Utolsó bejegyzés, immáron Magyarországról

Utolsó bejegyzésem elsősorban technikai okokból voltam kénytelen itthonról felvinni, mert a laptopom augusztus elején tönkrement, és a szerelés előző hétig váratott magára. Közben augusztus 13-án befejeződött a projektem, amikor is Stockholmba utaztam a családomhoz. A vonatút számomra rendkívül szomorú volt, nehezen intettem búcsút a mentoromnak és önkéntestársamnak. Noha azt hittem, hogy a hetek alatt már megerősödtem, hiszen rengeteg embernek kellett "goodbye"-t mondanom, mégsem tudtam visszatartani a könnyeim a legeslegutolsó napon. Az idő csodálatos volt, és azok a tipikus északi felhők... talán sosem láttam még ilyen szép eget fényes nappal.

Stockholmban azt hiszem méltó mód búcsúztattam Svédországot, a fővárosban várt rám néhány felejthetetlen program, többek közt az augusztusi folyami rák evő ünnepség, azaz a kräftskiva, egy kis motorozás nagybátyámmal, és hasonlók. Majd augusztus 19-én végleg elrepültem...

Másként nem tudom összegeztni ezt az elmúlt egy évet, minthogy soha nem volt még ilyen könnyű, békés, mégis élménydús és tapasztalatszerzéssel teli időszakom. Az emberekkel nehéz volt konfliktusba kerülni, az apróbb kellemetlenségeket leszámítva semmi olyan nem történt, amit egy esetleges pozitívum-negatívum kiértékelésen felróhatnék a svédeknek. Persze nem állítom, hogy ez minden körülmények közt így menne odakinn, főleg ha egy rendes, stresszes környezetben kellett volna élnem, mégis úgy gondolom, hogy az elmúlt egy év nem pusztán a véletlen és a szerencse miatt lett olyan, amilyen.
Azt hiszem rengeteg dolgot fogok hiányolni Svédországból. Az embereket, tájakat, gondolkodásmódot, élményeket, rendezettséget. Viszont egy dolgot biztos szívesen elfelejtek majd: A MÉRHETETLEN MENNYISÉGŰ FŐTT KRUMPLIT!!! (ha-ha)

Úgy érzem, így a vége felé kifogytam a szóból és a kreativitásból, így csak ezzel a rövid zárással teszek pontot az egy évig szőtt beszámoló végére. Hej då Sverige och tack för allt!

Visszaszámlálás indul / Egy hét kirándulás Svédországban

Már csak bő két hét maradt hátra a projektemből, ami azt hiszem egyre jobban elszomorít. Noha feladatunk már egyre kevesebb van, tehát nem is annyira maga az év folyamán végzett munka az, ami hiányozni fog, hanem csak úgy egyszerűen a közeg, az emberek, a barátok és még sok minden más. Még nem tudom, mennyire változtatott meg ez az egy év, ez bizonyára később fog értelmet nyerni, de érzem, hogy nem lesz könnyű visszaszokni a magyar kerékvágásba. Elsősorban az emberek azok, akik teljesen mássá teszik a két országot. Sok mindent soha nem tapasztaltam meg otthon az embereken keresztül (elsősorban pozitív dolgokat), még akkor sem, ha azt kell mondjam, tényleg nehéz a svédekkel elmélyíteni egy barátságot. Ami nálunk már beleesik ebbe a kategóriába, az itt nem, sokkal többet kell megtenni azért, hogy ezek a kapcsolatok megmaradjanak és ne csak felszínesek legyenek. Ez talán sok itt élő emigránsnak negatív élmény lehet, néha én is értetlenül tanakodtam a dolgon, de azt hiszem ez inkább erény: arra készteti az embert, hogy ne a könnyebb utat válassza és az igazi, szoros emberi kapcsolatokért igenis tegyen valamit. Erről rengeteget beszélgettem Växjö-ben élő magyarokkal az idősebb generációból, akik lévén, hogy régóta élnek itt, többet is tudnak mindenről. Az ő gondolataikat idézve még azt hozzátenném, hogy egy svéd ritkán nyomul az előtérbe, saját személye nem lehet egész estés asztaltéma, mint ahogy szinte minden téren nagyon erős ez a szellem a svédeknél: nincs egy kiugró vezér-típus, a közösség egysége sokkal fontosabb. Számomra ez meglehetősen szimpatikus, mert én magam nem igen kedvelem azt a tipikus magyar mentalitást, amikor egy társaságban valaki feláll és csak magáról, a maga bajairól vagy önmaga fényezéséről beszél fél napon át és képtelen mások reakcióit vagy véleményét elfogadva továbbvinni a beszélgetést, csak megy az eb karóhóz való kötése és az értelmetlen állóháború. A svédekkel mindig nagyon gördülékenyen beszélgettem. Szintén hallott információ, hogy a svédek különösen kerülik azt a magyarok közt megszokott rendszert, ami a lekötelezettségen alapul. Nem szeretnek más lekötelezettjei lenni sem anyagilag, sem máshogy, a sok kis szívesség, amit mi otthon megteszünk egymásért, mert illik megtenni, vagy mert muszáj, különben a szomszéd nem fogja megöntözni a növényeink, ha elutazunk, vagy következő alkalommal nem kérhetjük kölcsön a kocsit ikszipszilontól, ha nem teszünk meg ezt-azt... nos ez az az életvitel, ami errefelé kellemetlen és kerülendő. Értelemszerűen ez is a svédek nagy szabadságvágyához és személyes izoláltságukhoz köthető, míg mi magyarok évtizedeken át voltunk egymásra utalva a nehezebb időkben, amikor nem lehetett máshogy megmaradni, csak egymásba kapaszkodva - gyakran kelletlenül is.

Ezután a kis eszmefuttatás után át is térnék a kirándulásra, amit a 2 hetes szabadság alatt vittem véghez. Ramune már régebben elindult és később is jön vissza mint én, ő javarész stoppolva járta be Norvégiát, Észak-Svédországot és most épp hazaugrott Litvániába, de jövő hét elején ő is visszatér kicsiny Mullsjö-nkbe. Én, mivel bizalmatlan kis fráter vagyok, inkább elköltöttem majd' 1000 koronát (kb. 30 000 Ft) az utazásra magára. De megérte, mert napról napra bővültek a programok, sok új emberrel ismerkedtem meg és beszélgettem nagyokat, míg sikerült új helyeket is bebarangolnom, elsősorban Kalmar megyében (Dél-Kelet Svédország).

Július 19-én elugrottam Rebeccához, egy kedves baráthoz Alingsås-ba. Igazán kiemelkedő élmény volt vele beszélgetni, azt hiszem az itteniek közül ő került a legközelebb a szívemhez (mármint az iskola diákjai közül). Nagyon fog hiányozni, de remélem, hogy valamiféle kontaktust fenn foguk tudni tartani...
Másnap átutaztam Göteborgba, ami mindössze fél órára volt a fent említett helytől. Itt egyedül tettem egy nagy sétát, a számomra jól bevált módon gyalog, térképpel a kezemben. Összehasonlítva az unalmas és kopár márciusi látképpel, ez a mostani máris jobban tetszett, noha továbbra sem lett Göteborg a kedvenc helyem, hiába volt néhány részlet már egészen mediterrán, helyenként San Franciscót megszégyenítő meredek utcákkal és Skandinávia legnagyobb kikötőjével. Talán csak azért nem tud annyira megfogni a hely, mert nem éltem ott és nem fordultam meg ott olyan sokszor, mint Stockholmban. De ami szép az szép, az idő kitűnő volt és azt a 8 órás sétát pedig maximálisan élveztem.

(Göteborg látképe)

Göteborg után hazaugrottam Mullsjö-be, hogy összepakoljam a holmiaim a másnapi útra. Minden jól alakult egészen másnap reggelig...
...amikor is a szakácsunk kopogtatott az ajtómon és kissé félve közölte velem, hogy azonnal ki kell költöznöm a szobámból, mert a pár nap múlva érkező csoport arra is igényt tart. Már ki is volt adva, nekem pedig a kutya nem szólt erről, pedig én is egyfajta kolléga vagyok, a telefonszámom elkérhető a mentoromtól (ha esetleg nem lett volna meg valami adatbázisban), esetleg egy nekem dobott e-mail is elég lett volna. Mindebben nem az volt a legmegdöbbentőbb, hogy már másodjára kellett összepakolnom 1 évnyi holmimat, hanem, hogy mindez másfél órával az indulásom előtt talált telibe. Kissé kétségbeesetten kezeltem a helyzetet, szegény konyhás személyzet látta is, hogy csak erővel tartom vissza a Mucsi Zoltán-féle őrjöngést, így összedobtak nekem egy kis útravaló ételcsomagot, amit nagyon meg is háláltam. Nagyon aggódtak, érezték, hogy ez nem volt egy szép húzás, de megmondtam nekik, hogy ne aggódjanak, ez pusztán az igazgató hibája volt, ők nem tehettek semmiről. Miután én és Ramune cuccait áthajigáltam a szomszédos rumliszobába (jelenleg itt tartózkodom), a szakács kocsival kivitt a vasútállomásra. Az úton ugyan megint volt egy kis gubanc, két helyen is át kellett szállnom és az egyiknél egy kicsit beragadtunk egy órára.

De szó mi szó, megoldottam a problémákat és aznap sikeresen leértem Emmaboda-ba! Itt találkoztam Vikivel, egy másik magyar EVS önkéntessel. Most én élhettem vissza az anyanyelv használatával és beszélhettem meg káromkodhattam magyarul akkor is, amikor épp más népek fiai is körülvettek minket - pusztán mert ez olyan klassz, ugyebár. Nem volt ez máshogy, amikor Mullsjö-ben összejöttek az oroszul tudók...
Másnap, mivel Viki dolgozott, én elugrottam Karlskrona-ba, egy szép kis kikötővárosba a Balti-tenger partján. Az idő nem volt épp rózsás, de amikor pont a legrosszabb volt a helyzet, én éppen egy tengerészeti múzeumban bandukoltam. Viki mondta, hogy ő itt 3 órát töltött el, én meg legyintettem, hogy áh, kizárt, hogy engem ez a téma ilyen sokáig bent tartson. Aztán mégis, lett ez bőven 2 és fél óra nálam is! Volt ott még egy kiállítás a Hidegháborús időkről is. Az egyik nagy pulton mindenféle gomb volt, a Vasfüggöny mögötti Európa minden szegletéből, én meg persze mi mást nyomtam volna meg, mint az "Ungern" (Magyarország) gombot, hogy aztán lefusson előttem egy rövidke összeállítás '56-ról. A múzeum mellett állt 3 nagy hajó, abból az egyiket be is lehetett járni. A vélhetően második világháborús szerkezetben láthattam a motorházat, kabinokat (amik korhűen voltak berendezve) és más, szűkös kis helyiségeket.
Viki ajánlására kihasználtam a lehetőséget, hogy az ingyen komppal kihajózzak egy Aspö nevű kis szigetre, ahol végre kisütött a nap is és megnézhettem ott egy régi várat. Kicsit elüldögéltem ott a gazlepte ágyúk közt és néztem a tengert... és megint ugyanazt éreztem, mint nemrég az Északi-tenger partján: búcsú a tengertől...

