EVS on-arrival training és egy jó családi hétvége Stockholm-ban

Egy EVS önkéntesnek alapvetően 4 tréningen kell részt vennie. Ebből kettő, az érkezés előtti magyar és az érkezés utáni svéd már megvolt. Lényegében ugyanarról szólt mindkettő, egy szolid felkészítés, tippek, csapatépítés... tehát semmi olyan, ami nélkül lehetetlen lenne megmaradni itt. De kikapcsolódásnak, "informális informálódásnak" teljesen jó volt. Torbjörn, a tréner rögtön az elején elnyomott pár jó poént, amin fél óráig röhögtünk. Közben a 14 EVS önkéntes megkezdte az ismerkedést egymással. Lássuk csak, milyen népek reprezentálták magukat a "versenyben": francia (2 ember), német (2), osztrák (2), olasz, spanyol, holland, belga, litván, észt, skót és én, a magyar. Érdekes élmény volt ennyiféle néppel együttlenni 4 napig. Van, hogy bejönnek a sztereotípiák, van hogy nem. Példának okán a francia fiúk állandóan a középpontban voltak, az egyik remekül beszélt angolul, a másik valami elképesztő akcentussal (azóta is kuncognom kell, ha rágondolok), de folyton rajtuk röhögtünk, csak úgy áradt belőlük a lazaság és a lányokra való non-stop kacsintgatás. Azt hiszem mind ilyennek képzeljük el a francia fiúkat, szóval nem dőltek meg hatalmas tézisek most sem. :) Persze a spanyol-olasz duó is hozta a formáját, vagyis "kevés (jó) angol, sok röhögés", a nyelvzsenik a német - vagy legalábbis germán - ajkúak voltak, az osztrákok és egy holland lány tökéletesen beszélték az angolt. Az észt sráccal pedig megállapítottuk, hogy azért tényleg vannak közös, nem várt vonások a nyelveink közt. Ami meglepő volt, hogy az egyik legnehezebben érthető egyén pont az Egyesült Királyság területéről jött. A skót srác most rávilágított arra, hogy mennyire is más, már-már németes ez a skót dialektus! Alapvetően nem volt valami beszédes, "skótoskodott" a szavakkal. :)

Na de hagyjuk a népekről szóló esszézést, evezzünk más vizekre! A tréningen nem egy feladat volt olyan bárgyú, hogy mindenki csak összenézett: ennek meg mi értelme? A közösségformáló erő itt az étkezés volt, azt hiszem a svédeknél a kajálás sokkal inkább szól a szocializálódásról és nem kimondottan arról, hogy csendben tömjük a fejünket. Vagyis a "magyar ember evés közben nem beszél" szabályt félrerakva nyomtam a sódert a többiekkel. Hamar kiderült, hogy jól rajzolok, még egy primitív emberalakot is sikerült tökéletes anatómiával papírra dobni, és utána 13 ember csodált. Apró sikerek az életben. :) Az egyik feladat (talán a legértelmetlenebb) az volt, hogy rajzoljuk le azt a környéket, ahol 7 éves korunkban laktunk (de minek???). Én meg tökéletes perspektivikus ábrát dobtam össze két perc alatt a Rózsakerti lakóteleptől, ami ismét nagy sikert aratott, látván hogy a rajzolás egyeseknek komoly gondot okozott.
Az egész tréning legmozgalmasabb eleme egy bizonyos High Rope Challenge nevű "akció" volt, aminek keretében 8 méter magasban kellett fák közt kifeszített köteleken, huzalokon és deszkákon sétálgatnunk. Cseppet sem volt veszélytelen a dolog, de hatvanféle kötéllel és karabínerrel voltunk kibiztosítva, tehát a legnagyobb baleset, ami ilyenkor történhet, hogy a földön bámészkodók megbotlanak egy kőben (Torbjörn szavait idézve). És valóban, a földről nézve valami hátborzongató az egész, még úgy is, hogy nem vagyok tériszonyos. Be is tojtam rendesen, próbáltam kibújni a feladat alól, végül viszont én lettem az egyik leggyorsabb, pillanatok alatt túljutottam az akadályok nagy részén és egyszer sem kellett segíteni. Ajánlom mindenkinek, nagy kaland!

