Valahol Dublinnál hagyhattam abba az előző bejegyzésem és azóta annyi minden történt itt, hogy kicsit össze kell szednem a gondolataim...
Talán ott kezdem, hogy május végén véget ért a tanítás, hazamentek a diákok, persze előtte volt mindenféle búcsúprogram és buli, illetve még egy kalapbemutatón is részt vettem, mint modell, de ezekbe most nem mennék bele részletesebben, inkább meséljen erről pár kép:
Nos maga a búcsú nem volt könnyű és pont mennem kellett valahova segíteni, így nagy bánatomra sokaktól nem sikerült elköszönnöm. Erősen küzdöttem az érzéseimmel, főleg, amikor sorra jöttek a kisírt szemű diákok, ilyenkor mindig úgy elérzékenyül az ember lánya, ugyebár... de én erős maradtam, igaz csak olyan áron, hogy kicsit lekurtítottam a búcsúzó "beszédem", sok érzelgősséget már biztos nem bírtam volna el aznap. Ugyanis nagy valószínűséggel a diákok nagy részével soha nem fogok már találkozni, noha némelyik majd' egy évig ült velünk egy asztalnál étkezésekkor, rengeteget dumáltunk és nevettünk, majd mind továbbálltunk... azaz csak ők, én és Ramune maradtunk Mullsjö-ben és ez némileg megkönnyítette a helyzetem, mert ha még nekem is el kellett volna búcsúzni az összes tanártól és más helyiektől, az már teljesen ledózerolta volna kicsiny lelkem. Így csak annyi változás történt, hogy el kellett hagynunk az eddigi lakhelyünk, a kolit, és át kellett költözni a személyzeti szárnyba. Ennek vannak előnyei és hátrányai is, az egyik legnagyobb hátrány, hogy nem igen van net, csak néha jön be valami, az is mindig megszakad, így kénytelen vagyok az ebédlő épületében netezni. A költözés nem volt egy egyszerű feladat, alapvetően nem sok időt hagytak nekünk és a legforgalmasabb hetünkre időzítették a dolgot, így én eleinte hisztiztem egy sort, míg Ramune - mint mindig - nyugodt és pozitív maradt velem szemben. :P Maga az átcuccolás egy napra esett egy esküvővel, amire meg voltam hívva, mint vendég, de büszke vagyok magamra, mert percre pontosan hajítottam be az utolsó vackomat az új szobámba és ekkorra már teljes "harci díszben" pompáztam.
Két kedves barát esküdött meg május 28-án, az a pár, akikről novemberben vagy decemberben írhattam itt, a fehérorosz lány és a finn-svéd-amerikai srác, akik rövid ismeretség után jegyezték el egymást. Az esküvő kis létszámú volt, csak a szűk családi kör és mi, folkhögskola-sok, voltunk jelen, így még arra is jutott idő, hogy a vőlegény egyenként bemutasson minket és mondjon pár szép szót is. Magán az esküvőn jó páran segédkeztünk előző nap, bár a kinti műsorokat le kellett fújni, mert pocsék idő volt, mint ahogy azt már megszokhattuk. Az esküvő és az utána következő eszem-iszom megvolt, de az a bizonyos dínom-dánom rész olyan kurta volt, hogy észre sem vettük nagyon. Az öregek és a gyerekes családok hamar leléceltek, a többiek meg nem nagyon aktivizálták magukat, így csak a legvégén, amikor már csak a "keménymag" maradt a jegyespár körül, játszottunk kicsit a lufikkal meg fotózkodtunk, aztán segítettünk a pakolásban, majd mindenki hazaballagott. Külön öröm volt a számomra a menyasszony másnap küldött levele, miszerint az én ajándékomat találta a legkiemelkedőbbnek (ami egy saját készítésű, májustól májusig tartó naptár volt).
Még várt rám egy nehéz búcsú, 30-án hazament az orosz vendégdiáklány is. Hajtogattam neki egy origami halat, amire ráírtam az időközben messze földön híres lett "kakaja ryba?" mondásom, ami annyit takar, hogy "milyen hal?". Ez egy hosszú történet még a kezdetek kezdetéről, amikor mutatni akartam valamit a zéró per zérónál egy halvány fokkal fejlettebb orosz tudásomból (az említett mondat amúgy Fábry Sándor Cadillac Drive c. műsorából való és csak a jó ég tudja, hogy miért pont ezt jegyeztem meg a jó 9 órányi filmanyagból). Később ezt a mondatot használtam arra, hogy a 4-5 oroszul beszélő diákot saját magam szórakoztatása céljából félbeszakítsam. Aztán ehhez jött a másik mondásom, mikor az asztalnál könyökölve már hosszú percek óta hallgattam az oroszt, akkor szokásom volt azt mondani a felém tett integetések után, hogy most képernyővédőn van az agyam, az akváriumos fajtából. Így aztán a halak valahogy nekem örökre összekapcsolódtak az oroszokkal (nem mellesleg ez volt az oviban a jelem, de akkor még nem sejtettem, hogy....). Így aztán mi mást írhattam az orosz lánynak a búcsúüzenetemben, mint Douglas Adams egyik regényének címét: "Viszlát, és kösz a halakat!"
