halom nyomtatvánnyal. Képes volt utánanézni mindennek, kinyomtatni az engem érdeklő információkat, pedig nem is kértem! Számomra ez több volt, mint meglepő... egyébként úgy tűnik, nekem nem kell fizetni, ha masterre szeretnék járni Svédorságban. De ettől függetlenül a szállás és az "általános megmaradás" igencsak költséges, főleg a fővárosban.

Aztán a másik, ami számomra különösen jól esik, hogy nagyon sokan szeretnek velem beszélgetni, olyanok is, akiket alig ismerek, talán még a nevét sem tudom az illetőnek. Csak úgy összefutunk, ki jobban, ki kevésbbé, de angolul beszél a kedvemért és utána biztosra vehetem, hogy nagyokat fogunk köszönni egymásnak a folyosón, egyfajta szintlépés következik be, ha egyszer úgy igazán jóízűen, figyelmesen elbeszélgetek egy svéddel. Pl. az egyik gondnok bácsit kihívtam nemrég, mert a fűtéssel is komoly gondjaink voltak a koliban. Kijött, elmagyarázta, hogy mi a gond, csinált valamit, aztán elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Na azóta állandóan el akar vinni kocsival mindenhova, ha meglát gyalogolni az úton, 10 kilométerről ráminteget, nagyokat köszön, vigyorog, informál mindenről... hihetetlenül kedves! Persze én is hasonlóképpen viszonzom mindezt.
Aztán két tanuló mesélte el nekem szerintem igencsak személyes és megrázó történetét arról, hogy miféle baleset érte őket, ami miatt gyökeresen megváltozott az életük. Számomra nagyon jól esik, hogy a zárkózottnak hitt svédek megosztják velem azt, amire magamtól biztos nem mernék rákérdezni és úgy gondolnám, hogy nem kötik az orromra, hisz én csak a kis idegen, még mindig sűrűn angolul karattyoló gyerek vagyok. De nem... és utána érezhetően elmélyül a barátságunk, egyel továbblépünk és bár hamarosan végetér a tanítás és ők mind elmennek innen, sosem fogom elfelejteni őket...

Ennyi volt a kis beszámolóm. Hamarosan pedig meglátogat itt kedves Dani barátom, akivel nagy nehezen sikerült megszervezni egy nagyon gyors villámlátogatást ide Mullsjö-be, már nagyon várom! :) Välkommen till Sverige Dani! :P