A tréning végeztével mindenki hazament abba a svéd városba, ahol önkénteskedik, egyedül Ramune, az önkéntestársam és én maradtunk a hétvégére is Stockholm-ban. Én - nem meglepő módon - családommal találkoztam, akik a városban, vagy annak közvetlen környékén (Saltsjöbaden) laknak. Furcsa érzés volt ilyen, már-már hétköznapi körülmények közt meglátogatni őket. Hiszen jelen pillanatban én is az országban élek és nem érzem már magam turistának. Jókat beszélgettünk, ettünk-ittunk, nevettünk. Egy nap alatt az egész család összefutott, meg pár rég látott ismerős is. Nagy örömhírek közepedte ünnepeltünk este (egyenlőre nem teszem publikussá a legnagyobb örömhírt, amíg az ténylegesen nem lesz nyílvános). Szombat este pedig még arra is futotta, hogy kisebbik unokatesómat, Krisztit elcsaljam az Absolut Icebar-ba, a híres-neves svéd jéghotel mini verziójába Stockholm-ban. A belépő igencsak borsos, 195 Korona (kb. 5600 Ft), egy embernek. Cserébe kaptunk egy meleg "Mikulás-ruhát", hogy ne faggyunk meg a -5 °C-ban és egy pohárként funkcionáló nagy jégkockában egy kis iszogatni valót. Persze mi mást, mint Absolut vodkás koktélt!

Fél óráig csodáltuk a gyönyörű dekorációt és a jég-élményt, majd miután kiittuk a nedűt az egyszerhasználatos jégpohárból, még átmentünk egy másik szórakozóhelyre és legurítottunk egy üveg sört is. Ott hatalmas élet volt, mert hétvégén kapták meg a fizetésüket a svédek... ígyhát mind elmentek inni. :D Kissé már pityőkés állapotban voltam, volt bennem már pár pohár vodka és pezsgő előzőleg, úgyhogy miután elbúcsúztam Krisztitől a Slussen-i metrómegállóban, enyhén letompult aggyal mentem vissza Zsolték házához (már egyedül, sötében, kissé elázva is odatalálok!).
Másnap meg mentünk is vissza Ramune-vel Mullsjö-be. Ő azt mondta, úgy érezte, mintha hazatérne, én meg kicsit úgy éreztem, mint aki hazatér otthonról...

Nyelvkavalkád - tapasztalatok és érdekességek

Azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, hogy egy külföldi munkánál az egyik legproblematikusabb - és egyben legizgalmasabb - rész a nyelv, illetve nyelvek. Az én esetemben az alapnyelv az angol, angolul beszélek az önkéntes társammal, a tanárokkal és igyekszem rávenni minnél több embert, hogy ha lehet, ezen a nyelven kommunikáljanak.
Viszonyom az angollal egy igen hosszú és viharos történet sok mélyponttal. 1994-ben kezdtem a nyelvet 1. osztályosként egy angol tagozatos általános iskolában, a korosztályomból kevés hasonló embert tudnék említeni, aki ilyen korán kezdte volna ezt a nyelvet. Ennek ellenére az angol még mindig képes komoly fertörést okozni, főleg a passzív hallgatás (TV, rádió, stb.). A mondatokat gyakran magyar logika szerint képzem, azaz az igeidőknek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget és nehezen kapcsolok össze bonyolultabb mondatrészeket, közben igyekszem észben tartani az alapvető nyelvtani dolgokat ("kedvencem" továbbra is a does, meg minden ige E/3-ban) és emiatt a mondat többi része lesz pocsék. Eleinte képtelen voltam összerakni egy bonyolultabb angol kérdést, főleg nem present perfect-ben vagy valami hasonló problémás igeidőben a sok bugyuta segédigével. Első héten még az volt, hogy a litván lány fél órán át beszélt, én meg válaszoltam három szóval meg egy kedves mosollyal. Mostanra úgy érzem, kezd beindulni az angolom, ugyan változatlanul elég rossz nyelvtannal, de képes vagyok órákon át beszélgetni emberekkel és 99%-ban értem amit mondanak, azt hiszem a szókincsem kellően nagy.
Sok svéd diák hozzám hasonlóan küzd azért az angollal, csak ők reménykedhetnek abban, hogy esteleg már megértem a svéd verzióját a szavaknak (vagy kisegíti őket valaki), én meg aligha segíthetem ki magam a magyarral. Eleinte egyáltalán nem éreztem magam biztonságban nyelvileg, megijesztett a gondolat, hogy nem tudok a magyarhoz menekülni, míg a külföldi diákokból 3 is beszél oroszul anyanyelvi szinten és olykor irigykedem, hogy ők azért fel tudnak szabadulni az idegen nyelv terhe alól. Azért nekik is tartogattam egy melepetést, konkrétan azt, hogy ismeretlen okokból elég jól olvasom a cyrill betűket, magam sem tudom mióta és hogy miért, ezen persze jól meg is döbbentek.

