Egy eseménydús egy hónap

Valahol Dublinnál hagyhattam abba az előző bejegyzésem és azóta annyi minden történt itt, hogy kicsit össze kell szednem a gondolataim...
Talán ott kezdem, hogy május végén véget ért a tanítás, hazamentek a diákok, persze előtte volt mindenféle búcsúprogram és buli, illetve még egy kalapbemutatón is részt vettem, mint modell, de ezekbe most nem mennék bele részletesebben, inkább meséljen erről pár kép:

Nos maga a búcsú nem volt könnyű és pont mennem kellett valahova segíteni, így nagy bánatomra sokaktól nem sikerült elköszönnöm. Erősen küzdöttem az érzéseimmel, főleg, amikor sorra jöttek a kisírt szemű diákok, ilyenkor mindig úgy elérzékenyül az ember lánya, ugyebár... de én erős maradtam, igaz csak olyan áron, hogy kicsit lekurtítottam a búcsúzó "beszédem", sok érzelgősséget már biztos nem bírtam volna el aznap. Ugyanis nagy valószínűséggel a diákok nagy részével soha nem fogok már találkozni, noha némelyik majd' egy évig ült velünk egy asztalnál étkezésekkor, rengeteget dumáltunk és nevettünk, majd mind továbbálltunk... azaz csak ők, én és Ramune maradtunk Mullsjö-ben és ez némileg megkönnyítette a helyzetem, mert ha még nekem is el kellett volna búcsúzni az összes tanártól és más helyiektől, az már teljesen ledózerolta volna kicsiny lelkem. Így csak annyi változás történt, hogy el kellett hagynunk az eddigi lakhelyünk, a kolit, és át kellett költözni a személyzeti szárnyba. Ennek vannak előnyei és hátrányai is, az egyik legnagyobb hátrány, hogy nem igen van net, csak néha jön be valami, az is mindig megszakad, így kénytelen vagyok az ebédlő épületében netezni. A költözés nem volt egy egyszerű feladat, alapvetően nem sok időt hagytak nekünk és a legforgalmasabb hetünkre időzítették a dolgot, így én eleinte hisztiztem egy sort, míg Ramune - mint mindig - nyugodt és pozitív maradt velem szemben. :P Maga az átcuccolás egy napra esett egy esküvővel, amire meg voltam hívva, mint vendég, de büszke vagyok magamra, mert percre pontosan hajítottam be az utolsó vackomat az új szobámba és ekkorra már teljes "harci díszben" pompáztam.

Két kedves barát esküdött meg május 28-án, az a pár, akikről novemberben vagy decemberben írhattam itt, a fehérorosz lány és a finn-svéd-amerikai srác, akik rövid ismeretség után jegyezték el egymást. Az esküvő kis létszámú volt, csak a szűk családi kör és mi, folkhögskola-sok, voltunk jelen, így még arra is jutott idő, hogy a vőlegény egyenként bemutasson minket és mondjon pár szép szót is. Magán az esküvőn jó páran segédkeztünk előző nap, bár a kinti műsorokat le kellett fújni, mert pocsék idő volt, mint ahogy azt már megszokhattuk. Az esküvő és az utána következő eszem-iszom megvolt, de az a bizonyos dínom-dánom rész olyan kurta volt, hogy észre sem vettük nagyon. Az öregek és a gyerekes családok hamar leléceltek, a többiek meg nem nagyon aktivizálták magukat, így csak a legvégén, amikor már csak a "keménymag" maradt a jegyespár körül, játszottunk kicsit a lufikkal meg fotózkodtunk, aztán segítettünk a pakolásban, majd mindenki hazaballagott. Külön öröm volt a számomra a menyasszony másnap küldött levele, miszerint az én ajándékomat találta a legkiemelkedőbbnek (ami egy saját készítésű, májustól májusig tartó naptár volt).