(nyugdíjazott ágyúk Aspö szigetén)

Karlskrona után visszautaztam Emmaboda-ba, másnap pedig Högsby-ben meglátogattunk egy éppen kifutófélben lévő német önkénteslányt, Juliát. Ismertem őt a mid-term trainingről, persze csak futólag. Volt ott még egy olasz önkéntes srác is, Antonio. Megint jókat beszélgettünk, majd búcsút intettünk Juliának. Itt jegyezném meg, hogy ugyan még semmi nincs megszervezve vagy mélyebben elgondolva, de nagy esély van rá, hogy az idei Szilveszter estém Berlinben töltsem, sok más EVS önkéntessel együtt! Én természetesen nagyon forszírozom a dolgot, egyrészt mert még sosem voltam Berlinben, másrészt pedig mert jó buli lenne egy ilyen "volunteer reunion". :) Csak sajnos a szállás és az utazás nem megoldott kérdés, így erre is össze kell kupogratni pártízezer forintot, de majdcsak összejön valahogy...

(EVS önkéntesek)

Emmaboda-ban még három sráccal ismerkedtem meg, akik közül kettővel el is mentem aztán kirándulni, tehát azt lehet mondani, körbevettek a pasik. :D Egy Kibbe nevű srác eredetileg Eritreából származik és be kell valljam, ez talán az egyetlen afrikai ország, amiről még sosem hallottam (talán azért, mert a világ egyik legszegényebb országa). De mindez a kis tudatlanság nem szabott határt annak, hogy jó barátok legyünk. :) Jött még aztán Ahmed, egy iraki férfi és futólag egy svéd is.

Vasárnap aztán fogtam magam és átutaztam Växjö-be, ahol Judittal, nagybátyám egyik barátjával találkoztam, ő szintén kint élő magyar. Remek jókat beszélgettünk, órákon át és szinte mindenről, nagyon jól esett. Hiába nem vagyunk egy korosztály, az évek nem szabtak gátat és politikától kezdve a kedvenc filmjeinkig mindent megtárgyaltunk, mint két jó barát.
Egy gyors kiugrást is tettünk a nagybátyám szerint nagyon-nagyon svéd "fílinges" Allsångfest-re, ami Växjö-ben is hatalmas tömegeket vonzott. Ez azt hiszem egy egyszerű dalfesztivál humoristákkal és egyéb műsorokkal megspékelve, ami iránt minden korosztály egyformán érdeklődött. Kár, hogy nem nagyon ismertem a slágereknek számító dalokat és nem nagyon értettem a poénokat sem (sőt, mondjuk úgy, egy kukkot sem értettem belőlük, hiába élek itt egy éve). De a tény, hogy ez a politikamentes egyszerű zenélgetés és szórakoztatás - amit nálunk ilyen formában leginkább csak a politikai pártok kampányolása alatt látni - valami nagyon svéd volt és nekem még bőven több időre van szükségem ahhoz, hogy az ilyemsikkel is természetes mód tudjak azonosulni. De mindenképpen érdekes volt!

Växjö után ismét visszamentem Emmaboda-ba, noha ez eredetileg nem szerepelt a terveim közt. A levegőben lógó szállásom miatt döntötem úgy, hogy nem rohanok haza, amúgy is mit csináltam volna ott egyedül...? De végül is hálás lehetek, mert ennek a kis kavarodásnak köszönhetően még több helyre sikerült eljutnom, amikről már csak futólag próbálok írni. Emmaboda épp a visszaérkezésem napján nyitotta meg kapuit az errefelé híres koncerteseménynek számító, a városról elnevezett fesztiválra érkező fiatalok előtt. Hát mit mondjak... a svéd kamaszok valahogy nagyon távol állnak tőlem és azt hiszem Vikitől is, pedig ugyebár nem szabad külső és viselkedés alapján megítélni senkit sem. Mindössze arról van szó, hogy úgy érzem, unalmukban aggatnak magukra mindenféle szedett-vedett rongyot, hogy aztán nehéz legyen kitalálni, hogy ki a nő és ki a férfi, mert ez itt északon mintha kevésbbé lenne hangsúlyos. Mindez egy emberen egyedinek és formabontónak tűnik, de miután több ezer emberen látni ugyanazt a forrónacit gumicsizmával, a fejnél minimum háromszor nagyobb szemüvegekkel, divatjamúlt, de pont ezért menő ingekkel és a svédektől szokatlan igénytelenséggel... hm, na de lehet hogy ez ma a kamaszság és én öregszem?! Ki tudja...

Megnéztem még Kalmar városát és a hídon át megközelíthető Öland szigetét Antonióval, az olasz EVS önkéntessel. Itt többek közt láttuk a királyi család nyári rezidenciáját (az időjárással ismét hatalmas szerencsénk volt). Aznap még voltam csónakázni és pecázni Ahmeddel, másnap pedig Kibbével ugrottam el egy kis sütizésre a helyi cukrászdába, majd elnéztünk Boda-ba, ami híres az üveggyáráról. Ha nem említettem volna még, a svédek és a dizájn kéz a kézben járnak, üvegművességben is!

(a svéd királyi család nyári rezidenciája Öland szigetén)

Július 28-án aztán hazamentem, ma egy kicsit dolgoztam is, mivel az itt lévő kb. 120 fős csoport már be volt zsongva, hogy egész héten senki nem nyitotta ki a boltot (nem igazán értem, hogy az igazgató miért ezt a hetet adta ki nekünk, ha pont most kellettünk volna a leginkább...). Maga a csoport is érdekes, különféle országokban élő zsidók gyűlnek itt össze minden évben és egy héten át mindenféle szabadidős tevékenységet végeznek, sokan családostul jönnek. Mint kiderült, az amúgy keresztény szellemiségű iskolának az ilyesmi nem gond, voltak itt már muszlimok is...
...tehát ennek a csoportnak nyitottam ki ma a boltot, hogy végre kiélhessék a napok alatt felgyülemlett vásárlási kényszerüket. :D Azt hiszem hálásak voltak, hogy feltűntem a színen. Holnap pedig mennek is haza, így visszakaphatom a szobám is, remélhetőleg...

Az elmúlt egy hétről képek ITT

Gullbrannafestivalen

Július 7. és 10. között a címben említett Gullbrannafestivalen-re látogattam el Ramune-vel, leginkább abból a célból, hogy az iskolát hírdessük. Erre a vezetőség kért meg, nem volt kötelezően erőltetve, de mi természetesen elfogadtuk, főleg hogy mostanában nagy itt a pangás és minden kisebb-nagyobb kiugrásnak örülünk. Mielőtt még részletezném a fesztiválon történteket, megemlíteném előbb a fesztivált magát. Nos, ez egy keresztény fesztivál volt Halmstadtól nem messze, azaz a nyugati parton, az Északi-tengernél. Akik ismernek, tudják, hogy sem politikában, sem vallások tekintetében nem foglaltam álláspontot, nem tartom magam hívő embernek, de ennek nem valamiféle deviáns keménykedés az oka, egyszerűen szeretek semleges maradni az élet bizonyos kérdéseiben és inkább objektíven szemlélni ezeket a témákat. Épp emiatt nem okozott nálam összeférhetetlenséget az, hogy egy ilyen rendezvényre mentem el, ráadásul a suli pénzén, mint "utált" hírdetőember, aki egész nap egy sátor alatt ült és arra várt, hogy az orra előtt elballagó tízezer emberből kettőt érdekeljen legalább három percig az, amit kiárusít. Mostmár át tudom érezni, hogy ez milyen (unalmas) és ezentúl biztos az ilyen emberekre is más szemmel fogok nézni. Csakúgy mint a pénztárosokra és a büfésekre...

Na de vissza a fesztiválhoz! Az egész elég nehezen indult be, kezdeném akkor itt. Ugyanis nem csak mi önkéntesek voltunk kiküldve a terepre, hanem Oskar, egy volt fotós tanoncunk, aki máris kap megbízásokat, így a fesztivál is felkérte hivatalos fotósnak. Róla tudni kell, hogy a világ végén lakik, vagy még azon is túl, így úgy volt, hogy a fesztivál előtt 1 nappal indul el vonattal és másnapra ér le Mullsjö-be, majd együtt mentünk volna tovább Halmstad-ba kocsival. A srác viszont az állomáson bezárta a fényképezőgépét egy ilyen kis időzáras szekrénybe és mikor vette volna ki, látta, hogy a szerkezet megadta magát. Mivel mindez az éjszaka közepén történt, így lekéste a vonatot és másnap, amikor nagy nehezen kiszabadította a gépét némi segítséggel, nem tudott új jegyet venni, mivel a hét végéig minden jegy elkelt már. Így Oskar nem tudott eljönni a fesztiválra, mi pedig Ramune-vel jócskán megkésve, de végülis még a tervezett napon leautóztunk (szerencsére ő tud vezetni, haha). Ez is sajátos módon volt kivitelezve, mivel önkéntestársam a Malmö-Koppenhágai túra alkalmával rájött, hogy remekül tudok térképet olvasni, így gondolta, továbbfejleszti ezt a dolgot és egy fia térkép nélkül indultunk az útnak. Mindössze egy papírcetlire volt hol svédül, hol litvánul ráírva, hogy milyen kereszteződéseknél melyik irányba kell fordulni, és ez sem volt kimondottan túlecsetelve. Ő ezt a papírt "GPS"-nek hívta és az én feladatom volt eligazodni rajta, mivel neki nem erőssége a tájékozódás. Azért csak leértünk épségben (inkább visszafelé szerencsétlenkedtünk egy sort, amikor a városnézéshez kerestünk parkolóhelyet).

Leérve a helyszínre aztán becsekkoltunk. Kaptunk a sátrunknak helyet, illetve egy olyan kis fehér bazári sátrat, ami alatt üldögéltünk naphosszat. Mindkettőt kissé gyöszösen, de összeeszkábáltuk még mielőtt nagyon beesteledett volna (ami szerencsére itt ilyenkor csak éjfél környékén történik meg). Kaptunk egy kártyát, amivel a zuhanyzóban aktiválhattuk a melegvizet, ami aztán 4 percig folyt. Hatalmas ötlet szerintem, és 4 perc pont elég volt, kapkodni sem kellett és soha nem voltunk híján a melegvíznek! Adtak még nekünk két karkötőt is, az egyikkel minden koncertre bemehettünk, a másikkal meg ingyen ebédhez és persze az kihagyhatatlan fika-hoz juthattunk hozzá a fesztivál területén. Szinte már zavaró volt, hogy ezt is mind ingyen kaptuk (még a benzint is az iskola állta)...
Első este el is néztünk 1-2 koncertre, aztán lefeküdtünk. Másnap kicsit korán kezdtük a műszakot, reggel 10-kor. Mint kiderült, a többi hírdetős ember ilyenkor még mélyen aludt. Mi szépen kipakoltuk az iskola szórólapjait és a nap nagy részében egymást váltva üldögéltünk. Természetesen mindezt úgy, hogy egész nap ömlött az eső és majd megfagytunk (hiába, Svédország javíthatatlan...). De nehogy azt higgye bárki is, hogy ettől pánikba estek a svédek! Épp ellenkezőleg, mezítláb, komótosan sétálgattak le-föl (esernyő nélkül) és úgy csináltak, mintha negyven fok lett volna. Én erre már csak a fejemet tudtam csóválni, na de nem ragadok le megint a "kedvenc" témámnál. :P