Közben jöttek hozzánk amerikai vendégdiákok Missouri államból, a nemrégiben egy tornádó által sújtott Joplin-ból. De mindezek ellenére rendkívül vidámak és jópofák, pedig azt hittem, hogy majd egy hónapon át kell vigasztalni őket, vagy valami ilyesmi. Többször meghívtak közös eszem-iszomra, egyik nap pedig megnéztük az Amélie csodálatos életét, amit ők nem ismertek, én viszont ezerszer láttam már, de a kedvenc filmjeim akárhányszor meg tudom nézni, akár naponta többször is, így ezzel nem volt gond. Közben ők átértelmezték ezt a bizonyos svéd
fika-t, és a csupa egészséges dolog helyett jöttek a megszokott chips-és süti hegyek, merthogy az amerikaiak is tisztában vannak saját falánkságukkal. Bennem persze emberükre találtak, mert megmondtam, mi magyarok nem annyira vagyunk híresek arról, hogy csak salátát és fogyókúrás "zsindely" kenyeret (így hívom én a
knäckebröd-öt) ropogtatnánk egész nap. :P
Újabb szép emlékeket hagyott bennem egy rövidke kirándulás Visingsö szigetére, ami a környék híres nagy taván, a Vättern-en található. Valaha itt volt az első svéd király székhelye, így nem akármilyen helyen járhattam! Maga a kirándulás az iskola személyzetének lett szervezve, busszal mentünk, majd kompoztunk, ami olyan volt, mintha az Adrián hajóztam volna, mert aznap 30 fok volt (kb. egy óráig) és a tó is akkora, hogy amikor a kompkikötőnél megláttam a homokos partot és a vizet, kezemben egy jégkrémmel felkiáltottam, hogy "Jaajh, itt a tenger!!!". Nagyjából öt perc kellett ahhoz, hogy leessen, hogy a tenger még egy pár óra autóút innen, haha. Nos aztán ezen a Visingsö-n jól elromlott az idő, így egy futásba fulladt séta alkalmával bőrig áztunk. A sziget egyébként meseszép és ha minden igaz, hamarosan el is látogatunk ide páran az egyik tanár nyaralójába. A napot egyébként egy éttermi vacsorával zártuk, szintén a szigeten.
Visingsö (nem saját kép - aki esetleg azt hitte volna :P)
Majd jött még itt egy újfajta élmény is, részt vehettünk egy nemzetközi fotófesztiválon Mullsjö-ben, mint önkéntesek! Kaptunk szép narancssárga egyenpólót és egy beosztást, hogy ki mikor hova kell, hogy menjen a kommun-ön belül (a kommun egy nagyobb közigazgatási terület, amibe több kisebb település is beletartozik). Nos szegény Ramune mivel nem írta meg túl konkrétan a terveit, így őt minden napra beosztották kora reggeltől estig, én meg mindent meghatároztam, így végül alig kellett valamit csinálnom. Mivel ez volt az első ilyen fesztivál Mullsjö-ben, eléggé szedett-vedett lett, de hát melyik fesztivál nem élt volna meg ilyesféle gyermekbetegségeket...? Alapvetően nekünk, önkénteseknek nem sok dolgunk volt, egész nap ültünk, napoztunk, unatkoztunk, néha ha jött egy látogató a helyszínre, akkor eladtunk egy jegyet, esetleg elmondtuk, hogy melyik az ingyenes és melyik a fizetős kiállítás. Mindig más önkéntesekkel voltam, volt aki kifejezetten örült annak, hogy egy napig beszélhetett angolul, míg egy öreg bácsi angoltudása megütötte azt a szintet, amit már én sem értettem, így vele kénytelen voltam 5 órán át svédül kommunikálni, ami nem volt egyszerű, főleg hogy megállás nélkül nyomta a sódert. De aranyos volt, a végére egészen megkedveltük egymás társaságát, olyannyira, hogy a tegnapi fesztiválzáró ünnepi vacsorán hozzá ültem le az asztalnál. Egyébként nagy szerencsénk volt, mert soha nem látott jó idő volt itt legalább 5 napig! Tényleg, ilyet még sosem tapasztaltam, pedig nem egyszer jártam már Svédországban: napsütés, 25-30 fok, kristálytiszta kék ég! Egy művésszel sikerült is elbeszélgetnem (Dean C.K. Cox), nagyon rendes ember, szimpatikus volt az is benne, hogy többször járt Magyarországon is, fotózta azt a bizonyos timföld ömlést tavaly ősszel és fő fotós témája pedig a volt keleti blokkban zajló politikai események. Tegnap a vacsorakor a teás-kávés részlegnél egy rögtönzött kis magyar nyelvleckével búcsúztunk el egymástól.
Így telt hát az elmúlt egy hónap, de van egy sanda gyanúm, hogy biztos kifelejtettem még valamit, de a lényeg azért így is monitorra lett vetve. ;)