Még várt rám egy nehéz búcsú, 30-án hazament az orosz vendégdiáklány is. Hajtogattam neki egy origami halat, amire ráírtam az időközben messze földön híres lett "kakaja ryba?" mondásom, ami annyit takar, hogy "milyen hal?". Ez egy hosszú történet még a kezdetek kezdetéről, amikor mutatni akartam valamit a zéró per zérónál egy halvány fokkal fejlettebb orosz tudásomból (az említett mondat amúgy Fábry Sándor Cadillac Drive c. műsorából való és csak a jó ég tudja, hogy miért pont ezt jegyeztem meg a jó 9 órányi filmanyagból). Később ezt a mondatot használtam arra, hogy a 4-5 oroszul beszélő diákot saját magam szórakoztatása céljából félbeszakítsam. Aztán ehhez jött a másik mondásom, mikor az asztalnál könyökölve már hosszú percek óta hallgattam az oroszt, akkor szokásom volt azt mondani a felém tett integetések után, hogy most képernyővédőn van az agyam, az akváriumos fajtából. Így aztán a halak valahogy nekem örökre összekapcsolódtak az oroszokkal (nem mellesleg ez volt az oviban a jelem, de akkor még nem sejtettem, hogy....). Így aztán mi mást írhattam az orosz lánynak a búcsúüzenetemben, mint Douglas Adams egyik regényének címét: "Viszlát, és kösz a halakat!"

Közben jöttek hozzánk amerikai vendégdiákok Missouri államból, a nemrégiben egy tornádó által sújtott Joplin-ból. De mindezek ellenére rendkívül vidámak és jópofák, pedig azt hittem, hogy majd egy hónapon át kell vigasztalni őket, vagy valami ilyesmi. Többször meghívtak közös eszem-iszomra, egyik nap pedig megnéztük az Amélie csodálatos életét, amit ők nem ismertek, én viszont ezerszer láttam már, de a kedvenc filmjeim akárhányszor meg tudom nézni, akár naponta többször is, így ezzel nem volt gond. Közben ők átértelmezték ezt a bizonyos svéd fika-t, és a csupa egészséges dolog helyett jöttek a megszokott chips-és süti hegyek, merthogy az amerikaiak is tisztában vannak saját falánkságukkal. Bennem persze emberükre találtak, mert megmondtam, mi magyarok nem annyira vagyunk híresek arról, hogy csak salátát és fogyókúrás "zsindely" kenyeret (így hívom én a knäckebröd-öt) ropogtatnánk egész nap. :P

Újabb szép emlékeket hagyott bennem egy rövidke kirándulás Visingsö szigetére, ami a környék híres nagy taván, a Vättern-en található. Valaha itt volt az első svéd király székhelye, így nem akármilyen helyen járhattam! Maga a kirándulás az iskola személyzetének lett szervezve, busszal mentünk, majd kompoztunk, ami olyan volt, mintha az Adrián hajóztam volna, mert aznap 30 fok volt (kb. egy óráig) és a tó is akkora, hogy amikor a kompkikötőnél megláttam a homokos partot és a vizet, kezemben egy jégkrémmel felkiáltottam, hogy "Jaajh, itt a tenger!!!". Nagyjából öt perc kellett ahhoz, hogy leessen, hogy a tenger még egy pár óra autóút innen, haha. Nos aztán ezen a Visingsö-n jól elromlott az idő, így egy futásba fulladt séta alkalmával bőrig áztunk. A sziget egyébként meseszép és ha minden igaz, hamarosan el is látogatunk ide páran az egyik tanár nyaralójába. A napot egyébként egy éttermi vacsorával zártuk, szintén a szigeten.

Visingsö (nem saját kép - aki esetleg azt hitte volna :P)

