Áprilisban sikeresen lezajlott a hazalátogatásom is, a 9 nap igencsak kevésnek tűnt, pedig igyekeztem/igyekeztünk minden napot a lehető leghasznosabban eltölteni, de még így is sok mindenre és mindenkire nem jutott idő, sajnos. Budapest virágos, tavaszi és pezsgő (igen, ez Mullsjö után furcsa volt!) utcáin sétálgatva elfogott az érzés, hogy bizony az én szülővárosom tud azért néha hiányozni! Felmenvén a Várba és a Gellért-hegyre úgy éreztem, hogy ha visszamegyek, én már többé nem akarok vidéken élni, tanulni vagy dolgozni, csakis Budapesten (Pomázon élni nem számít vidéknek, 10 percre a fővárostól...). Vagy a közvetlen környékén... No de a jövőn viszonylag keveset gondolkodtam azon a héten, igyekeztem a jelen szépségeit kiélvezni. És ez azt hiszem sikerült.
(Budapest felett)
Svédországba való visszatérésem után nem keseregtem, hogy el kellett hagyni a családi kört, mert ugyanazok a remek emberek, barátok fogadtak, akik már eddig is felejthetetlenné tették ezt az évem! Szomorú arra gondolni, hogy a sulinak 1-2 héten belül vége, a diákok elmennek és sokukat talán soha többé nem látom viszont. No de nem kesergek most, majd augusztusban! Rögtön megérkezésem után volt egy kis parti (azt most nem mesélném el, milyen szerencsétlenre és veszteségesre sikeredett a visszautam Svédországba a kedves bugyirózsaszín légitársaság és a tesze-tosza svéd vonatjegy árusok miatt). Az orosz lánynak volt egy kis szülinapi bulija, ami remek hangulatban telt! Zene, kaja-pia, tánci-tánci, nagy nevetések, de akadt még komoly beszégetés is, mindezt egy relatíve kis társaságban, ahol jóformán csak a külföldi blokk képviseltette magát, mivel a svédek még nagyban tavasziszüneteztek. Itt jegyezném meg, hogy a svédek NEM locsolkodnak húsvét hétfőn! Úgyhogy idén megúsztam a kölnizést. :P
Aztán április utolsó napjának estéjén volt itt egy hagyományos ünnepség, a Valpurgis-éj (Valborgsmässoafton) hatalmas nagy máglyával, ami el is kellett, mert a nagy svéd tavaszban majd befagyott a hátsó felünk. Egészen közel merészkedtünk a több méter magas tűzhöz, majd egy belevaló kis tűzijátékkal is meglepett minket Mullsjö! Így búcsúztunk hát az áprilistól, de a téltől csak névlegesen, mert rá 3 napra itt bizony masszív hóesés következett, igaz csak 1 napig riogatott, de az is épp elég volt!
Május másodika - szülinapom - csendesen telt, én nem szeretem a felhajtást e körül, nem is szerveztem semmilyen bulit, megköszöntem azokat, akik nyomon követték a felhívást a Facebook-on vagy maguktól emlékeztek születésem napjára. Ramune-től kaptam egy tradícionális litván kézvédőt, kicsit olyan reggae-színvilágú, mint ahogy a litván zászló is, azt hiszem ezt hordva a legkevesebben gondolnának arra, hogy a litván-magyar barátságot szeretném reklámozni, haha. Svetlana, az orosz lány csokikkal halmozott el, az egyiket - egy húsvéti nyulat - megtartottam, mert mondta, hogy élete első bicikliútja közben vette (itt tanult meg biciklizni), el is nevezte "champion" nyúlnak, én meg kedves emléknek tartottam mindezt és a nyuszi azóta is az asztalomon figyel. :)
Másnap pedig mentünk is Írországba a mentorom osztályával! Ez félig-meddig ugyanaz a csapat volt, mint akikkel Lettországban voltam, de azért mégsem egészen. Jött pár "új" ember néhány régi helyett. Elsődleges úticélunk pedig Dublin volt...