Mivel a nap nagy részében egy ponton ülve néztem az előttem elvonuló embertömegeket, így közben sokféle gondolat keringett a fejemben a svédekről, azazhogy a vallásos (szigorúan nem-katolikus, hanem evangélikus) svédekről. Bevallom, én még mindig nem sokat tudok az evangélikusokról, de azt itt most mindenképpen sikerült leszűrnöm, hogy sokkal nyitottabb, modernebb felfogású egyház, mint mondjuk a katolikus. Ez a híveken látszott a legjobban, akik javarészt kamaszok és huszonévesek voltak. Azt hinné az ember, hogy a sokak által erősen szekularizáltnak tartott svédek - és főleg a mi tv/internet generációnk - nem bír már mélyen vallásos lenni. Pedig de. Elnézvén az embereket, fel sem tűnt volna, hogy egy keresztény fesztiválon vagyok. Az idősebbek épp olyan trendkövető mód öltözködtek, mint a fiatalok. Szemmel láthatóan ők nem vallják azt a nézetet, hogy az extrémebb, vagy inkább csak kevésbbé visszafogott küllem valamiféle bűnös magamutogatás ördögi eszköze volna. Persze mindez csak a felszín, ez alapján ugyebár soha nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Én mégis tovább csócsálnám ezt a témát. Egy másik következtetést is levontam még, miszerint azt, hogy a svédek tényleg szőkék! Ez is marhaság persze így, hiszen nem mindegyik svéd az, de ennyi szőke embert én még soha sehol nem láttam és ez igen is furcsa volt, még 1 év svédországi kinntlét után is. Főleg ezek a nagyon tejfölszőke arcok voltak nagy számban, akikről azt hinné az ember, hogy már kihaló/felhíguló félben vannak, de itt kérem szépen ilyenről szó sem volt! Hogy még nehezebben lehessen őket megkülönböztetni egymástól (mármint a szőke svédeket), ráadásképpen nagyon egyforma hajviselettel is bírtak és komolyan mondom, néhány emberről nem tudtam eldönteni, hogy tízszer láttam-e már, vagy egyszer sem.

Sajnos hiába írnám most azt, hogy ennyit a külsőségekről és lássuk, milyenek ezek az emberek belülről, de sajnos nem igazán sikerült beszélgetésbe elegyednünk ezzek a híres-neves vallásos svédekkel. Különösebben nem sok ember érdeklődött az iskola iránt (főleg nem a célközönség ifjúság), ami valahol érthető is, hiszen nyári szünet volt, ki az az őrült, aki ilyenkor iskoláról és továbbtanulásról akar beszélni?!?! Ráadásul a felvételi időszaknak is rég vége volt már, így tulajdonképpen se füle se farka nem volt annak, amit csináltunk, de mi azért megtettünk minden tőlünk telhetőt. Néha még egy néninek is besegítettünk az árusításban, aki betársult hozzánk a sátor alá (neki nem volt) és mivel gyakorta tűnt el fél napokra, mi árultuk az ő cuccait is, amik újrahasznosított strandpapucs talpakból készült nyakláncok voltak Mozambikból. Ramune megállapította, hogy kitűnő árus lennék, lelkesen válaszolgattam az embereknek egy-két szavas svéd tőmondatokban, így akár azt is remekül lepleztem, hogy többet nem igen tudnék kicsikarni magamból. De sikerült eladnom jópár nyakláncot, megsegítve ezzel az afrikai AIDS-eseket. Freddie Mercury biztos büszke lenne rám (aki idén lesz húsz éve, hogy meghalt AIDS-ben).
...aztán hogy miért nem sikerült elbeszélgetni senkivel sem, annak a másik oka az volt, hogy a legtöbben társasággal mentek ki a fesztiválra, magában unatkozó egyéneket tehát nehéz volt találni. A svédek amúgysem azok, akik könnyedén beszélgetésbe elegyednek egy idegennel és sajnos ilyen téren én is nagy hasonlóságot mutatok a svédekkel. Ellenben pár régi diákkal a suliból sikeresen összefutottunk!

Viszont ha már nem is sikerült beszélgetnünk az emberekkel, legalább pár koncertre elmentünk azért. Nagy részük nem az én világom, bár itt hozzá is tenném, hogy aki azt gondolta, hogy egy keresztény fesztiválon akusztikus gitárzenénél vadabb dolgok nem igen bukkanhatnak fel, az megintcsak téved! Volt itt kérem szépen olyan ordibálós "vadember" zene is, hogy csak lestem. Bár őszintén megvallva aki még mindig valamiféle démoni megtestesülésnek tartja a keményrockot, annak igencsak jót tenne egy "szoftverfrissítés". A svédek, akik nem egy világhírű metal és rockbandát állítottak már talpra, vannak annyira huszonegyedik századiak, hogy úgy őrjöngjenek végig egy vadabb koncertet, hogy mindezt mégis vallásos szellemben tegyék (mivel a fellépő együttesek zenei hangzástól és stílustól függetlenül mind keresztény szelleműek voltak). Számora fura élmény volt a Blindside nevű együttes koncertje első este, ugyanis sok évvel ezelőtt egy svéd lányon keresztül kaptam tőlük egy számot, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ott leszek egy koncertjükön. És most mégis...
Voltak természetesen nyugisabb zenék is, gyakran csak az ajtóban állva néztem be (igen, ezek mind fedett helyiségekben voltak, mivel a jó idő errefelé sohasem garantált). Volt persze olyan zene is, amire a hívek magasba emelt kézzel lassú áhítatban integettek, de mindez nem volt furcsa, tudtam, hogy ez egy ilyen fesztivál és ilyen téren az evangélikusok is nagyon el tudnak mélyülni a hitükben. Minden nap voltak nagy közös összejövetelek meg imádkozások és előadások, de azokra már nem mentünk el, lévén hogy néha azért a "boltot" is vezetni kellett, ha már ott fityegett a nyakunkban a többiektől megkülönböztető utställare ("kiállító") kártya.
De még mielőtt továbbmennék, megemlítenék még 2 koncertet, amire pontosan érkeztünk és végig is álltuk. Mindkettő vén rockerek gyűjteménye volt, de az egyik azt hiszem mindkettőnk tetszését elnyerte. Ez pedig az amerikai Classic Petra volt, amolyan vallásos töltetű Deep Purple, nevezzük így nagyon sarkítva. Rögtön az első szám masszív, fülbemászó gitárriffekre épült, amik számomra a DP vagy más hard rock bandák hangzását juttatták az eszembe. Az énekes, aki öreg bútordarabnak tűnt, torokgyulladás ellenére elég bátran nyúlt olyan hangokhoz, amit sok nagyöreg már nem szívesen vállal be. Ramune-t főleg az énekes teljesítménye nyűgözte le, én a gitártémákat is kedvvel hallgattam, összeségében nagyon kellemes koncert volt ez. Ide kattintva lehet hallani tőlük egy összevágást, ezeknek a számoknak a nagy része a koncerten is elhangzott. Talán lagymatagnak tűnhet a zene, de élőben sokkal-sokkal keményebben szólaltak meg ezek a számok, az énekes pedig minden hangért verejtékezve küzdött meg, a fentebb említett betegség miatt.
Még voltak itt olyan koncertek, amik nekem/nekünk semmit nem mondtak, régi nagy svéd kedvencek lehettek. Például egy Freda' nevű együttes, szintén elég öregecskék, a közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta őket. Na de nem futamodtunk meg ilyen helyzetekben sem, szépen a sűrűjében állva végighallgattuk az ő előadásukat is, mégha egy számot sem ismertünk.

Ez volt tehát a zene-szekció, a végén pedig megemlíteném magát Halmstadot és környékét. Kétszer is kimentünk a tengerparthoz, egyszer éjjel, egyszer pedig nappal. Nos az első káprázatos nyugalommal töltött el, ahogy a félhomályban és ködben (vagy párában?) úszó, kihalt parton sétáltam. Valamiért a búslakodás is utat tört magának és elfogott az az érzés, hogy bő egy hónap és vége a projektemnek. Valahogy ez a tengerhez való kivonulás a világ végére való elérésnek felelt meg, mintha beteljesült volna a svédországi küldetésem és ez egyszerre töltött el boldog és szomorú érzésekkel. Azért kimentünk még egyszer nappal is, amikor hatalmas tömegek strandoltak már a kb. 15-18 fokos tengerben. Én is bemerészkedtem térdig, mert amúgy aznap gyönyörű idő volt, egészen el lehetett vonatkoztatni attól, hogy a hosszú homokos tengerpart Svédföldön van, és nem valahol délebbre...
Halmstad maga pedig egy nagyon kellemes kisváros, ott is remek időben sétáltunk körbe. Nem volt ott semmi kiugróan érdekes, nem is fotóztam most egyszer sem (kicsit már beleuntam a kattintgatásba, néha jó csak úgy sétálni és a fejemben elraktározni az emlékeket és nem a beállításokon görcsölni), de mégis nagyon kellemes kora délutánt töltöttünk el a belvárosban sétálgatva, a parkokban napozó emberek közt.

Visingsö és környéke

Kirándulás a Vättern-tavon található Visingsö-re és környékére. A sziget többek közt arról híres, hogy itt volt a székhelye az első svéd királynak, a skandináv mitológia szerint pedig úgy született a sziget, hogy a hatalmas termetű trollok előszeretettel járkáltak (azaz léptek át) egyik partról a másikra iszogatni, mulatni, de visszafelé kissé döcögős volt ez a tavon való átlépés, így egyszer csak fogtak egy földdarabot és lerakták azt a tó közepére, hogy a kisebb termetű trollasszonyok is sikerrel átkelhessenek a túlpartra... nos, azt hiszem egészen praktikus gondolkodást tükröz ez az eredetmonda. :) Én csak egyszerű földi halandó módjára komppal léptem a szigetre, majd egy kis biciklitúrára indultam Ramune-vel és litván vendégével. Előtte kocsival tettünk egy kört kalauzunkkal, az iskola egyik tanárával, Peter-el.
Volt itt még ősi viking temető is (csak nőknek, mert a férfiakat hajóra tették a vizen, majd az egészet felgyújtották) és hajóépítéshez való tölgyerdő, amit a mai napig növesztenek, noha csatahajókra már igen rég nincs itt szükség. De a szigeten raboskodtak orosz hadifoglyok is valamelyik régi svéd-orosz háború kapcsán, ma viszont egy drogelvonó működik Visingsö-n, illetve van itt egy darab bolt, étterem és néhány romos, illetve kevésbbé romos, ámde igen régi épület. Sajnos nem sikerült mindent lefotózni, leginkább csak a sziget farmvidékén kattintgattam, bicajozás közben...

A tó alsó harmadán látható hosszúkás sziget Visingsö


Ez még nem a sziget, hanem a tó keleti partvidéke

Ramune ugrándozik :)

Há' ez én


Peter, a suli egyik tanára és süketnéma jelbeszéd tolmács (és ez itt már a sziget!)


Egy kis telkecske a szigeten


Sziget a tavon, tó a szigeten...


Modern szélmalmok


Jól táplált tehenek


A tengerpartnak hitt tópart és a litvánok :)


Növénykék


Világítótorony a sziget északi csücskén


Hellenisztikus hangulat (!)