Majd jött még itt egy újfajta élmény is, részt vehettünk egy nemzetközi fotófesztiválon Mullsjö-ben, mint önkéntesek! Kaptunk szép narancssárga egyenpólót és egy beosztást, hogy ki mikor hova kell, hogy menjen a kommun-ön belül (a kommun egy nagyobb közigazgatási terület, amibe több kisebb település is beletartozik). Nos szegény Ramune mivel nem írta meg túl konkrétan a terveit, így őt minden napra beosztották kora reggeltől estig, én meg mindent meghatároztam, így végül alig kellett valamit csinálnom. Mivel ez volt az első ilyen fesztivál Mullsjö-ben, eléggé szedett-vedett lett, de hát melyik fesztivál nem élt volna meg ilyesféle gyermekbetegségeket...? Alapvetően nekünk, önkénteseknek nem sok dolgunk volt, egész nap ültünk, napoztunk, unatkoztunk, néha ha jött egy látogató a helyszínre, akkor eladtunk egy jegyet, esetleg elmondtuk, hogy melyik az ingyenes és melyik a fizetős kiállítás. Mindig más önkéntesekkel voltam, volt aki kifejezetten örült annak, hogy egy napig beszélhetett angolul, míg egy öreg bácsi angoltudása megütötte azt a szintet, amit már én sem értettem, így vele kénytelen voltam 5 órán át svédül kommunikálni, ami nem volt egyszerű, főleg hogy megállás nélkül nyomta a sódert. De aranyos volt, a végére egészen megkedveltük egymás társaságát, olyannyira, hogy a tegnapi fesztiválzáró ünnepi vacsorán hozzá ültem le az asztalnál. Egyébként nagy szerencsénk volt, mert soha nem látott jó idő volt itt legalább 5 napig! Tényleg, ilyet még sosem tapasztaltam, pedig nem egyszer jártam már Svédországban: napsütés, 25-30 fok, kristálytiszta kék ég! Egy művésszel sikerült is elbeszélgetnem (Dean C.K. Cox), nagyon rendes ember, szimpatikus volt az is benne, hogy többször járt Magyarországon is, fotózta azt a bizonyos timföld ömlést tavaly ősszel és fő fotós témája pedig a volt keleti blokkban zajló politikai események. Tegnap a vacsorakor a teás-kávés részlegnél egy rögtönzött kis magyar nyelvleckével búcsúztunk el egymástól.

Így telt hát az elmúlt egy hónap, de van egy sanda gyanúm, hogy biztos kifelejtettem még valamit, de a lényeg azért így is monitorra lett vetve. ;)

Télből a tavaszba

Májussal újabb fordulóponthoz érkezett a projekt, hamarosan végetér a tanítás, a diákok elmennek és helyettük jönnek új csoportok a nyárra. Fotósok amerikából, kisgyerekek, rövid kurzusokat végző felnőttek, de még párbajtőröző csapat is (ha jól vettem ki az igazgató szavaiból). De most jöjjön az elmúlt bő 1 hónap összefoglalója...

Áprilisban sikeresen lezajlott a hazalátogatásom is, a 9 nap igencsak kevésnek tűnt, pedig igyekeztem/igyekeztünk minden napot a lehető leghasznosabban eltölteni, de még így is sok mindenre és mindenkire nem jutott idő, sajnos. Budapest virágos, tavaszi és pezsgő (igen, ez Mullsjö után furcsa volt!) utcáin sétálgatva elfogott az érzés, hogy bizony az én szülővárosom tud azért néha hiányozni! Felmenvén a Várba és a Gellért-hegyre úgy éreztem, hogy ha visszamegyek, én már többé nem akarok vidéken élni, tanulni vagy dolgozni, csakis Budapesten (Pomázon élni nem számít vidéknek, 10 percre a fővárostól...). Vagy a közvetlen környékén... No de a jövőn viszonylag keveset gondolkodtam azon a héten, igyekeztem a jelen szépségeit kiélvezni. És ez azt hiszem sikerült.

(Budapest felett)

Svédországba való visszatérésem után nem keseregtem, hogy el kellett hagyni a családi kört, mert ugyanazok a remek emberek, barátok fogadtak, akik már eddig is felejthetetlenné tették ezt az évem! Szomorú arra gondolni, hogy a sulinak 1-2 héten belül vége, a diákok elmennek és sokukat talán soha többé nem látom viszont. No de nem kesergek most, majd augusztusban! Rögtön megérkezésem után volt egy kis parti (azt most nem mesélném el, milyen szerencsétlenre és veszteségesre sikeredett a visszautam Svédországba a kedves bugyirózsaszín légitársaság és a tesze-tosza svéd vonatjegy árusok miatt). Az orosz lánynak volt egy kis szülinapi bulija, ami remek hangulatban telt! Zene, kaja-pia, tánci-tánci, nagy nevetések, de akadt még komoly beszégetés is, mindezt egy relatíve kis társaságban, ahol jóformán csak a külföldi blokk képviseltette magát, mivel a svédek még nagyban tavasziszüneteztek. Itt jegyezném meg, hogy a svédek NEM locsolkodnak húsvét hétfőn! Úgyhogy idén megúsztam a kölnizést. :P

Aztán április utolsó napjának estéjén volt itt egy hagyományos ünnepség, a Valpurgis-éj (Valborgsmässoafton) hatalmas nagy máglyával, ami el is kellett, mert a nagy svéd tavaszban majd befagyott a hátsó felünk. Egészen közel merészkedtünk a több méter magas tűzhöz, majd egy belevaló kis tűzijátékkal is meglepett minket Mullsjö! Így búcsúztunk hát az áprilistól, de a téltől csak névlegesen, mert rá 3 napra itt bizony masszív hóesés következett, igaz csak 1 napig riogatott, de az is épp elég volt!