Röviden megfogalmazva Dublin-ban egyszerre találkoztam a tipikus, szinte már klisé-szerű ír dolgokkal és emellett számtalan olyannal, amire nem számítottam. Miután késő éjjel megérkeztünk, én találkoztam Nikivel (Kisképzős barátnőm, aki itt él) tettünk egy rövid sétát a svéd csoport szálláshelye és az ő lakása közt, mivel nála laktam az utam alatt. Ebből a rövid sétából első sorban azt szűrtem le, hogy Írország ezen része igencsak messze áll a tip-top, csilli-villi szuper jelzőtől. Mindenhol hangosan óbégató drogos hajléktalanok, vagy ahogy arrafelé hívják őket, a "junkie"-k, a szemeteskukát pedig hírből sem ismerik, éjszakára szemeteszsákok egész hegyei lepik el az utcát. Még az a szerencse, hogy másnapra mind el is tűnnek. Rengeteg a bevándorló a világ minden sarkából, de főleg Mauríciuszról (?), és persze a magyarok is népes tábort alkotnak, van külön magyar bolt is, satöbbi. Két magyarral is találkoztam még kinn és nem várt kedvességgel halmoztak el abban a lepusztult, ősöreg házban, ahol Niki és még megannyi bevándorló lakik. Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb pillanat az volt, amikor az egyik svéd a csoportomból megkérdezte, hogy "Mit tanul itt a barátnőm?". Miért volt ez olyan érdekes és elgondolkodtató? Mert a svédek el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen "lepukkant", válságban tengődő országba dolgozni járnak az emberek és nem tanulni. Mi magyarok ugye automatikusan azt kérdezzük az ír honba vándorolttól, hogy "És mit dolgozol Írországban?". Két egyszerű kérdés két néptől, de számomra hatalmas társadalmi különbségeket villantott fel, ismételten. Úgyhogy el kellett magyaráznom a svédeknek, hogy az én hazám sajnos még Írországnál is rosszabb helyzetben van, a fiatalok nagy része ezresével hagyja el az országot, ha teheti, és még Írország is jobb helynek bizonyul. Ezt egy svéd azt hiszem aligha tudja elképzelni vagy megérteni teljes egészében. Ők ugyanis maximum egyetemre mennének ki oda, mint ahogy találkoztunk is egy svéd lánnyal, aki kinn tanul. Úgyhogy üzenem, hogy mindenki álom-Írországja van, akinek derogál és egyesek szemében Romániával hozható közös nevezőre!
A társadalmi elemzéstől hirtelen visszakanyarodva a látnivalókhoz, maga Dublin azért közel sem egy Párizs, de azért kiemelném a belváros szívében található kocsmanegyedet, ahol ameddig csak a szem ellát, pubok, kávézók, klubok és egyéb szórakozóhelyek várják az iszogatni vágyót. Itt volt szerencsém az igazi ír "export termékekkel" is találkoznom, mint amilyen a Guinness barnasör, élő step tánc a kocsma parkettáján és ír népzene, szintén élőben. Maguk az írek rendkívül karakteres figurák, fél nap után fel lehet őket ismerni a tömegben (ami ugyebár egyre vegyesebb a bevándorlók miatt), szeplős arcuk, kissé elálló, vörös fülük és gyakram tényleg rőt hajuk egy séma alapján váltakozik, gyakran mosolyogtam meg őket, nem tudom miért, talán mert még nem volt szerencsém ehhez a típushoz. :)
Egyik legimpozánsabb látnivaló a Guinness Storehouse volt, 8 emeltével és mindent kimerítő körképével a sör készítéséről teljesen ámulatba ejtett. A kiállítás valószínűsíthetően magában a régi gyárban volt, keresztbe-kasul vasbeton gerendák, köztük a legmodernebb látványelemek. Én itt ittam először barnasört, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy ezt az alkoholt egyenesen a szülőföldjén tettem próbára! Nos mit is mondhatnék, keserűbb mint a világos, a hab nagyon krémes, összességében lágy ízvilágú és nagyon szép, ahogy csaplova "leülepszik" a sör a pohárban és világos barnából fekete lesz. Ezt mindazoknak írom, akik még nem kóstolták, főleg nem csapolva. Lehet hogy önmagában nem egy akkora durranás, én nem vagyok nagy értője az alkoholoknak (csak iszogatom őket :D), de ott, Dublin-ban olyan "hű-de-ír" életérzés volt Guinness-t kortyolgatni, hogy nem hagytam volna ki semmi pénzért! Mindezt a Storehouse tetején lévő panoráma-bárban tettem, ahol gyönyörű napsütéses időben csodálhattuk meg a város látképét.