A "svéd Akropolisz" Visingsö-n

Egy eseménydús egy hónap

Valahol Dublinnál hagyhattam abba az előző bejegyzésem és azóta annyi minden történt itt, hogy kicsit össze kell szednem a gondolataim...
Talán ott kezdem, hogy május végén véget ért a tanítás, hazamentek a diákok, persze előtte volt mindenféle búcsúprogram és buli, illetve még egy kalapbemutatón is részt vettem, mint modell, de ezekbe most nem mennék bele részletesebben, inkább meséljen erről pár kép:

Nos maga a búcsú nem volt könnyű és pont mennem kellett valahova segíteni, így nagy bánatomra sokaktól nem sikerült elköszönnöm. Erősen küzdöttem az érzéseimmel, főleg, amikor sorra jöttek a kisírt szemű diákok, ilyenkor mindig úgy elérzékenyül az ember lánya, ugyebár... de én erős maradtam, igaz csak olyan áron, hogy kicsit lekurtítottam a búcsúzó "beszédem", sok érzelgősséget már biztos nem bírtam volna el aznap. Ugyanis nagy valószínűséggel a diákok nagy részével soha nem fogok már találkozni, noha némelyik majd' egy évig ült velünk egy asztalnál étkezésekkor, rengeteget dumáltunk és nevettünk, majd mind továbbálltunk... azaz csak ők, én és Ramune maradtunk Mullsjö-ben és ez némileg megkönnyítette a helyzetem, mert ha még nekem is el kellett volna búcsúzni az összes tanártól és más helyiektől, az már teljesen ledózerolta volna kicsiny lelkem. Így csak annyi változás történt, hogy el kellett hagynunk az eddigi lakhelyünk, a kolit, és át kellett költözni a személyzeti szárnyba. Ennek vannak előnyei és hátrányai is, az egyik legnagyobb hátrány, hogy nem igen van net, csak néha jön be valami, az is mindig megszakad, így kénytelen vagyok az ebédlő épületében netezni. A költözés nem volt egy egyszerű feladat, alapvetően nem sok időt hagytak nekünk és a legforgalmasabb hetünkre időzítették a dolgot, így én eleinte hisztiztem egy sort, míg Ramune - mint mindig - nyugodt és pozitív maradt velem szemben. :P Maga az átcuccolás egy napra esett egy esküvővel, amire meg voltam hívva, mint vendég, de büszke vagyok magamra, mert percre pontosan hajítottam be az utolsó vackomat az új szobámba és ekkorra már teljes "harci díszben" pompáztam.

Két kedves barát esküdött meg május 28-án, az a pár, akikről novemberben vagy decemberben írhattam itt, a fehérorosz lány és a finn-svéd-amerikai srác, akik rövid ismeretség után jegyezték el egymást. Az esküvő kis létszámú volt, csak a szűk családi kör és mi, folkhögskola-sok, voltunk jelen, így még arra is jutott idő, hogy a vőlegény egyenként bemutasson minket és mondjon pár szép szót is. Magán az esküvőn jó páran segédkeztünk előző nap, bár a kinti műsorokat le kellett fújni, mert pocsék idő volt, mint ahogy azt már megszokhattuk. Az esküvő és az utána következő eszem-iszom megvolt, de az a bizonyos dínom-dánom rész olyan kurta volt, hogy észre sem vettük nagyon. Az öregek és a gyerekes családok hamar leléceltek, a többiek meg nem nagyon aktivizálták magukat, így csak a legvégén, amikor már csak a "keménymag" maradt a jegyespár körül, játszottunk kicsit a lufikkal meg fotózkodtunk, aztán segítettünk a pakolásban, majd mindenki hazaballagott. Külön öröm volt a számomra a menyasszony másnap küldött levele, miszerint az én ajándékomat találta a legkiemelkedőbbnek (ami egy saját készítésű, májustól májusig tartó naptár volt).

Még várt rám egy nehéz búcsú, 30-án hazament az orosz vendégdiáklány is. Hajtogattam neki egy origami halat, amire ráírtam az időközben messze földön híres lett "kakaja ryba?" mondásom, ami annyit takar, hogy "milyen hal?". Ez egy hosszú történet még a kezdetek kezdetéről, amikor mutatni akartam valamit a zéró per zérónál egy halvány fokkal fejlettebb orosz tudásomból (az említett mondat amúgy Fábry Sándor Cadillac Drive c. műsorából való és csak a jó ég tudja, hogy miért pont ezt jegyeztem meg a jó 9 órányi filmanyagból). Később ezt a mondatot használtam arra, hogy a 4-5 oroszul beszélő diákot saját magam szórakoztatása céljából félbeszakítsam. Aztán ehhez jött a másik mondásom, mikor az asztalnál könyökölve már hosszú percek óta hallgattam az oroszt, akkor szokásom volt azt mondani a felém tett integetések után, hogy most képernyővédőn van az agyam, az akváriumos fajtából. Így aztán a halak valahogy nekem örökre összekapcsolódtak az oroszokkal (nem mellesleg ez volt az oviban a jelem, de akkor még nem sejtettem, hogy....). Így aztán mi mást írhattam az orosz lánynak a búcsúüzenetemben, mint Douglas Adams egyik regényének címét: "Viszlát, és kösz a halakat!"

Közben jöttek hozzánk amerikai vendégdiákok Missouri államból, a nemrégiben egy tornádó által sújtott Joplin-ból. De mindezek ellenére rendkívül vidámak és jópofák, pedig azt hittem, hogy majd egy hónapon át kell vigasztalni őket, vagy valami ilyesmi. Többször meghívtak közös eszem-iszomra, egyik nap pedig megnéztük az Amélie csodálatos életét, amit ők nem ismertek, én viszont ezerszer láttam már, de a kedvenc filmjeim akárhányszor meg tudom nézni, akár naponta többször is, így ezzel nem volt gond. Közben ők átértelmezték ezt a bizonyos svéd fika-t, és a csupa egészséges dolog helyett jöttek a megszokott chips-és süti hegyek, merthogy az amerikaiak is tisztában vannak saját falánkságukkal. Bennem persze emberükre találtak, mert megmondtam, mi magyarok nem annyira vagyunk híresek arról, hogy csak salátát és fogyókúrás "zsindely" kenyeret (így hívom én a knäckebröd-öt) ropogtatnánk egész nap. :P

Újabb szép emlékeket hagyott bennem egy rövidke kirándulás Visingsö szigetére, ami a környék híres nagy taván, a Vättern-en található. Valaha itt volt az első svéd király székhelye, így nem akármilyen helyen járhattam! Maga a kirándulás az iskola személyzetének lett szervezve, busszal mentünk, majd kompoztunk, ami olyan volt, mintha az Adrián hajóztam volna, mert aznap 30 fok volt (kb. egy óráig) és a tó is akkora, hogy amikor a kompkikötőnél megláttam a homokos partot és a vizet, kezemben egy jégkrémmel felkiáltottam, hogy "Jaajh, itt a tenger!!!". Nagyjából öt perc kellett ahhoz, hogy leessen, hogy a tenger még egy pár óra autóút innen, haha. Nos aztán ezen a Visingsö-n jól elromlott az idő, így egy futásba fulladt séta alkalmával bőrig áztunk. A sziget egyébként meseszép és ha minden igaz, hamarosan el is látogatunk ide páran az egyik tanár nyaralójába. A napot egyébként egy éttermi vacsorával zártuk, szintén a szigeten.

Visingsö (nem saját kép - aki esetleg azt hitte volna :P)

Majd jött még itt egy újfajta élmény is, részt vehettünk egy nemzetközi fotófesztiválon Mullsjö-ben, mint önkéntesek! Kaptunk szép narancssárga egyenpólót és egy beosztást, hogy ki mikor hova kell, hogy menjen a kommun-ön belül (a kommun egy nagyobb közigazgatási terület, amibe több kisebb település is beletartozik). Nos szegény Ramune mivel nem írta meg túl konkrétan a terveit, így őt minden napra beosztották kora reggeltől estig, én meg mindent meghatároztam, így végül alig kellett valamit csinálnom. Mivel ez volt az első ilyen fesztivál Mullsjö-ben, eléggé szedett-vedett lett, de hát melyik fesztivál nem élt volna meg ilyesféle gyermekbetegségeket...? Alapvetően nekünk, önkénteseknek nem sok dolgunk volt, egész nap ültünk, napoztunk, unatkoztunk, néha ha jött egy látogató a helyszínre, akkor eladtunk egy jegyet, esetleg elmondtuk, hogy melyik az ingyenes és melyik a fizetős kiállítás. Mindig más önkéntesekkel voltam, volt aki kifejezetten örült annak, hogy egy napig beszélhetett angolul, míg egy öreg bácsi angoltudása megütötte azt a szintet, amit már én sem értettem, így vele kénytelen voltam 5 órán át svédül kommunikálni, ami nem volt egyszerű, főleg hogy megállás nélkül nyomta a sódert. De aranyos volt, a végére egészen megkedveltük egymás társaságát, olyannyira, hogy a tegnapi fesztiválzáró ünnepi vacsorán hozzá ültem le az asztalnál. Egyébként nagy szerencsénk volt, mert soha nem látott jó idő volt itt legalább 5 napig! Tényleg, ilyet még sosem tapasztaltam, pedig nem egyszer jártam már Svédországban: napsütés, 25-30 fok, kristálytiszta kék ég! Egy művésszel sikerült is elbeszélgetnem (Dean C.K. Cox), nagyon rendes ember, szimpatikus volt az is benne, hogy többször járt Magyarországon is, fotózta azt a bizonyos timföld ömlést tavaly ősszel és fő fotós témája pedig a volt keleti blokkban zajló politikai események. Tegnap a vacsorakor a teás-kávés részlegnél egy rögtönzött kis magyar nyelvleckével búcsúztunk el egymástól.

Így telt hát az elmúlt egy hónap, de van egy sanda gyanúm, hogy biztos kifelejtettem még valamit, de a lényeg azért így is monitorra lett vetve. ;)

Télből a tavaszba

Májussal újabb fordulóponthoz érkezett a projekt, hamarosan végetér a tanítás, a diákok elmennek és helyettük jönnek új csoportok a nyárra. Fotósok amerikából, kisgyerekek, rövid kurzusokat végző felnőttek, de még párbajtőröző csapat is (ha jól vettem ki az igazgató szavaiból). De most jöjjön az elmúlt bő 1 hónap összefoglalója...

Áprilisban sikeresen lezajlott a hazalátogatásom is, a 9 nap igencsak kevésnek tűnt, pedig igyekeztem/igyekeztünk minden napot a lehető leghasznosabban eltölteni, de még így is sok mindenre és mindenkire nem jutott idő, sajnos. Budapest virágos, tavaszi és pezsgő (igen, ez Mullsjö után furcsa volt!) utcáin sétálgatva elfogott az érzés, hogy bizony az én szülővárosom tud azért néha hiányozni! Felmenvén a Várba és a Gellért-hegyre úgy éreztem, hogy ha visszamegyek, én már többé nem akarok vidéken élni, tanulni vagy dolgozni, csakis Budapesten (Pomázon élni nem számít vidéknek, 10 percre a fővárostól...). Vagy a közvetlen környékén... No de a jövőn viszonylag keveset gondolkodtam azon a héten, igyekeztem a jelen szépségeit kiélvezni. És ez azt hiszem sikerült.