Május másodika - szülinapom - csendesen telt, én nem szeretem a felhajtást e körül, nem is szerveztem semmilyen bulit, megköszöntem azokat, akik nyomon követték a felhívást a Facebook-on vagy maguktól emlékeztek születésem napjára. Ramune-től kaptam egy tradícionális litván kézvédőt, kicsit olyan reggae-színvilágú, mint ahogy a litván zászló is, azt hiszem ezt hordva a legkevesebben gondolnának arra, hogy a litván-magyar barátságot szeretném reklámozni, haha. Svetlana, az orosz lány csokikkal halmozott el, az egyiket - egy húsvéti nyulat - megtartottam, mert mondta, hogy élete első bicikliútja közben vette (itt tanult meg biciklizni), el is nevezte "champion" nyúlnak, én meg kedves emléknek tartottam mindezt és a nyuszi azóta is az asztalomon figyel. :)
Másnap pedig mentünk is Írországba a mentorom osztályával! Ez félig-meddig ugyanaz a csapat volt, mint akikkel Lettországban voltam, de azért mégsem egészen. Jött pár "új" ember néhány régi helyett. Elsődleges úticélunk pedig Dublin volt...

Röviden megfogalmazva Dublin-ban egyszerre találkoztam a tipikus, szinte már klisé-szerű ír dolgokkal és emellett számtalan olyannal, amire nem számítottam. Miután késő éjjel megérkeztünk, én találkoztam Nikivel (Kisképzős barátnőm, aki itt él) tettünk egy rövid sétát a svéd csoport szálláshelye és az ő lakása közt, mivel nála laktam az utam alatt. Ebből a rövid sétából első sorban azt szűrtem le, hogy Írország ezen része igencsak messze áll a tip-top, csilli-villi szuper jelzőtől. Mindenhol hangosan óbégató drogos hajléktalanok, vagy ahogy arrafelé hívják őket, a "junkie"-k, a szemeteskukát pedig hírből sem ismerik, éjszakára szemeteszsákok egész hegyei lepik el az utcát. Még az a szerencse, hogy másnapra mind el is tűnnek. Rengeteg a bevándorló a világ minden sarkából, de főleg Mauríciuszról (?), és persze a magyarok is népes tábort alkotnak, van külön magyar bolt is, satöbbi. Két magyarral is találkoztam még kinn és nem várt kedvességgel halmoztak el abban a lepusztult, ősöreg házban, ahol Niki és még megannyi bevándorló lakik. Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb pillanat az volt, amikor az egyik svéd a csoportomból megkérdezte, hogy "Mit tanul itt a barátnőm?". Miért volt ez olyan érdekes és elgondolkodtató? Mert a svédek el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen "lepukkant", válságban tengődő országba dolgozni járnak az emberek és nem tanulni. Mi magyarok ugye automatikusan azt kérdezzük az ír honba vándorolttól, hogy "És mit dolgozol Írországban?". Két egyszerű kérdés két néptől, de számomra hatalmas társadalmi különbségeket villantott fel, ismételten. Úgyhogy el kellett magyaráznom a svédeknek, hogy az én hazám sajnos még Írországnál is rosszabb helyzetben van, a fiatalok nagy része ezresével hagyja el az országot, ha teheti, és még Írország is jobb helynek bizonyul. Ezt egy svéd azt hiszem aligha tudja elképzelni vagy megérteni teljes egészében. Ők ugyanis maximum egyetemre mennének ki oda, mint ahogy találkoztunk is egy svéd lánnyal, aki kinn tanul. Úgyhogy üzenem, hogy mindenki álom-Írországja van, akinek derogál és egyesek szemében Romániával hozható közös nevezőre!
A társadalmi elemzéstől hirtelen visszakanyarodva a látnivalókhoz, maga Dublin azért közel sem egy Párizs, de azért kiemelném a belváros szívében található kocsmanegyedet, ahol ameddig csak a szem ellát, pubok, kávézók, klubok és egyéb szórakozóhelyek várják az iszogatni vágyót. Itt volt szerencsém az igazi ír "export termékekkel" is találkoznom, mint amilyen a Guinness barnasör, élő step tánc a kocsma parkettáján és ír népzene, szintén élőben. Maguk az írek rendkívül karakteres figurák, fél nap után fel lehet őket ismerni a tömegben (ami ugyebár egyre vegyesebb a bevándorlók miatt), szeplős arcuk, kissé elálló, vörös fülük és gyakram tényleg rőt hajuk egy séma alapján váltakozik, gyakran mosolyogtam meg őket, nem tudom miért, talán mert még nem volt szerencsém ehhez a típushoz. :)
Egyik legimpozánsabb látnivaló a Guinness Storehouse volt, 8 emeltével és mindent kimerítő körképével a sör készítéséről teljesen ámulatba ejtett. A kiállítás valószínűsíthetően magában a régi gyárban volt, keresztbe-kasul vasbeton gerendák, köztük a legmodernebb látványelemek. Én itt ittam először barnasört, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy ezt az alkoholt egyenesen a szülőföldjén tettem próbára! Nos mit is mondhatnék, keserűbb mint a világos, a hab nagyon krémes, összességében lágy ízvilágú és nagyon szép, ahogy csaplova "leülepszik" a sör a pohárban és világos barnából fekete lesz. Ezt mindazoknak írom, akik még nem kóstolták, főleg nem csapolva. Lehet hogy önmagában nem egy akkora durranás, én nem vagyok nagy értője az alkoholoknak (csak iszogatom őket :D), de ott, Dublin-ban olyan "hű-de-ír" életérzés volt Guinness-t kortyolgatni, hogy nem hagytam volna ki semmi pénzért! Mindezt a Storehouse tetején lévő panoráma-bárban tettem, ahol gyönyörű napsütéses időben csodálhattuk meg a város látképét.