A svéddel is kezd megváltozni a viszonyom. Eleinte ha hozzámszólt valaki, én gondolkodás nélkül benyomtam a "Do you speak English?" mondatot és általában innentől sínen voltak a dolgok. De így, több mint 3 hét után kezdem ezt unni, mert sokan elfelejtik, hogy nem vagyok svéd (azt mondták, úgy nézek ki mint egy svéd és nem feltételezik rólam, hogy külföldi vagyok. Amíg meg nem szólalok persze... haha). 2 hete csatlakoztam a Svenska som andraspråk, azaz a svéd, mint 2. nyelv (vagy mi) nevű kurzushoz. Ez inkább olyan bevándorlóknak van, akik folyékonyan beszélik már a nyelvet, de rossz a nyelvtanjuk/kiejtésük/szókincsük vagy bármi egyéb. Beszállhatok a feladataikba, ha akarok, de a tanár külön foglalkozik velem. Első órán szinte semmit nem értettem semmiből sem, a tanár csak svédül beszél (kivéve, ha valami kérdésem van). Meglehetősen reménytelennek éreztem ezt az egészet, de tegnap azt hiszem megmozdult bennem valami... Egyszeri angol nyelvű magyarázat után felfogtam egy nyelvtani dolgot és utána majdnem hibátlanul megcsináltam sok oldalnyi feladatot. Ha hozzám szólnak a fair trade shop-ban, vagy bárhol, először már képes vagyok megkérni az illetőt, hogy mondja el mégegyszer, vagy lassabban, és nem menekülök állandóan az angolhoz, mint eddig. Azt hiszem ez jó jel!

Egy másik érdekes élmény tegnap ért egy afféle szakesten az iskola étkezőjében. A különféle művészeti szakos diákok és tanárok gyertyafényes vacsora közben ismerkedtek egymással, egy játék keretein belül meginterjuvolták egymást, de volt még zenélés is. Én csak beestem, mert az egyik lány elhívott és gondoltam van némi okom ott lenni, mert kedden csatlakoztam a kerámia kurzushoz (3 év szünet után újra agyagozok!). Sajnos a lány hamar elment, nagyon félénk és nem szereti az ismerkedős feladatokat, így másokkal kezdtem el beszélgetni. Az iskolában nincs korhatár, az járhat oda aki akar, a 65 éves süketnéma néni sem probléma errefelé. Körülötte mindig van egy jelbeszédes fordító, és mindig mindent fordítanak neki mindenhol. Ha nem a mi sulinkból, akkor egy központból kér magának egyet. Tegnap kettő is volt vele és egy másik lánnyal beszélgetésbe elegyedtem vele, vagyis a nénivel meg a két jelbeszédessel. :) Hihetetlenül érdekes volt, kiderült, hogy minden nyelvnek saját jelbeszéde van, szóval egy amerikai süketnéma nem érti a svédet. Meg is mutatott 1-2 különbséget én meg elképzeltem, hogy milyen lehet egy amerikai "akcentussal" mutogatott jelbeszéd. Ulla (a néni) készségesen válaszolt mindenre, a két fiatal lány pedig rendületlenül fordította hol a néni "mondandóját", hol a mi beszédünket. Hirtelen sok kérdésem lett és mindenre választ kaptam, szegény fordítóknak elég sokmindendre kellett figyelniük, hol svédül, hol angolul fordítottak és közben még hadonásztak is ugye. Azt hiszem a nénivel azóta haverok lettünk, már nem csak úgy tekintek rá, mint arra a fura süket néninre a suliból, én meg már nem az ismeretlen kasszás lány vagyok a fair trade boltból... ma is integettünk egymásnak a fika-szünet alatt és azóta tudom, hogy van 3 gyereke és hogy miért született süketen... egyre érdekesebb ez az egész EVS projekt és minden percét élvezem, minden nap történik valami új, valami egészen más. Továbbra is úgy gondolom, hogy a svédek nagyon kedves és segítőkész emberek.

Jövőheti "extrém" feladataim egyike pedig az lesz itt az iskola épületében, hogy a helyi politikai választásoknál segédkezve a szavazók nevét kihúzkodjam egy névlistáról... hát mit mondhatnék, még legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer ilyesmiket fogok művelni!