(Budapest felett)

Svédországba való visszatérésem után nem keseregtem, hogy el kellett hagyni a családi kört, mert ugyanazok a remek emberek, barátok fogadtak, akik már eddig is felejthetetlenné tették ezt az évem! Szomorú arra gondolni, hogy a sulinak 1-2 héten belül vége, a diákok elmennek és sokukat talán soha többé nem látom viszont. No de nem kesergek most, majd augusztusban! Rögtön megérkezésem után volt egy kis parti (azt most nem mesélném el, milyen szerencsétlenre és veszteségesre sikeredett a visszautam Svédországba a kedves bugyirózsaszín légitársaság és a tesze-tosza svéd vonatjegy árusok miatt). Az orosz lánynak volt egy kis szülinapi bulija, ami remek hangulatban telt! Zene, kaja-pia, tánci-tánci, nagy nevetések, de akadt még komoly beszégetés is, mindezt egy relatíve kis társaságban, ahol jóformán csak a külföldi blokk képviseltette magát, mivel a svédek még nagyban tavasziszüneteztek. Itt jegyezném meg, hogy a svédek NEM locsolkodnak húsvét hétfőn! Úgyhogy idén megúsztam a kölnizést. :P

Aztán április utolsó napjának estéjén volt itt egy hagyományos ünnepség, a Valpurgis-éj (Valborgsmässoafton) hatalmas nagy máglyával, ami el is kellett, mert a nagy svéd tavaszban majd befagyott a hátsó felünk. Egészen közel merészkedtünk a több méter magas tűzhöz, majd egy belevaló kis tűzijátékkal is meglepett minket Mullsjö! Így búcsúztunk hát az áprilistól, de a téltől csak névlegesen, mert rá 3 napra itt bizony masszív hóesés következett, igaz csak 1 napig riogatott, de az is épp elég volt!

Május másodika - szülinapom - csendesen telt, én nem szeretem a felhajtást e körül, nem is szerveztem semmilyen bulit, megköszöntem azokat, akik nyomon követték a felhívást a Facebook-on vagy maguktól emlékeztek születésem napjára. Ramune-től kaptam egy tradícionális litván kézvédőt, kicsit olyan reggae-színvilágú, mint ahogy a litván zászló is, azt hiszem ezt hordva a legkevesebben gondolnának arra, hogy a litván-magyar barátságot szeretném reklámozni, haha. Svetlana, az orosz lány csokikkal halmozott el, az egyiket - egy húsvéti nyulat - megtartottam, mert mondta, hogy élete első bicikliútja közben vette (itt tanult meg biciklizni), el is nevezte "champion" nyúlnak, én meg kedves emléknek tartottam mindezt és a nyuszi azóta is az asztalomon figyel. :)
Másnap pedig mentünk is Írországba a mentorom osztályával! Ez félig-meddig ugyanaz a csapat volt, mint akikkel Lettországban voltam, de azért mégsem egészen. Jött pár "új" ember néhány régi helyett. Elsődleges úticélunk pedig Dublin volt...

Röviden megfogalmazva Dublin-ban egyszerre találkoztam a tipikus, szinte már klisé-szerű ír dolgokkal és emellett számtalan olyannal, amire nem számítottam. Miután késő éjjel megérkeztünk, én találkoztam Nikivel (Kisképzős barátnőm, aki itt él) tettünk egy rövid sétát a svéd csoport szálláshelye és az ő lakása közt, mivel nála laktam az utam alatt. Ebből a rövid sétából első sorban azt szűrtem le, hogy Írország ezen része igencsak messze áll a tip-top, csilli-villi szuper jelzőtől. Mindenhol hangosan óbégató drogos hajléktalanok, vagy ahogy arrafelé hívják őket, a "junkie"-k, a szemeteskukát pedig hírből sem ismerik, éjszakára szemeteszsákok egész hegyei lepik el az utcát. Még az a szerencse, hogy másnapra mind el is tűnnek. Rengeteg a bevándorló a világ minden sarkából, de főleg Mauríciuszról (?), és persze a magyarok is népes tábort alkotnak, van külön magyar bolt is, satöbbi. Két magyarral is találkoztam még kinn és nem várt kedvességgel halmoztak el abban a lepusztult, ősöreg házban, ahol Niki és még megannyi bevándorló lakik. Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb pillanat az volt, amikor az egyik svéd a csoportomból megkérdezte, hogy "Mit tanul itt a barátnőm?". Miért volt ez olyan érdekes és elgondolkodtató? Mert a svédek el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen "lepukkant", válságban tengődő országba dolgozni járnak az emberek és nem tanulni. Mi magyarok ugye automatikusan azt kérdezzük az ír honba vándorolttól, hogy "És mit dolgozol Írországban?". Két egyszerű kérdés két néptől, de számomra hatalmas társadalmi különbségeket villantott fel, ismételten. Úgyhogy el kellett magyaráznom a svédeknek, hogy az én hazám sajnos még Írországnál is rosszabb helyzetben van, a fiatalok nagy része ezresével hagyja el az országot, ha teheti, és még Írország is jobb helynek bizonyul. Ezt egy svéd azt hiszem aligha tudja elképzelni vagy megérteni teljes egészében. Ők ugyanis maximum egyetemre mennének ki oda, mint ahogy találkoztunk is egy svéd lánnyal, aki kinn tanul. Úgyhogy üzenem, hogy mindenki álom-Írországja van, akinek derogál és egyesek szemében Romániával hozható közös nevezőre!
A társadalmi elemzéstől hirtelen visszakanyarodva a látnivalókhoz, maga Dublin azért közel sem egy Párizs, de azért kiemelném a belváros szívében található kocsmanegyedet, ahol ameddig csak a szem ellát, pubok, kávézók, klubok és egyéb szórakozóhelyek várják az iszogatni vágyót. Itt volt szerencsém az igazi ír "export termékekkel" is találkoznom, mint amilyen a Guinness barnasör, élő step tánc a kocsma parkettáján és ír népzene, szintén élőben. Maguk az írek rendkívül karakteres figurák, fél nap után fel lehet őket ismerni a tömegben (ami ugyebár egyre vegyesebb a bevándorlók miatt), szeplős arcuk, kissé elálló, vörös fülük és gyakram tényleg rőt hajuk egy séma alapján váltakozik, gyakran mosolyogtam meg őket, nem tudom miért, talán mert még nem volt szerencsém ehhez a típushoz. :)
Egyik legimpozánsabb látnivaló a Guinness Storehouse volt, 8 emeltével és mindent kimerítő körképével a sör készítéséről teljesen ámulatba ejtett. A kiállítás valószínűsíthetően magában a régi gyárban volt, keresztbe-kasul vasbeton gerendák, köztük a legmodernebb látványelemek. Én itt ittam először barnasört, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy ezt az alkoholt egyenesen a szülőföldjén tettem próbára! Nos mit is mondhatnék, keserűbb mint a világos, a hab nagyon krémes, összességében lágy ízvilágú és nagyon szép, ahogy csaplova "leülepszik" a sör a pohárban és világos barnából fekete lesz. Ezt mindazoknak írom, akik még nem kóstolták, főleg nem csapolva. Lehet hogy önmagában nem egy akkora durranás, én nem vagyok nagy értője az alkoholoknak (csak iszogatom őket :D), de ott, Dublin-ban olyan "hű-de-ír" életérzés volt Guinness-t kortyolgatni, hogy nem hagytam volna ki semmi pénzért! Mindezt a Storehouse tetején lévő panoráma-bárban tettem, ahol gyönyörű napsütéses időben csodálhattuk meg a város látképét.

(Dublin látképe a Guinness Storehouse tetején lévő bárból)

Még érintőlegesen megemlíthetnék számtalan helyet, amin áfutottunk, mint a St. Patrick katedrális, ami névről biztos máris sokat mond az írmániásoknak, a többieknek meg meghagyom a guglizás örömét. :P Aztán ott volt a Trinity College, egy öreg, amolyan tipikus angolszász egyetem-kollégium rendszer. Nagyon impozánsak, de nekem túlontúl ridegek voltak a College épületei. Azt hiszem ezzel így voltak a diákjaink is, akik a kis mullsjö-i falusi iskolából jőve nem hinném, hogy beleszerelmesedtek ebbe a college-világba.
Kiemelném még nagy kedvencemet, a neolitikumi sírt Newgrange-ben (kb. 1 óra autóút Dublin-tól északra). Sajnos kevésbbé ismert a nagyjából 5000 éves sírdomb, pedig zsenialitásában egy szinten említhető a Stonehenge-el (nagyjából egykorúak is). Amióta először tudomást szereztem az épületről a Kisképző első évében, művtöri órán, azóta álmodoztam arról, hogy megnézzem ezt a rendkívüli építményt.

(Newgrange)

Mi is olyan érdekes ebben a buckában? Egy bizonyos jelenség tette híressé, miszerint december 21-én a téli napfordulót követő napfelkelte első sugarai bevilágítanak a sír belsejébe egy nyíláson át és a keskeny fénycsóva a hosszú folyosókon át haladva megvilágítja a sírkamra mélyét. Mindenzt mindössze ezen az egy napon, pár múló percre, aztán az év maradék 365 napján teljes sötétségbe borul a sír. Mivel mi májusban mentünk, nem láthattunk ebből semmit, de hogy ne szomorkodjunk mi sem, lemodellezték nekünk azt a pillanatot. Lekapcsolták a megvilágításokat és egy hiteles fénycsóvával bevilágítva tulajdonképpen mi is átélhettük a magasfokú mérnöki-és csillagászati tudásról tanúskodó építészeti fényjelenséget. Számomra, mint a művészettörténet elkötelezett hívének ez hatalmas pillanat volt, egy szelet az őskorból a fagyos-szeles ír tájon bandukolva... hát, nekem azt hiszem kultúrális szempontból ez volt a csúcs. :)

TOVÁBBI KÉPEK ÍRORSZÁGRÓL

Végezetül pedig megemlíteném az elmúlt hét nagy eseményét, amikor is iskolánk diákjai kiállítottak Jönköping-ben. Textil, fotó, kerámia, festőszakosok művei, illetve egy kis videó kapott helyet, természetesen ott voltam a nyitás napján, mindenki nagy örömére. :) Egyfelől remek érzés volt látni a munkákat, másfelől viszont elfogott az az érzés, hogy közeledünk a tanítási év végéhez, már csak 1 hét van hátra és búcsút intünk egymásnak. Nyáron új diákok és csoportok jönnek, ami biztos nem kevésbbé lesz izgalmas és szórakoztató, de már nem lesz ugyanyaz, mint eddig... Azért nem búslakodom, majd az Arckönyv segít a kapcsolatok ápolásában (remélem!). Hej då elever! Någon gång, någonstans, möts vi åter igen...

Napsütés és esőfelhők

A fentebb olvasható cím akár remek jellemzése is lehetne a kora tavaszi svéd időjárásnak, de mégsem emiatt választottam, hanem amiatt, mert elég jól leírja saját kis életem történéseit is. Ugyanis voltak itt nagyon jó és nagyon rossz napok is, különösebb szisztéma nélkül egymást váltogatva, ami szintén az itteni szeszélyes időjárásra emlékeztet. Hiába, nem lehet minden mindig cukormázas és pompázatos és hiába nem ad okot a bánatra az itteni életem, azért mindig marad valami rés a pajzson, amin át utat törhet magának egy esetleges érzelmi válság...