(Dublin látképe a Guinness Storehouse tetején lévő bárból)

Még érintőlegesen megemlíthetnék számtalan helyet, amin áfutottunk, mint a St. Patrick katedrális, ami névről biztos máris sokat mond az írmániásoknak, a többieknek meg meghagyom a guglizás örömét. :P Aztán ott volt a Trinity College, egy öreg, amolyan tipikus angolszász egyetem-kollégium rendszer. Nagyon impozánsak, de nekem túlontúl ridegek voltak a College épületei. Azt hiszem ezzel így voltak a diákjaink is, akik a kis mullsjö-i falusi iskolából jőve nem hinném, hogy beleszerelmesedtek ebbe a college-világba.
Kiemelném még nagy kedvencemet, a neolitikumi sírt Newgrange-ben (kb. 1 óra autóút Dublin-tól északra). Sajnos kevésbbé ismert a nagyjából 5000 éves sírdomb, pedig zsenialitásában egy szinten említhető a Stonehenge-el (nagyjából egykorúak is). Amióta először tudomást szereztem az épületről a Kisképző első évében, művtöri órán, azóta álmodoztam arról, hogy megnézzem ezt a rendkívüli építményt.

(Newgrange)

Mi is olyan érdekes ebben a buckában? Egy bizonyos jelenség tette híressé, miszerint december 21-én a téli napfordulót követő napfelkelte első sugarai bevilágítanak a sír belsejébe egy nyíláson át és a keskeny fénycsóva a hosszú folyosókon át haladva megvilágítja a sírkamra mélyét. Mindenzt mindössze ezen az egy napon, pár múló percre, aztán az év maradék 365 napján teljes sötétségbe borul a sír. Mivel mi májusban mentünk, nem láthattunk ebből semmit, de hogy ne szomorkodjunk mi sem, lemodellezték nekünk azt a pillanatot. Lekapcsolták a megvilágításokat és egy hiteles fénycsóvával bevilágítva tulajdonképpen mi is átélhettük a magasfokú mérnöki-és csillagászati tudásról tanúskodó építészeti fényjelenséget. Számomra, mint a művészettörténet elkötelezett hívének ez hatalmas pillanat volt, egy szelet az őskorból a fagyos-szeles ír tájon bandukolva... hát, nekem azt hiszem kultúrális szempontból ez volt a csúcs. :)