(Dublin látképe a Guinness Storehouse tetején lévő bárból)
Még érintőlegesen megemlíthetnék számtalan helyet, amin áfutottunk, mint a St. Patrick katedrális, ami névről biztos máris sokat mond az írmániásoknak, a többieknek meg meghagyom a guglizás örömét. :P Aztán ott volt a Trinity College, egy öreg, amolyan tipikus angolszász egyetem-kollégium rendszer. Nagyon impozánsak, de nekem túlontúl ridegek voltak a College épületei. Azt hiszem ezzel így voltak a diákjaink is, akik a kis mullsjö-i falusi iskolából jőve nem hinném, hogy beleszerelmesedtek ebbe a college-világba.
Kiemelném még nagy kedvencemet, a neolitikumi sírt Newgrange-ben (kb. 1 óra autóút Dublin-tól északra). Sajnos kevésbbé ismert a nagyjából 5000 éves sírdomb, pedig zsenialitásában egy szinten említhető a Stonehenge-el (nagyjából egykorúak is). Amióta először tudomást szereztem az épületről a Kisképző első évében, művtöri órán, azóta álmodoztam arról, hogy megnézzem ezt a rendkívüli építményt.
(Newgrange)
Mi is olyan érdekes ebben a buckában? Egy bizonyos jelenség tette híressé, miszerint december 21-én a téli napfordulót követő napfelkelte első sugarai bevilágítanak a sír belsejébe egy nyíláson át és a keskeny fénycsóva a hosszú folyosókon át haladva megvilágítja a sírkamra mélyét. Mindenzt mindössze ezen az egy napon, pár múló percre, aztán az év maradék 365 napján teljes sötétségbe borul a sír. Mivel mi májusban mentünk, nem láthattunk ebből semmit, de hogy ne szomorkodjunk mi sem, lemodellezték nekünk azt a pillanatot. Lekapcsolták a megvilágításokat és egy hiteles fénycsóvával bevilágítva tulajdonképpen mi is átélhettük a magasfokú mérnöki-és csillagászati tudásról tanúskodó építészeti fényjelenséget. Számomra, mint a művészettörténet elkötelezett hívének ez hatalmas pillanat volt, egy szelet az őskorból a fagyos-szeles ír tájon bandukolva... hát, nekem azt hiszem kultúrális szempontból ez volt a csúcs. :)
Végezetül pedig megemlíteném az elmúlt hét nagy eseményét, amikor is iskolánk diákjai kiállítottak Jönköping-ben. Textil, fotó, kerámia, festőszakosok művei, illetve egy kis videó kapott helyet, természetesen ott voltam a nyitás napján, mindenki nagy örömére. :) Egyfelől remek érzés volt látni a munkákat, másfelől viszont elfogott az az érzés, hogy közeledünk a tanítási év végéhez, már csak 1 hét van hátra és búcsút intünk egymásnak. Nyáron új diákok és csoportok jönnek, ami biztos nem kevésbbé lesz izgalmas és szórakoztató, de már nem lesz ugyanyaz, mint eddig... Azért nem búslakodom, majd az Arckönyv segít a kapcsolatok ápolásában (remélem!). Hej då elever! Någon gång, någonstans, möts vi åter igen...