Kezdem azonban a "napsütés" kategóriába eső dolgokkal, mert ilyenek is akadtak még mindig szépszerivel! Először is március közepén meglátogatott Dani barátom Magyarországról. Rövid ideig volt csak itt, talán eseménydúsabban is eltölthettük volna ezt a 2-3 napot (bár az idő nem volt épp a legjobb), de ebben némileg a svédek is megakadályoztak miket. Történt ugyanis, hogy nagy magabiztosan bevezettem Danit Jönköping-be, a megyeszékhelyre, hogy megnézzük a megyei múzeumot, együnk egy jót egy hangulatos kis cukrászdában az egyik fő tér mellett és hasonlók. Erre kiderül, hogy a svédek, különösen a vidékiek még mindig azt vallják, hogy a vasárnap a totális munkaszüneti nap és ilyenkor az ember ne kolbászoljon az utcán olyan badarságokat hajkurászva, mint amilyen egy cukrászda vagy egy múzeum. Nem. A vasárnap a templomé és az otthon ülésé és ez mennyire igaz errefelé! Jóformán egy árva emberrel nem találkoztunk az amúgy mindig forgalmas belvárosi utcákon sétálva. És a megcélzott épületek közül egy sem volt nyitva, sőt a nagy részük szombaton is zárva tart. Persze én azonnal zsörtölődni kezdtem, mert továbbra sem értem, hogy az ember miért ne mehetne múzeumba vasárnap, amikor amúgy ráérne az ilyesmire. Inkább tartanának zárva hétfőn, mint ahogy azt jobb helyeken szokás, teljesen logikusan. Nos, így kénytelenek voltunk egy ideig csak bolyongani, míg végül találtunk egy darab múzeumot, ami nyitva tartott. Nevezetesen a jönköpingi gyufamúzeumot, amiről azt hittem, hogy semmi extra nem lesz, de Dani barátomat valamiért annyira lenyűgözte, hogy még napokkal később is felemlegette. Annyit azonban mindenképpen megemlítenék a múzeumról, hogy ez a világ egyetlen gyufamúzeuma és okkal van ott, ahol, mert nagyjából 100-150 éve Jönköping volt a nagy gyufahatalom, amikor még ennek az apró, de nagyon hasznos tárgynak valóban volt használati értéke, még jóval az öngyújtók és más szerkezetek elterjedése előtt. Aztán ahogy kezdett kiszorulni a gyufa a piacról, úgy kezdett eltűnni a gyár is, de ha jól vettem ki az ismertető videóból, valami gyártás még mindig folyik ott. A múzeumba tett túra egy tévhitet is elosztalott bennem, miszerint a magyarok találták fel a gyufát, ami - mint kiderült - így ebben a formában nem igaz. Irinyi János a zajtalan és robbanásmentes gyufát találta fel, tehát egy későbbi újítást szabadalmaztatott.
Jóformán tehát ennyit sikerült megnézni Jönköpingben. Esténként meg szokásunkhoz híven jókat ökörködtünk és végigröhögtük azt a 2-3 napot, szegény szomszédok legnagyobb örömére. :)

Dani és a befagyott Vättern-tó Jönköpingben

Aztán időközben ismét elkezdtem valamit kreatívkodni, január óta eljárok egy szakkörbe a suliban, ahol festünk, rajzolunk, meg hasonlók. Ennek keretében már csináltam 1-2 képet, ami a tanárnőt nagyon lenyűgözte. Persze nekem könnyű volt, elvégre 8 évig jártam művészeti iskolákba, a szakkörben meg sokan csak most ismerkednek ezzel az egésszel. Egyszer meglátogatta az iskolát egy amerikai vendégtanár, aki aquarell technikával fest és sok művét, színvázlatát mutatta meg nekünk. Azt hiszem sikerült is hatnia rám, mert az óra második felében festettem egy magamhoz képest mindenképpen jónak számító tájképet. Sosem voltam nagy használója a festékeknek, a vízfestés meg aztán végképp megizzasztott és felbosszantott, de akkor valahogy nagyon könnyedén ment a pingálás. Leültem az egyik ablakhoz és a távolban fekvő kollégium épületét és a mögötte húzódó erdőt próbáltam lefesteni:

Sok kedves apróság is történt még, de ezekre most nem térnék ki külön. Most jöjjenek azok a bizonyos "esőfelhők", vagy akár a ködöt is említhetném, mert az is előfordul mostanában, napsütéses napokkal váltogatva.
Az egyik fő problémám, ami mostanában lehangol és egyre több gondot okoz, hogy hónapok óta alvászavaraim vannak. Eddig nem nagyon foglalkoztam vele, gondoltam az a 3-4 óra alvás is elég lesz nekem. De úgy tűnik, hogy mégsem. Már kipróbáltam teát, fordítva feküdtem az ágyra, hamarabb mentem aludni, stb. de egy huzamban még most sem sikerül 4 óránál többet aludnom. Aztán lettek memóriazavaraim is, és rossz híreket is kaptam otthonról, úgyhogy kellett vagy egy hét, hogy úgy nagyjából rendeződjek belül, de közben megszületett az az elhatározás is, hogy mihamarabb hazalátogassak Magyarországra. Gyorsan meg is lettek a jegyek, nemsokára indulok is. Egyrészt, hogy kicsit felüdítsen a helyváltoztatás, mert azért ez a Mullsjö nem a világ legizgalmasabb helye, főleg ilyen locs-pocs időben. És persze már az idővel is tele a hócipőm, szó szerint, ugyanis itt még mindig elkél a hó-és vízálló cipő. Azt hiszem ez a hosszú kemény tél is megviselhette a szervezetem. Hiába hinné azt az ember, hogy egy ilyen klassz országban kizárható tényező az időjárás, ez egyszerűen nem megy, főleg, hogy én különösen háklis szoktam lenni az időre. Most meg már azt várnám, hogy folyton süssön a nap, legyen 15-20 fok meleg, mint most Magyarországon, erre meg egy hete még fagyos hóviharban vergődtem el a boltig és a tó itt már vagy fél éve be van fagyva (Daninak ígértem, hogy megírom, ha kiolvad végre. Hát nem is tudom... talán májusra vagy júniusra kiolvad majd, haha...).

Végezetül pedig megemlíteném, hogy végre sikerült eljutnom Göteborgba! Igaz, csak egy fél nap erejéig és alig néztünk körbe (munka ügyben voltunk ott a Fair Trade shop-ért felelős nővel és Ramune-vel). Nem voltam épp a legjobb hangulatban, ez pont a nagy krízishelyzet utáni napon volt, de azért kattintottam egyet-kettőt:

Marianne és Ramune a kikötőben

A kikötő és környéke, mint dekoráció (Göteborg egy folyó partján fekszik)


Óriáskerék a kikötőnél

Így telt a február...

Talán furcsán fog most kezdődni ez a bejegyzés, de azért ültem le és írtam össze a gondolataim, mert rossz a net. "Akkó most miva'?"... hát igen, joggal kérdezheti bárki fia, de elmagyarázom: nemrégiben történt, hogy nemes egyszerűséggel meghalt a kollégium internete, aztán 1 hét után helyreállították, mindenki örülhetett, de ez nem volt elég... most napok óta olyan szinten le van lassulva a net, hogy még a Google-ben is fél óra, mire bejön valami, nagyon boldog vagyok, ha egyáltalán be tudom hozni az Arckönyvet, vagy egy egyszerű kis primitív weboldalacskát harmadik kattintásra, 5 perc után. Kezd bosszantani a dolog, annál is inkább, mert délután és késő éjjel kutya baja a netnek, csak csúcsidőben, amikor jó volna, ha menne, akkor halódik itt nekem/nekünk. Eddig nem tudom miért volt jó és most meg miért nem...
Na de nem panaszkodom tovább, a gondnok is tud már a dologról, remélhetőleg ezt is megcsinálják majd egyszer.

Úgy döntöttem, össze-vissza írom meg az elmúlt nagyjából 1 hónap eseményeit, mert kicsit összekutyulódtak bennem a dolgok. Kezdeném tehát a legnagyobb eseménnyel, a mid-term tréninggel, az EVS önkéntes harmadik, kötelező tréningjével.
Február 15-17 között újra színre kellett lépnünk Stockholmban, azon belül is Lidingö nevezetű külvárosi tréning központban. Ismertük már mind a járást, de ezúttal egyedül mentem fel a svéd fővárosba és semmi gondot nem jelentett eljutni Lidingö-be (először ezt nem mondhattuk el magunkról Ramune-vel, haha). Ez a tréning talán kevésbbé volt fontos, mint az első kettő, mindenki belejött már az itteni életbe és az egyetlen dolog, amiről igazándiból ez az egész szólt, az egy prezentáció bemutatása a projektünkről. Személyes tapasztalatokat, jó és rossz élményeket, szociális kapcsolatokat, tanulási folyamatokat kellett feltárni, azt hiszem elég jó lett. Miután elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor a kezdeti nehézségeknél megemlítettem azt, hogy a többiekkel ellentétben eléggé döcögött az angolom (a svédről meg inkább ne is beszéljünk...), mindenki megtámogatott a csoportból, hogy tök jó az angolom, ne aggódjak! Hát, végülis ha elő tudtam adni egy 15-20 perces prezentációt angolul egy kb 15 fős társaság előtt, izgalom nélkül és még ők is értettek és értékeltek, akkor az már jó jel, nem? Persze még jobb lett volna, ha a svéddel álltam volna már így, de most, így fél év után sikerült felmérni, hogy mennyire nagyon eltérő sebességgel tanulják az önkéntesek az ország nyelvét. Van, akinek erős, intenzív kurzusa volt és 0 tudásból feljött társalgási szintre, míg mások hamar abbahagyták és egyáltalán nem is használják már. Én egyik nagy kategóriába sem tartozom, szóval tök jó nekem...
A tréningekből egyébként pont azt szeretem a legkevésbbé, ami a lényege: a tipikus tréninges feladatokat. Amikor bejött a tréner bácsi, aki annyira lassú volt, hogy az már svéd mércével mérve is csak valami elenyésző törtnek volt kerekíthető... tehát amikor ez a bácsi komótosan lerakosgatott elénk félszáz fadarabot meg egy rajzot, elfogott a félelem, hogy most jön a nagy Ikea-teszt, ebből derül ki mennyire jár együtt az agyunk "Ikea Land" gyermekeivel és hát volt is valami alapja az aggodalmaimnak, mert a csapatnak időre kellett kirakni egy bonyolultabb alakzatot, mindenki fogta a maga fadarabját és utána fejből kellett többször szétszedni és összerakni. Azért nem volt vészes, jókat nevettünk, mindig kiderül, hogy ilyenkor ki az, aki vezető és ki az, aki csak támasztja a falat... de alapvetően nem szeretem az ilyesmi feladatokat, az utolsó nap kifejezetten nyögvenyelős volt. Azt a trénert, Torbjörnt már ismertük a szeptemberi táborból és valamiért nem szerettük meg a feladatait (példa: menjünk ki egy parkba és nézzük az embereket 2 óráig aztán vonjunk le következtetéseket a svédekről). De maga az ember szerintem elég humoros, szolid kis viccein mindig elsőként vihogtam fel. Ami viszont igazolhatja a telepátia létezését, hogy Torbjörn felhozott valami témát, amiről magamban eszembejutott egy vicc (magyarul), erre mondta, hogy hadd mondjon el egy viccet, ami idevág. És nem ugyanazt mondta el, csak angolul?? Egyébként egyik kedvenc viccemről volt szó, amit most csak azért sem írok ide le, mert ez nem a viccfórum, vagy mi (egyébként a bemegy a két német kém az angol kocsmába két Martinit kérni kezdetű viccről van szó...). Hát, ennyit a gondolatátvitelről!
Ami viszont mindig nagyon jó a tréningekben, kérdés nélkül, az a társaság. Én alapvetően antiszociális, zárkózott ember vagyok, nehezen mélyítek el barátságokat, de ilyenkor nagyon gyorsan lehet könnyed kis haveri kapcsolatokat kialakítani és mindenki nagyon kedves, szórakoztató, más kultúra gyermeke, de valahol mégis mind hasonlóak vagyunk, mert mind belevágtunk ebbe az egész EVS-be. Este iszogattunk a belvárosban, vagy szaunáztunk, remek volt, én már eleve hoztam a kis fürdőruhám, mert tudtam, hogy a hotelban lesz szauna.
Majd elfelejtettem! A tréningen volt egy szerbiai magyar srác, akivel természetesen hosszasan beszélhettünk mindenféléről az anyanyelvünkön. Ez különösen sokat dobott a dolgokon, de azért megjegyezném, hogy egy észt lánnyal is nagyon jól megtaláltuk egymást (akinek a projektje Skaprnäck-ben van!!).