TOVÁBBI KÉPEK ÍRORSZÁGRÓL

Végezetül pedig megemlíteném az elmúlt hét nagy eseményét, amikor is iskolánk diákjai kiállítottak Jönköping-ben. Textil, fotó, kerámia, festőszakosok művei, illetve egy kis videó kapott helyet, természetesen ott voltam a nyitás napján, mindenki nagy örömére. :) Egyfelől remek érzés volt látni a munkákat, másfelől viszont elfogott az az érzés, hogy közeledünk a tanítási év végéhez, már csak 1 hét van hátra és búcsút intünk egymásnak. Nyáron új diákok és csoportok jönnek, ami biztos nem kevésbbé lesz izgalmas és szórakoztató, de már nem lesz ugyanyaz, mint eddig... Azért nem búslakodom, majd az Arckönyv segít a kapcsolatok ápolásában (remélem!). Hej då elever! Någon gång, någonstans, möts vi åter igen...

Napsütés és esőfelhők

A fentebb olvasható cím akár remek jellemzése is lehetne a kora tavaszi svéd időjárásnak, de mégsem emiatt választottam, hanem amiatt, mert elég jól leírja saját kis életem történéseit is. Ugyanis voltak itt nagyon jó és nagyon rossz napok is, különösebb szisztéma nélkül egymást váltogatva, ami szintén az itteni szeszélyes időjárásra emlékeztet. Hiába, nem lehet minden mindig cukormázas és pompázatos és hiába nem ad okot a bánatra az itteni életem, azért mindig marad valami rés a pajzson, amin át utat törhet magának egy esetleges érzelmi válság...

Kezdem azonban a "napsütés" kategóriába eső dolgokkal, mert ilyenek is akadtak még mindig szépszerivel! Először is március közepén meglátogatott Dani barátom Magyarországról. Rövid ideig volt csak itt, talán eseménydúsabban is eltölthettük volna ezt a 2-3 napot (bár az idő nem volt épp a legjobb), de ebben némileg a svédek is megakadályoztak miket. Történt ugyanis, hogy nagy magabiztosan bevezettem Danit Jönköping-be, a megyeszékhelyre, hogy megnézzük a megyei múzeumot, együnk egy jót egy hangulatos kis cukrászdában az egyik fő tér mellett és hasonlók. Erre kiderül, hogy a svédek, különösen a vidékiek még mindig azt vallják, hogy a vasárnap a totális munkaszüneti nap és ilyenkor az ember ne kolbászoljon az utcán olyan badarságokat hajkurászva, mint amilyen egy cukrászda vagy egy múzeum. Nem. A vasárnap a templomé és az otthon ülésé és ez mennyire igaz errefelé! Jóformán egy árva emberrel nem találkoztunk az amúgy mindig forgalmas belvárosi utcákon sétálva. És a megcélzott épületek közül egy sem volt nyitva, sőt a nagy részük szombaton is zárva tart. Persze én azonnal zsörtölődni kezdtem, mert továbbra sem értem, hogy az ember miért ne mehetne múzeumba vasárnap, amikor amúgy ráérne az ilyesmire. Inkább tartanának zárva hétfőn, mint ahogy azt jobb helyeken szokás, teljesen logikusan. Nos, így kénytelenek voltunk egy ideig csak bolyongani, míg végül találtunk egy darab múzeumot, ami nyitva tartott. Nevezetesen a jönköpingi gyufamúzeumot, amiről azt hittem, hogy semmi extra nem lesz, de Dani barátomat valamiért annyira lenyűgözte, hogy még napokkal később is felemlegette. Annyit azonban mindenképpen megemlítenék a múzeumról, hogy ez a világ egyetlen gyufamúzeuma és okkal van ott, ahol, mert nagyjából 100-150 éve Jönköping volt a nagy gyufahatalom, amikor még ennek az apró, de nagyon hasznos tárgynak valóban volt használati értéke, még jóval az öngyújtók és más szerkezetek elterjedése előtt. Aztán ahogy kezdett kiszorulni a gyufa a piacról, úgy kezdett eltűnni a gyár is, de ha jól vettem ki az ismertető videóból, valami gyártás még mindig folyik ott. A múzeumba tett túra egy tévhitet is elosztalott bennem, miszerint a magyarok találták fel a gyufát, ami - mint kiderült - így ebben a formában nem igaz. Irinyi János a zajtalan és robbanásmentes gyufát találta fel, tehát egy későbbi újítást szabadalmaztatott.
Jóformán tehát ennyit sikerült megnézni Jönköpingben. Esténként meg szokásunkhoz híven jókat ökörködtünk és végigröhögtük azt a 2-3 napot, szegény szomszédok legnagyobb örömére. :)