Képek a tréningről ITT

A fent említett magyar ajkú srác egyébként Göteborgban tevékenykedik, és ha VÉGRE KITAVASZODIK, akkor elmegyek már oda, mert már mindenfelé elmentem, csak a legközelebbi "metropoliszba" nem. Tiszta szégyen már, most fogok befizetni egy májusi kirándulásra Dublinba, voltam már Lettországban és Dániában, de ebben a szerencsétlen, másfél órára levő Göteborgban (Svédország 2. legnagyobb városa) még mindig nem voltam. És hogy miért? Mert még mindig nagybetűs TÉL van, sok hó, hideg és egyik nap olyan hóvihar, hogy olyat még nem láttam...

Még azért azt megemlíteném, hogy a tréning után ismételten meglátogattam kiscsaládom Stockholmban, ezúttal csak tényleg a legszűkebb családi kör volt, azaz hármasban voltunk, ettünk egy remek kagylólevest és még arra is futotta, hogy egyik nap elmenjek egy ilyen kipakolás/kiállítás jellegű dologra Ramune-vel, benn a belvárosban (T-Centralen). Érdekes volt, sőt jó, de azért most is sikerült olyan performance-eket látnom, ami mondjuk a '60-as években vicces volt, ha Andy Warhol csinálta (hamburger evés, pl.), de ma már nem tudom, mi újat tud mutatni egy hasonló koncepció. Volt ilyen nem egy és hát... na de én művészettörténész akarok lenni kérem szépen, hát majd megemésztem, na!

Most pedig kitérnék megint arra, hogy miért is szeretek itt lenni és miért tartom a svédeket még mindig nagyon szimpatikus népnek. Továbbra is a végtelen kedvességük és figyelmességük miatt, amilyenhez foghatóban otthon még SOSEM volt részem.
Első példának svéd tanárnőmet venném, egy örökifjú nő, aki mindig jókedvű, a tanítás mellett pedig farmekedik a férjével (értsd. lovakat tartanak). Egyszer valamikor régen említettem neki, hogy van egy olyan tervem, hogy majd a jövőben szeretnék megpróbálni jelentkezni egy svéd master kurzusra. Elmondtam neki mi ez a szak, melyik egyetem és kérdeztem, hogy nekem fizetős-e, illetve ha nem, akkor az hogy derül ki/mit kell csinálni. Tehát alapvetően az anyagi vonzata érdekelt a kurzusnak, mert a tandíjhoz egy elég húzos kis ár, konkrétan 45.000 Kr/szemeszter volt kiírva (kb. 1 300 000 Ft). Nos közben eltelt 1-2 hét, volt itt egy síszünet, aztán kezdődött megint a tanítás és jött Åsa, az említett svéd tanárnő egy halom nyomtatvánnyal. Képes volt utánanézni mindennek, kinyomtatni az engem érdeklő információkat, pedig nem is kértem! Számomra ez több volt, mint meglepő... egyébként úgy tűnik, nekem nem kell fizetni, ha masterre szeretnék járni Svédorságban. De ettől függetlenül a szállás és az "általános megmaradás" igencsak költséges, főleg a fővárosban.

Aztán a másik, ami számomra különösen jól esik, hogy nagyon sokan szeretnek velem beszélgetni, olyanok is, akiket alig ismerek, talán még a nevét sem tudom az illetőnek. Csak úgy összefutunk, ki jobban, ki kevésbbé, de angolul beszél a kedvemért és utána biztosra vehetem, hogy nagyokat fogunk köszönni egymásnak a folyosón, egyfajta szintlépés következik be, ha egyszer úgy igazán jóízűen, figyelmesen elbeszélgetek egy svéddel. Pl. az egyik gondnok bácsit kihívtam nemrég, mert a fűtéssel is komoly gondjaink voltak a koliban. Kijött, elmagyarázta, hogy mi a gond, csinált valamit, aztán elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Na azóta állandóan el akar vinni kocsival mindenhova, ha meglát gyalogolni az úton, 10 kilométerről ráminteget, nagyokat köszön, vigyorog, informál mindenről... hihetetlenül kedves! Persze én is hasonlóképpen viszonzom mindezt.
Aztán két tanuló mesélte el nekem szerintem igencsak személyes és megrázó történetét arról, hogy miféle baleset érte őket, ami miatt gyökeresen megváltozott az életük. Számomra nagyon jól esik, hogy a zárkózottnak hitt svédek megosztják velem azt, amire magamtól biztos nem mernék rákérdezni és úgy gondolnám, hogy nem kötik az orromra, hisz én csak a kis idegen, még mindig sűrűn angolul karattyoló gyerek vagyok. De nem... és utána érezhetően elmélyül a barátságunk, egyel továbblépünk és bár hamarosan végetér a tanítás és ők mind elmennek innen, sosem fogom elfelejteni őket...

Ennyi volt a kis beszámolóm. Hamarosan pedig meglátogat itt kedves Dani barátom, akivel nagy nehezen sikerült megszervezni egy nagyon gyors villámlátogatást ide Mullsjö-be, már nagyon várom! :) Välkommen till Sverige Dani! :P

Félúton

Meglepően rég írtam már, pedig nem mondanám, hogy megállt volna itt az élet. Ráadásul elérkeztem a projekt közepéhez, 6 hónap mögöttem, 6 hónap előttem...
Mostanában elsősorban a társasági élet köt le, nem annyira az utazások, így télvíz idején nem igen járok el világot látni, mert jobb időkre (értsd. jobb időjárás) akarok félretenni egy kis pénzt és akkor utazni. Most különösen utálnivaló idő van, olvadozik a sok hó, az utak tükörsimára vannak jegesedve és mindehhez kezelhetetlen szél is társul... már a boltba is nehéz elmászni, nem hogy messzebbre.

Akkor most jöjjön egy újabb összefoglaló az elmúlt 1 hónap eseményeiből:
Valahol ott kezdődött a dolog, hogy hatamas lelkesedéssel tértem vissza Svédo.-ba, fejemben a nagy tervvel, hogy majd idén megpályázok egy stockholm-i master kurzust (Art history and theory). Na persze hamar kiderült, hogy lassabban, mert kisodródunk (ahogy azt nálunk egy családi mondás tartja). Mindehhez kicsivel több dolog kéne, mint bazi nagy lelkesedés, mindezt én tudtam előre, szüleim gondolták úgy, hogy időhúzás lenne 1 évet azzal tölteni, hogy otthon vagy itt kinn megtanuljak normálisan svédül és emeljem az angolom szintjét, közben meg dolgozzak. De úgy tűnik, ez marad, ha tényleg itt kinn szeretnék továbbtanulni. B terv is van szerencsére, úgyhogy ezen igyekeztem túltenni magam és nem megrekedni a céltalanságban.

A suli első hete még nem volt komolynak mondható tanulás szempontjából, helyette volt itt egy kis egészségmegőrzés. Már nem emlékszem a program nevére, mindenesetre 3 napig különféle sporteseményekhez lehetett csatlakozni itt az iskolában. Én bevállaltam a masszázst, amit egy nagyon kedves barát oktatott és végül párokban egymást masszíroztuk meg. Majd az önkéntestársam tartott jóga órát, ami azóta már állandó program lett kedd esténként és mindig eljárok rá, annak ellenére, hogy fájdalmas az egész, és finoman szólva sem vagyok egy hajlékony testű ember... már gyerekként sem tudtam ülve ráhajolni a kinyújtott lábaimra és most sem tudok. Ez aztán az evolúció! De úgy döntöttem, kell ennyi sport, ha már idén kihagyom a síelést...

Közben jött egy új lány, akivel azonnal össze is barátkoztam. Vicces egy teremtés, chilei származású, közel 30 éves, de olyan, mint egy örök gyerek, roppant szórakoztató. :) Sokszor megyünk el bevásárolni, vagy csak leülünk és beszélgetünk. És itt ki is lyukadtam a beszélgetéshez. Még hónapokkal ezelőtt tettem egy fogadalmat, hogy februártól (amikor a projekt feléhez érek, ugyebár) svédül fogok már beszélni. Namármost ezzel nem álltam valami fényesen január 31-én sem és gondoltam, szépen elfelejtjük ezt, de nem jött be a tervem, páran kifejezetten agresszívan kérik rajtam számon, hogyha nem is 100%-ban, de azért amikor lehet, svédül próbáljak meg beszélni. Tény, hogy sokszor csak kényelemből válaszottam inkább az angolt, mert az adott mondatot már tudtam volna svédül is, de próbáltam kiélvezni azt, hogy mostmár az angol is olyan komfortos majdnem, mint a magyar. Egyenlőre komoly agymunka beszélni a svédet, az értés is kiszámíthatatlan, hol mindent értek, hol szinte semmit, de apránként mindig javul a helyzet. Általában a vicces helyzetekkel lehet a legjobban tanulni, így tanultam meg a likgiltighet (közöny) szót, amit először elmakogni sem bírtam, de végül több napi röhögőroham után teljesen "felszívódott" bennem a szó, akárcsak még sok más, amit humoros módon sikerült magamba plántálnom.

A helyi filmklubban közben az én ötletemből fakadóan végre lemehetett egy magyar film, választásom a Kontroll-ra esett, a nemzetközi sikerei miatt. Én nagyon szeretem a magyar filmeket (persze nem mindent, de azért elég sokat) és elhoztam hazulról jópár eredeti DVD-t, feliratokkal, de nehéz volt választani. Ami nekünk egyértelmű és vicces, azt itt nem értik, még felirattal sem. Ellenben az orosz lánynak nagyon tetszett a film, jókat nevetgélt rajta és a végén azt mondta, eddig ez volt a legjobb. Remélem nem csak azért tetszett neki, mert a jó öreg szovjet-típusú metrókocsikat használjuk (még mindig). :D

Február 15-én pedig megyek a mid-term tréningre, ami EVS-ügyben már a harmadik tréningem lesz. Az előzőhöz hasonlóan ez is Stockholm Lidingö nevű részén lesz megtartva, de nem teljesen ugyanazzal a társasággal. A kötelező program után pedig ismét meglátogatom a családom...

A nagy svéd-magyar téli szünet

Az elkövetkezendő bejegyzésemet akarva sem tudnám szűkös keretek közé sűríteni, így előre jelezném, hogy minden bizonnyal HOSSZÚ lesz! Elvégre több, mint 3 hét szünet eseményeit igyekszem itt monitorra pötyögni. Úgyhogy nem is szaporítanám a prológust, jöjjön minden szépen időrendben...