Dani és a befagyott Vättern-tó Jönköpingben

Aztán időközben ismét elkezdtem valamit kreatívkodni, január óta eljárok egy szakkörbe a suliban, ahol festünk, rajzolunk, meg hasonlók. Ennek keretében már csináltam 1-2 képet, ami a tanárnőt nagyon lenyűgözte. Persze nekem könnyű volt, elvégre 8 évig jártam művészeti iskolákba, a szakkörben meg sokan csak most ismerkednek ezzel az egésszel. Egyszer meglátogatta az iskolát egy amerikai vendégtanár, aki aquarell technikával fest és sok művét, színvázlatát mutatta meg nekünk. Azt hiszem sikerült is hatnia rám, mert az óra második felében festettem egy magamhoz képest mindenképpen jónak számító tájképet. Sosem voltam nagy használója a festékeknek, a vízfestés meg aztán végképp megizzasztott és felbosszantott, de akkor valahogy nagyon könnyedén ment a pingálás. Leültem az egyik ablakhoz és a távolban fekvő kollégium épületét és a mögötte húzódó erdőt próbáltam lefesteni:

Sok kedves apróság is történt még, de ezekre most nem térnék ki külön. Most jöjjenek azok a bizonyos "esőfelhők", vagy akár a ködöt is említhetném, mert az is előfordul mostanában, napsütéses napokkal váltogatva.
Az egyik fő problémám, ami mostanában lehangol és egyre több gondot okoz, hogy hónapok óta alvászavaraim vannak. Eddig nem nagyon foglalkoztam vele, gondoltam az a 3-4 óra alvás is elég lesz nekem. De úgy tűnik, hogy mégsem. Már kipróbáltam teát, fordítva feküdtem az ágyra, hamarabb mentem aludni, stb. de egy huzamban még most sem sikerül 4 óránál többet aludnom. Aztán lettek memóriazavaraim is, és rossz híreket is kaptam otthonról, úgyhogy kellett vagy egy hét, hogy úgy nagyjából rendeződjek belül, de közben megszületett az az elhatározás is, hogy mihamarabb hazalátogassak Magyarországra. Gyorsan meg is lettek a jegyek, nemsokára indulok is. Egyrészt, hogy kicsit felüdítsen a helyváltoztatás, mert azért ez a Mullsjö nem a világ legizgalmasabb helye, főleg ilyen locs-pocs időben. És persze már az idővel is tele a hócipőm, szó szerint, ugyanis itt még mindig elkél a hó-és vízálló cipő. Azt hiszem ez a hosszú kemény tél is megviselhette a szervezetem. Hiába hinné azt az ember, hogy egy ilyen klassz országban kizárható tényező az időjárás, ez egyszerűen nem megy, főleg, hogy én különösen háklis szoktam lenni az időre. Most meg már azt várnám, hogy folyton süssön a nap, legyen 15-20 fok meleg, mint most Magyarországon, erre meg egy hete még fagyos hóviharban vergődtem el a boltig és a tó itt már vagy fél éve be van fagyva (Daninak ígértem, hogy megírom, ha kiolvad végre. Hát nem is tudom... talán májusra vagy júniusra kiolvad majd, haha...).

Végezetül pedig megemlíteném, hogy végre sikerült eljutnom Göteborgba! Igaz, csak egy fél nap erejéig és alig néztünk körbe (munka ügyben voltunk ott a Fair Trade shop-ért felelős nővel és Ramune-vel). Nem voltam épp a legjobb hangulatban, ez pont a nagy krízishelyzet utáni napon volt, de azért kattintottam egyet-kettőt:

Marianne és Ramune a kikötőben

A kikötő és környéke, mint dekoráció (Göteborg egy folyó partján fekszik)


Óriáskerék a kikötőnél