December 19-én mentem fel Mullsjö-ből Stockholm-ba kis családomhoz, akiket itt már számtalanszor említettem. Amint befutottam a pályaudvarra, Andival, nagybátyám feleségével el is mentünk egy vásárló körútra. Kiderült ugyanis, hogy jó volna, ha valami csinos lenne rajtam Szenteste... ezek szerint nem sok jóra számítottak, ha ilyen hirtelen el kellett menni vásárolnunk. :D Persze csak viccelek, mert nagyon meg voltam elégedve a vásárolt holmikkal, amik még magyar viszonylatban is olcsóknak voltak mondhatók és mindegyik "többszörhordós", vagyis nem báli ruha.
Másnap, azaz 20-án ünnepeltük Anders, idősebbik unokatesóm férjének születésnapját. Volt egy kis eszem-iszom, megint összejött a család magyarostul-svédestül, mint idén már sokadjára. Hamarosan bővülni fog a család és az illetékes kismama hasa már igencsak gömbölyödik...
21-én meglátogattam Agnes-t, a suli egyik tanulóját, aki mellesleg kerámikus szakon van és időnként megnézünk együtt egy svéd vagy egy magyar filmet. :) Agnes Stockholm-ban lakik, egy olyan részen, ahol még sosem jártam, ennek ellenére szépen boldogultam a tömegközlekedéssel és gond nélkül értem el végül a faházas kis kerületbe. Már azt hittem, nem is a fővárosban járok, annyira vidéki volt a hangulat. Agnes-ék házában aztán jót beszélgettem nem csak vele, hanem a testvéreivel is, mindenki rögtön átváltott angolba és még politikai kérdésekre is futotta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így beállítok külföldön idegenekhez és angolul eltraccsolok velük mindenféléről... de az angolom szerencsére 4-5 hónap alatt átesett a várt fejlődésen, ha nem is hibátlanul, de gyakran folyékonyan beszélem akár órákon át is, bonyolult témákon átrágva magamat. Ilyenkor nehéz azt mondani, hogy "na jó, akkor mostantól a svédre koncentrálok", mert habár ez a tervem, úgy örülök annak, hogy végre van egy idegen nyelv, amit majdnem olyan otthonos érzés használni, mint az angolt. Talán egyszer majd megélem azt is, amikor elérem ezt a szintet svédben is... No de térjünk vissza a vendégséghez! Agnes-től estefelé indultam haza, a kemény mínuszokban fagyoskodva vártuk a buszmegállóban a nem jövő buszt (aztán végül persze mégiscsak jött valami).
22-én most bizony el kellett gondolkodnom és nem vagyok benne biztos, hogy pontosan emlékszem mindenre, mert szokásomhoz híven dél felé keltem fel. Este azt hiszem bementem a belvárosba, hogy Andival megnézzünk egy kiállítást, de a közel -20 fokban több mint fél órán át a buszra várva arra az elhatározásra jutottunk, hogy inkább ejtjük a témát és átfagyva hazavergődtünk. Itt jegyezném meg, hogy eddig a BKV-ról gondoltam azt, hogy csépelni való, de a skandináv precizitásban bízóknak elárulnám, hogy az SL (svéd BKV) és az SJ (svéd MÁV) igencsak haldoklik tél környékén! Buszok, vonatok maradnak ki, vonatok siklanak ki (vagy épp rohannak bele egy állomásba, mint ahogy az pár napja Malmö-ben történt...), talán még a sínek is eltörnek, vagy ki tudja, hogy miért is nem járnak napokig a vonatok. Még az SJ weboldala is megszűnt létezni, annyira küzdöttek a vasutasok az elemekkel. Persze javukra legyen mondva, hogy sok helyütt volt -30 körüli hőmérséklet is és ehhez nem is kellett annyira északra menni... Egy szó, mint száz, a tömegközlekedés errefelé bonyolult és időigényes tevékenység.
23-án vásároltam és egyedül elmentem egy Andy Warhol kiállításra Stockholm-ban. Itt még sikerült megnéznem egy másik fotókiállítást is és bár nem szeretek egyedül kiállításra járni, most valahogy hangulatos volt a félig üres, hatalmas termeket bebarangolni, miközben a The Velvet Underground szólt a háttérben...
24-én pedig eljött a várva várt nap. A Karácsonyt végül is nem Stockholm-ban, hanem egy Skokloster nevű aprócska faluban töltöttük a fővárostól északra. Itt 15-en gyűltünk össze már kora délután, és egészen késő estig remekül szórakoztunk. Egy percig nem unatkoztam, ami két hiperaktív gyerek és sok szórakoztató felnőtt között aligha eshetett volna meg. Mindenki profin tudott angolul, amin nem lepődök már meg nagyon, de jó érzés volt, hogy így én is aktív részese lehettem a történeteknek.
A lakomát az úgynevezett julbord-al kezdtük, ami meglepő módon egyfajta SVÉDASZTAL. :D Itt a karácsonyi vacsora állítólag ilyen formában valósul meg, sok lazaccal és más halakkal, sonkával, krumplival és még jávorszarvas hússal is! Nem hagyhattam ki, hogy ezt a tipikus svéd állatot meg ne kóstoljam (ha már az abszolúte, nagyon-nagyon svéd snus-t kipróbáltam októberben).
A julbord mellett elhagyhatatlan svéd karácsonyi fogalom még a Kalle Anka. Furcsa mód nem másról van szó, mint Donald kacsáról, akit a svédek kissé átkereszteltek, de a lényege a dolognak nem változott. És mi köze a Disney féle Donald kacsának a Karácsonyhoz? Jó kérdés, ezt csak ők tudják. Mindenesetre a Kalle Anka egy rajzfilmblokk neve lett, ami évek, vagy inkább évtizedek óta nem változik, mindig ugyanazokból a nagyon régi Disney rajzfilmekből vágnak össze részeket, amiknek már színük is alig van. Bizonyára vagy fél évszázada terjedhetett el ez az egész a televíziózással együtt, hogy a gyerekek még boldogabbak legyenek Karácsonykor. És mivel ez a meseblokk a változatlanság szimbóluma, így sok felnőtt is leül nézni. Így tettünk mi is.
Az este folyamán még vártak ránk meglepetések. Svédországban a Télapó, azaz a Tomte Szenteste jön. Errefelé igyekeznek is ezt lejátszani, mindig akad valaki a családból, vagy az utcából, akit bel lehet öltöztetni Télapónak. Ezúttal egy szomszéd jött házhoz, klasszikus mód a kert felől, az ablakon bekopogva. Mondanom sem kell, hogy a gyerekek már extázisban voltak, de mi is jót szórakoztunk. :) Az ajándékosztás után a Télapó ment is tovább, mi pedig megvártuk, amíg a gyerekek a sokmillió ajándékot mind kibontják... Késő este pedig még volt egy kis "lottó" is, amiben az volt a jó, hogy mindenki nyert valamit. Mint ahogy az előző bejegyzésben is lelkendeztem, hogy milyen jópofa mód lehet olcsón és játékosan ajándékozni, így most is csak azt tudom mondani, hogy a játék nagyszerű volt, kreatív és szórakoztató! Köszönettel tartozom ezért az Axberg családnak, vendéglátóinknak.
A Szentestét követően már csak könnyedebb programok vártak ránk, főleg evéssel kapcsolatosak (haha). A svéd fiúk az évek alatt rá lettek szoktatva a magyaros ízekre és úgy vettem észre, szívesen is ették azokat! 26-án ünnepeltük a mi kis családi Karácsonyunkat, heten. Az ajándékozást követően jót vacsoráztunk és beszélgettünk. Nem tudnám tovább ragozni ezt az estét, mint hogy nagyszerű volt!

27-én pedig várt a reptér és a hazaút Magyarországra...
Furcsa érzés volt hazatérni. Valahogy nem éreztem azt, hogy hónapok teltek el és semmi nem hatott újként, minden folytatódott tovább. Egyedül a macskám változtatott radikálisan a távollétem alatti életstílusán. Micu ugyanis csak akkor fekszik az ágyamba, ha otthon vagyok, így 4 hónapig felé sem nézett a szobámnak. De amint hazaértem, fel is szaladt a galériaágyamra és amíg otthon voltam, hű házikedvencként aludt velem éjszakánként.
Este meg is tartottuk a "harmadik Karácsonyom", anyáékkal hármasban. Szolid kis ajándékozás volt, de nem ezen volt a hangsúly, hanem hogy kissé megkésve bár, de megünnepelhettem a szüleimmel is a Karácsonyt.
28-án jött össze a család nagyobbik része, apai ágról. Mivel nagy volt az élet, keveset sikerült csak beszélgetni, de azért jó volt látni mindenkit, kiváltképp két éves unokaöcsém, Vencit. :)
Az elkövetkezendő napokban inkább a családdal voltam, illetve hogy a jövendőbeli művészettörténészi ambícióim is kiélhessem, anyával elmentünk a Szépművészetibe egy kiállítás erejéig.
A Szilveszter békésen telt, úgy döntöttem a szülőkkel maradok, mert elsejétől a barátoké volt a főszerep.
Az év első napján azért még ellátogattunk a Normafára szánkózni, amit már ki tudja, mikor műveltem utoljára! Este pedig mentem Dani barátomhoz és pár napot ott töltöttem nála. Nagyjából 2-3 éves korom óta ismerem őt és minden találkozásunkkor vannak "kötelező elemek", általában játékok és szófordulatok, amiket mindig meg kell ismételni. :) Nagyszerűen telt az idő, másnap találkoztunk egy közös barátunkkal is.
A hét folyamán találkoztam barátokkal a középiskolából, majd Annával az egyetemről. Jó volt újra látni őket, még bizonyosan elbeszélgettem volna tovább is, de az idő mintha egyre gyorsabban repült volna és már ott is volt január 7., és mentem is vissza Svédországba.
Stockholmban eltöltöttem még egy hosszú hétvégét, ismét a családommal. Szombaton nagy hurkaevés volt, amit én kihagytam, mert nem szeretem. Délután pedig még egy kis szánkózás is be lett iktatva. Másnap pedig vonatra szálltam, hogy megkezdjem hosszadalmas utamat vissza a faluba. A futurisztikus, kétemeletes vonat csöndben robogott keresztül sötét erdőkön és komor iparvárosokon, mígnem elérte Falköping-et, ahol át kellett szállnom. Mint ahogy már említettem, a svéd közlekedés elég macerás, ismeretlen okból törölték azt a vonatomat, amivel eredetileg mentem volna, így végül az jött ki, hogy közel 3 órát vártam az állomáson, az átszállásra várva. És még ekkor is késett a vonat, aztán meg se kiírás, se szignál, hogy mi a következő állomás... éppen hogy észrevettem Mullsjö-t az éjszakai sötétségben. Az állomáson máris találkoztam egy lánnyal a suliból, így együtt vonszoltuk haza a bőröndjeinket a nem túl jól takarított, szeles utakon.

Így telt hát ez a nem mindennapi téli szünet, két napja viszont újra teljes gőzzel munka van. Elhatároztam, hogy idén intenzívebben fogom tanulni a svédet, így az egyik kerámia óra rovására most egyel több svéd órám lesz. Ma volt az év első ilyen órája és ma először hallott Ramune (meg a tanár) svédül beszélni. :D Alig bírtam kinyögni a mondatokat (egy beszélgetős társast játszottunk), de mindenki teljesen fel volt dobva a végén, hogy én állítólag tudok svédül! Hát... majd beleszédültem az agymunkába és óra után azonnal át is váltottam angolba. Megkönnyebbülés volt!!

---

Képek a karácsonyi szünetről ITT.